Az élsportban már mindenki szuperhumanoid?

2016.02.01. 12:22

A mérhető sportágakban bő száz év alatt óriásit javultak az eredmények, maratonfutásban például közel ötven százalékot, de más állóképességi számokban is ugrásszerű volt a fejlődés. Az ember ennyi idő alatt nem alakulhatott át szuperhumanoiddá, de nem is kell emberfelettit keresnünk az ugrásszerű változások mögött. Elég a tudatosságot és a technikát.

A sportolás a 19. század végén még inkább úri huncutságnak tetszett, mint átgondolt, teljesítménycentrikus és annak alárendelt életformának. Bár edzeni edzettek, azért nem beszélhetünk a mai értelemben vett sporttudományról. A mindent kipróbálunk magunkon-attitűd viszont segítette annak fejlődését.

A versenysport kezdetén a természetes fizikai erő számított leginkább, ugyanakkor a versenyeken indulók köre elég szűk volt. Ha belegondolunk, az első magyar olimpikonok is elsősorban az úri közép- vagy felsőosztály köreiből kerültek ki. A legjobb eredményeket így egy elég szűk réteg termelte ki.

Mire menne Bolt a hitleri olimpia hősével?

Nézzünk pár adatot! A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) 1912 óta tartja számon a világcsúcsokat. Száz méteren az első hivatalos rekordot az amerikai Donald Lippincott futotta, neki 10,6 másodpercet mértek.

A most érvényben lévő rekord Usain Bolté, 2009-ben 9,58-at futott.

Közel száz év alatt tehát bő egymásodperces, több mint tízszázalékos a javulás.

Jesse Owens korának legalább akkora klasszisa volt, mint most Bolt. Owens 1936-ban 10,2-vel tartotta a világcsúcsot. Ahogy arra David Epstein a TED-es előadásában rámutatott (cikkünk legnagyobb részt erre támaszkodik), a számítások szerint Owens négy métert kapott volna Bolttól.

De minek köszönhető ez?

Bolt vitathatatlanul mindenki felett áll a mai mezőnyben, a szakemberek szerint legnagyobb lépéshosszának köszönhetően. Epstein azonban a legfontosabb faktornak a pályaborítást tartja.

Owensék idejében még salakon futottak, maguknak kapart kis gödrökből indultak, az volt a lábtámaszuk. Azóta már rajtgépek vannak, amin kedvezőbb startpozíció vehető fel, továbbá az 1968-as olimpia óta a világversenyeket már speciális műanyagborításon tartják, tartánon, majd rekortánon, és most már mondón futnak a versenyzők. Ezek a borítások sokkal kevésbé nyelik el az energiát, így segítik elő a gyorsabb futást. Epstein szerint, ha Owens is műanyag pályán futhatott volna, csak egy lépéssel verte volna Bolt.

A pályaborítás hosszabb távokon is számít, az egymérföldes futás álomhatárának a négy percet tartották, sok próbálkozás után ezt végül Roger Bannister törte át 1954-ben. Bő hat évtizeddel később már szinte nevetségesnek hat a négyperces idő, Hisam El-Gerúzs 3:43.13-mal tartja a rekordot, de ennél is beszédesebb adat az, hogy Bannister óta már több mint 1300-an futottak az egykori álomhatáron belül.

Epstein szerint a műnyag borítás másfél százalékkal jobb időket tesz lehetővé, mint egykor a salakos pálya. Ha ezt a százalékot hozzáadjuk a határt átlépők idejéhez, akkor már csak ötszáz körül lennének azok, akik a Bannisteréhez hasonló körülmények között is képesek lettek volna négyperces mérföldet futni. Ez még mindig elképesztően nagy szám, de ez a sporthoz való hozzáállás változásában is kereshető.

Bannister még amatőr atléta volt, egyetem mellett edzett, amikor tudott. Azóta azonban sokkal profibbá vált minden, többet tudunk az edzéselméletről, a regenerációt elősegítő módszerekről, de a legfontosabb, hogy a sportot sokan már munkájuknak tekinthetik, és ennek rendelnek alá mindent. Nem nehéz belátni, hogy a több, átgondolt edzésből többet is ki lehet hozni.

Nemcsak a futásban, hanem az úszásban is megfigyelhető, hogy az ugrásszerű javulás általában valamilyen technikai újításnak köszönhető. A sportolók nem feltétlenül úsztak gyorsabban 1956-ban, mint elődeik, de mikor bejött a bukóforduló, máris tizedekkel javultak az eredmények száz gyorson.

Mindezt azzal érték el, hogy a hosszok végén kevesebb sebességet vesztettek és folyamatosabbá vált a mozgás.

Egyetlen mozdulat, technikai elem begyakorlásával özönlöttek a jobb idők.
 

A következő nagy lépcsőt a feszített víztükrű medencék jelentették. Mivel az új típusú versenymedencében a medence faláról alig érkezik vissza hullám, az úszók is könnyebben haladnak, kevesebb turbulencia akadályozza a mozgásukat, így megint látványosan faragni tudtak a rekordokon.

A 2000-es években a cáparuha volt az úszás evolúciójának következő lépése, amivel megint látványos teljesítményjavulást értek el. A cáparuha ma már a múlté, de biztosak lehetünk benne, lesz még olyan újítás, amivel újabb rekordok hullanak majd.

A fordulók és a víz alatti delfinezésből már eddig is sokat kihoztak, legutóbb Ryan Lochte mutatta meg, vannak olyan ötletek, amelyeket érdemes kipróbálni, és előnyt jelenthetnek .  

Superman nem biztos, hogy a legszuperebb

A technológia fejlődése az állóképességi sportágakban legkönnyebben a kerékpárban vehető észre, elég csak az Eddy Mercxkről és a Graeme Obree-ról készült képre pillantanunk. Mindketten az egyórás kerékpározásban tartottak világcsúcsot. A világ legjobb kerékpárosának tartott Merckx 1972-ben 49,431 kilométerrel állított fel rekordot.

Ennek 12 évig a közelébe sem értek, de aztán jött a technológiai forradalom. Egyre könnyebb és jobb aerodinamikai mutatókkal rendelkező alkatrészeket gyártottak, jöttek a telekerekek, a fura geometriájú vázakkal és az elképzelhetetlenül kényelmetlen, szintén a légellenállást csökkentő üléspozíciókkal – Graeme Obree imádkozó sáskaként, Chris Boardman Supermanként tekert – végül túlszárnyalták Mercxk-t.

Boardman 56,375 kilométert tekert egy óra alatt, közel 15 százalékkal többet tett meg, mint Merckx, de nem azért, mert kivételes fizikai és pszichikai képességekkel bírt. Jórészt a technikának köszönhette eredményét. Nagyjából ekkor jött rá a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség is, hogy nem sokat ér számontartani az egyórás csúcsot, ha nem az emberi tényezők döntenek, hanem az, ki milyen fejlesztést tud végezni a bringáján.

Ezért ma már olyan előírásokat tesznek a kerékpárokra, amelyek nagyjából egyenlő feltételeket teremtenek a rekordnak nekimenő bringások között.

A technika, és ide soroljuk a sportmozgások tökéletesítését, még egy sereg sportág és versenyszám fejlődését elősegítette.

Nézzük csak a magasugrást! 1968-ban Dick Fosbury floppja forradalmasította a magasugrást, aminek a technikáját még ma is csiszolják, és ennek köszönhetően egyre többen jutnak nagyobb magasságokig, átlagban az utóbb két-három éven belül is rengeteget javultak az topatléták eredményei.

A magasugró legyen magas

A kétezres évek elején a magasugrás furcsa figurája, a svéd Stefan Holm volt, aki 181 centiméteres magassága ellenére uralta a versenyeket, 240-ig is eljutott. Holm a kivételt erősítő szabály volt, vetélytársai 10-15 cenitméterrel magasabbak nála a versenyszámnak megfelelően. És el is érkeztünk egy másik fontos tényezőhöz, ami az eredmények javulásában nagy szerepet játszott.

Bő száz évvel ezelőtt még az all-round sportemberek korszaka volt. Nem kell messzebbre menni, az első magyar kétszeres olimpiai bajnok úszó, Halmay Zoltán kiváló futballistának, gyorskorcsolyázónak és hokisnak is számított.

Ma már gyerekkorban megmondják a testmutatók, antropometriai mérések alapján az orvosok, hogy milyen sportágra érdemes specializálódni, de a huszadik század elején ezzel nem sokat törődtek. Ezért nem volt sok különbség egy nehézatléta és egy sprinter között. Amikor azonban a sport és az olimpizmus teljesen elveszítette amatőr jellegét, minden megváltozott. A sokmilliárdos üzlet mindenre rányomta bélyegét.

Égig ér a kezük is

A modern sport egyik legfontosabb elemévé így a mesterséges kiválasztás vált. Néhány sportágban statisztikailag is szembetűnő a változás. Nem kell nagyon érteni a kosárlabdához vagy a röplabdához, első pillantásra látszik, hogy a gyűrűnél vagy háló felett egy magas játékos jobban érvényesül.

Az NBA-ben akkor kezdtek tömegesen megjelenni az átlagnál jóval magasabb játékosok, amikor a közvetítések miatt a ligába özönleni kezdett a pénz. Már ez is megduplázta a 210 centi feletti játékosok számát, de mára még több magas ember kosarazik az NBA-ben.

Epstein adatai szerint tízből legalább egy kosaras 210 feletti, miközben a népességben jól érzékelhetően nem ilyenek az arányok. A magasság persze nem minden, az NBA-kosarasoknak a karfesztávja is jóval meghaladja az áltagos értékeket.

Egy átlagos ember karfesztávja nagyjából megegyezik a magasságával, egy 200 centi magas kosarasnak viszont átlagosan 213,5 centis.

Míg a kosarasok nőttek, addig a tornászok egyre kisebbek lettek, mert náluk ez ad versenyelőnyt. Az elmúlt 30 évben az átlagos női tornász magassága 160 cm-ről 145 cm-re csökkent. Ezért is látunk annyi, még szinte gyerekkorú sportolót közöttük.

A specifikáció sok furcsa testalkatot előnyössé tesz. Az úszásban a hosszú felsőtest, rövid lábakkal az ideális, míg a hosszútávfutásban ennek az ellenkezője igaz. Epstein egy szemléletes példával mutatta be, hogy ez mit jelent.

 
A 18-szoros olimpiai bajnok úszó Michael Phelps 18 centivel magasabb az 1500 méteres síkfutás világrekorderénél, Hisam el-Gerúzsnál, de a lábaik ugyanolyan hosszúak.

A szelekciót még biztosan lehet tökéletesíteni, meg lehet találni az újabb és újabb őstehetségeket, a sport technológiája is tovább fejleszthető, így továbbra is számíthatunk arra, hogy megdőlnek a rekordok. Tiltott teljesítményfokozók nélkül is.

Az eredményekben ezek is kimutathatók, de azért higgyünk benne, hogy az innováció, a motiváció és az emberi akarat sokkal nagyobb részben benne van ezekben.

Paphos képekben

Ciprusi fotók, fantasztikus élmények. Nézd meg most!

Kreuzenstein mesevára

Nézd meg Te is Laczko legújabb fotóit!