Amikor a zsidó Klein Jancsi katolikus kántornak állt, majd Einstein-teszttel nyomult a vízipólós diák a magyartanárra
Kezdődik a könyvfesztivál, erről eszembe jutott, hogy nemrég fejeztem be egy jó könyvet. Történetesen ismét egy Grecsó Krisztián-regényt, ahogyan 2014 májusában is. Akkor a Megyek utánaddal már olvasás közben, utólag visszagondolva túl korán voltam kritikátlanul lelkes – a könyv jól indult, de a végére túlságosan szép és kerek történet lett belőle, ami azért az életre sokkal kevésbé igaz, mint a hollywoodi mesékre.
Most viszont végigolvastam a Jelmezbál című, április elején megjelent regényt, igaz, most volt pár nagyjából nyugodt napom. És most sokkal felelősségteljesebben mondhatom, hogy ez tényleg olyan könyv, amiért kritikátlanul lehet lelkesedni, az első oldalától az utolsóig.
A szöveg ismét kellően sűrű szövésű – gyerekkorom jut eszembe róla, amikor nyaranta, az áradások után levonult Körösök árterében mászkáltam a tűző napon, a föld felszíne már száraz volt, és megrepedezett, úgy érezhette az ember, hogy nem lehet áttörni, de ha át lehetett, akkor nagyon könnyű volt megsüllyedni, az iszapos talaj szinte beszívta magába a lábat.
És ehhez most sikerült egy, a Megyek utánadban leírtnál sokkal erősebb történetet is szőni; mintha a kettővel ezelőtti regénye, a Mellettem elférsz és a 2005-ös Isten hozott legerősebb motívumait dolgozta volna össze. És persze személyesen is közelállónak érzi magához az ember, aki a dél-alföldi végekről indult, és most a 13. kerületben él, azt a könyvet, amely a 13. kerülettel kezdődik, bár a dél-alföldi végekről indul, és ott is ér véget.