Melocco Miklós esztergomi szobra segített leszámolni egy évtizedes tévhitemmel, és megmutatta, mi az a múlandóság
Én világéletemben azt hittem, hogy az emberek azért állítanak szobrokat, hogy az utókort emlékeztessék a(z utókor szemszögéből nézve) dicső múltra. És hogy ha az is a céljuk, hogy a jelenkornak idézzék fel az egykor volt idők dicsőségét, azért az is vezérli őket, hogy alkotásuk évszázadokon át fennmaradjon, hirdetve a művész nagyságát, és egyben kor nagyszerűségét, amikor ilyen szobrok elkészülhettek (és nyilván ugyanez a helyzet az épületekkel, festményekkel, fotókkal, de nyilván a maga módján az irodalmi és zenei műalkotásokkal is, cd-ket vagy klipeket nem 24 órán után eltűnő Instagram-sztorikban mutatunk be).
A hétvégén Esztergomban aztán nagyot fordult a világ – bennem legalábbis.
A Szenttamás városrészben, ahol egyebek mellett egy kutyát sétáltató magyar szupernagyvállalkozóval futottam össze (nem, nem Simicska, nem is az ürgebőrbe varrt utasításait ravasz módon egy 18. századi faszoborba rejtő Fonyó Károly, pláne nem Soros), szóval Szenttamáson, a hegy oldalában még megerősíteni éreztem ezt a meggyőződésemet. A kálvárián 18. században kőből készült domborművek és kis fülkékben elrejtett, idén 236 éve készült faszobrokat láttunk, ilyeneket:
Aztán a Bazilika mögött (1869-ben nyitották meg ebben a formájában, tehát 148 éves), a Duna-part fölé magasodó sétányon eljutottunk Melocco Miklós szobrához, a Szent István megkoronázásához (2001-ben adták át, tehát idén 16 éves, vagyis 220 évvel fiatalabb, mint a szenttamási faszobrok). És azt láttam, hogy igenis van művész és van kor, akinek és amikor nem homályosítja el a látásunkat a jövő dicsfényében lebegés célja, hanem csakis az itt és csakis a most számít. Különben hogy is lehetne egy 16 éve átadott szobor ilyen állapotban (minigaléria jön, lehet kattintgatni és szörnyülködni):