Koszovó függetlensége az önrendelkezés diadala

Albánia és Koszovó sorsát idestova harmad évszázada figyelemmel kísérő diplomácia-történészként szeretném megosztani néhány gondolatomat a fenti kérdésről.

1. Kinek a Trianonja?

A különböző médiákban Koszovóval kapcsolatban gyakran hangzik el az, hogy az állam önállóvá válása "Szerbia Trianonja". Ez a megállapítás azonban, csak annyiban állja meg a helyét, hogy Szerbia és a szerb nép többsége Koszovó elvesztését olyan sorstragédiaként éli meg, amint a mi elődeink megélték (és jómagunk máig megéljük) Erdély és a többi magyarlakta területek elvesztését az első világháború után.

A "Trianon-szindrómával" kapcsolatban, a történeti tények ismeretében azonban éppen ellenkező előjelű jelenségről van szó: Albánia és az albánok számára jelentett ilyen jellegű vesztességet az a tény, hogy a többségében albánlakta területek csaknem egy évszázadon keresztül Jugoszláviához (és Görögországhoz) tartoztak.

Ezt a történelmi igazságtalanságot számolta most fel (ha nem is teljesen) Koszovó függetlenségének kikiáltása.

Állításom igazolására itt most csak néhány történelmi tényt ismertetek.

Koszovó történetével kapcsolatban elfogadott nézet, hogy ezt a területet először a mai albánok ősei, az illírek népesítették be. A szerbek nagy számban csak a 7. században telepedtek le, aminek következtében Dusán cár létrehozta nagyszerb birodalmát, amelynek fővárosa a koszovói Prizren volt. Koszovó etnikai kétarcúságát szimbolizálja az, hogy a 19. században ugyanez a város lett az albán nemzeti mozgalom, a Prizreni Liga székhelye.

Tény az, hogy a 17. és a 20. század közötti népvándorlások következtében - amelyet a szerbek el- és az albánok bevándorlása jellemzett - Koszovóban a lakosság aránya egyre inkább az albánok javára tolódott el. Az 1912-ben létrejött albán állam határait egy évvel később meghatározó londoni konferencia idején ez az arány már megközelítőleg 3:1-hez volt, a nagyhatalmak képviselői mégis Jugoszláviának adták-e területet.

Nem áll módunkban az ezt követő mintegy 90 év eseményeinek részletezése (Erről - Juhász Józseffel együttműködve - bővebben írtunk az "Albánia sorsfordulói c. könyvünkben.). Azt azonban megállapíthatjuk, hogy Koszovó történetét kettős tendencia jellemezte: Belgrád általában albán-ellenes politikát folytatott, amivel szemben egyre növekedett az albán lakosság ellenállása. A koszovói albánok a 90-es években létrehozták a szerb hatalommal szembeni párhuzamos szerveiket. E kettős tendencia az 1998-99-es évek koszovói eseményeiben kulminált: Milosevics többszázezer albán elüldözésével próbált új helyzetet teremteni, amit a NATO határozott ellencsapása akadályozott meg. Ezután alakult meg a nemzetközi felügyelet alatt álló Koszovó, amelynek elszakadása Szerbiától már csak az idő kérdése volt.

2. A népek önrendelkezéséről

A magam részéről Koszovó függetlenségét a népek önrendelkezési jogának győzelmeként ünneplem. A nemzetközi jognak ez a talán legnemesebb alapelve az emberiség történetében csaknem mindig a hatalmi erőviszonyok áldozatává vált.

Nos, Koszovó esetében, a fentebb vázolt évszázados küzdelmek nyomán, feltehetőleg véglegesen győzedelmeskedett a túlnyomó albán többség akarata. Ugyanakkor látható, hogy létrejött az e principiumot a hatalmi szempontok alapján ellenző országok (Oroszország, Szerbia, Spanyolország, Románia, Szlovákia, Görögország és Ciprus stb.) virtuális szövetsége. Ezek az országok joggal tartanak attól, hogy az önrendelkezési elv megvalósulása vélt vagy valós érdekeiket sérti.

A koszovói példa egyúttal figyelmezteti ezeket az országokat, hogy a nemzetközi viszonyok globalizálódása következtében, de elsősorban emberiességi szempontok miatt az eddiginél sokkal nagyobb figyelmet kell fordítaniuk nemzeti kisebbségeik jogainak és érdekeinek érvényesítésére, beleértve a nemzeti és kulturális autonómia megvalósítására irányuló igényeiket is. Hogy ne legyen szükség többé koszovói megoldásokra.

3. Magyarország és Koszovó

Örvendetes, hogy ebben a kérdésben megvalósulni látszik a kormány és az ellenzék közötti oly ritka egyetértés. Ennek lényege: ismerjük el Koszovó függetlenségét, de legyünk figyelemmel szerb szomszédaink érzékenységére és különösen a Szerbiában élő honfitársaink szempontjaira.

Úgy vélem e fő szempontok figyelembevételével kell részt vennünk, szorosan együttműködve a kérdésben megosztott Európai Uniónak a Koszovó függetlenségét elismerő többségével.

4. Tanácsok Szerbiának

Szerb szomszédaink tudomására kell hoznunk: Trianon örököseiként megértjük fájdalmukat, de óvjuk őket bármiféle retorzió alkalmazásától. Tudomásul kell venniük, hogy Koszovó elvesztése az általuk demokratikusan megválasztott Milosevics otromba politikájának remélhetőleg utolsó következménye.

Ebből le kell vonniuk a szükséges következtetéseket és meg kell újítaniuk nemzetiségi politikájukat, beleértve a magyar kisebbségek kérdését is.

Nem szabad, hogy a Vajdaságban élő magyar és más kisebbségeken torolják meg Koszovó elvesztését.

Ez további együttműködésünk legfontosabb feltétele.

5. Koszovó (és Albánia) jövőjéről

Szilárd meggyőződésem, hogy minden szofisztika ellenére, Koszovó és Albánia egysége egy évtizeden belül meg fog valósulni. Fontos, hogy ez az Európai Unió szellemével összhangban és annak szoros közreműködésével valósuljon meg.

Nagy kérdés, hogy mi lesz a Macedóniában élő jelentős albán kisebbséggel. Az érdekelteken túl európai közösség feladata, hogy ez a kérdés ne vezessen egy újabb balkáni válsághoz.

6. A Balkán jövőjéről

E sorok írója, javíthatatlan optimistaként bízik abban, hogy az egész európai biztonságot fenyegető, enyhülő, de nem megszűnt balkáni válság az Európai Unió és a Balkán integrációja révén oldódhat meg.

A magyar külpolitika fontos feladata, hogy elősegítse ezt a folyamatot.

A levél írója nyugalmazott külügyi főtanácsos, közíró.