A mocskos szájú olasz a Forma–1 igazi hőse

Senki ne a drámai címből induljon ki a Netflix új, az F1 hátterébe betekintést nyújtó Drive to Survive névre keresztelt sorozata kapcsán, a túlélés azért csak érintőlegesen jelenik meg a tízrészes, közel hatórás sorozatban, ami a 2018-as szezont dolgozza fel. De ez ne is riasszon el senkit: a Ferrari és a Mercedes közreműködése nélkül leforgatott dokumentumfilm-sorozat ha nem is hiperdrámai, de tényleg ritkán látott dolgokat tár a szemünk elé, miközben váratlan hősöket és közönségkedvenceket kapunk a készítőktől.

A sportos dokumentumfilm-sorozatok általában nem a hardcore rajongóknak szólnak, vagy legalábbis azok nem ekkora hájppal érkeznek a Netflix méretű platformokra. A HBO nyári, NFL-edzőtáboros szériája, a 2019-ben már a 14. évadát kezdő Hard Knocks volt nagyjából mindennek az őse, aztán jött az Amazon a saját franchise-ával, az NFL után a Manchester Cityn keresztül a futballra, az új-zélandi válogatotton keresztül pedig a rögbire is kiterjeszkedő All or Nothinggal, de volt már saját dokusorozata a Juventusnak, a Sunderlandnek, és egy előszezon idejére a McLaren is gyártatott magáról egy kvázi imázsfilmet.

A tízrészes, közel hatórás Drive to Survive ebbe a sorba áll be, és a 2019-es F1-rajt előtt egy héttel való megjelenésével a csökkenő nézettségét próbálja meg kozmetikázni újabb rétegeket elérve, vagy épp berántva.

A Forma-1 függőséget okoz, és beránt

– mondja az egész sorozat utolsó perceiben Christian Horner, a Red Bull csapatfőnöke, ami ha zárásként is, de megerősíti ezt az üzenetet. Az igazi F1-fanoknak nagyjából egy tematizált 2018-as összefoglalónak felel meg a sorozat benne pár kisebb bakival, bár nyilván nem dől össze a világ attól, hogy Charles Leclerc Ferrarihoz igazolását a Szingapúri GP rossz oldalára szerkesztették, az viszont már aggályosabb, hogy egy-egy jelenet nem a megfelelő futamról vagy épp nem is a megfelelő évről lett bevágva a drámaibb hatás miatt.

Persze a nagyon kezdőknek sem segít, nem a nulláról indulóknak magyaráz, cserébe viszont pont elég és pont jól időzített kapaszkodót adnak a készítők – a narrálást, amit a Sky, a BBC és a Channel4 közvetítéseiből ollóztak össze, két újságíró, Will Buxton és Chris Medland segítik elég jól értelmező mankókkal.

Azok pedig kellhetnek időnként, az egész ugyanis nem lineáris szerkesztésű. Mind a tíz rész kapott egy fő vezérfonalat – általában két csapat vagy két pilóta párharca, esetleg egy párhuzamos konfliktus végigvezetése –, ami valameddig eljut a szezonban, aztán ha úgy adódik, a következő tematikus szál egészen máshol kezd bele. Egyetlen kapaszkodópont van: a hétvégéken belül világosan jelzik a péntek (edzés), szombat (időmérő), vasárnap (verseny) szakaszokat, ez viszont hamar unalmassá válik.

Összességében meg kvázi kitalálhatatlan, hogy eredmények szempontjából mi is történt a 2018-as idényben, de nyilván ezen az is komolyan erősít, hogy az élen harcoló Ferrari és Mercedes, illetve azok pilótái csak marginális szerephez jutnak, és mondjuk csak sajtótájékoztatókon találkozunk velük. (A Ferrari a korábbi főnök Maurizio Arrivabene zárkózott mentalitása miatt nem engedte be a kamerákat a kulisszák mögé, a Mercedes pedig a bajnoki cím megszerzésére koncentrált, megfosztva ezzel a nézőket a mezőny négy meghatározó pilótájától.)

Ez pedig ha nem túl szerencsés, attól még egyáltalán nem baj. A két óriás ugyanis épp elég figyelmet kapott a szezon során, így pedig olyan mellékszereplők kerülhettek előtérbe, vagy olyan szerepben is előbukkanhattak, amiben nem sokat látjuk őket.

Ebből a szempontból az évad három nyertese egyértelműen a korábbi Red Bull, mára Renault-pilóta Daniel Ricciardo, akit a készítők messze a mezőny legmegnyerőbb figurájaként mutatnak be, a Red Bull-csapatfőnök Christian Horner, aki rengeteget szerepel, és így az induláshoz képest sokkal közelebb kerülünk hozzá, és a Haas-csapatfőnök Günther Steiner, aki meglepő és kendőzetlen őszinteséggel oszt ki mindenkit – de Steiner tündökléséről kicsit később.

Sok pénzzel dobálózó kamaszok

A sorozat négy fő szálat emel ki a 2018-as szezonból, amik közül van, ami szinte végig is fut a tíz részen. Ezek

• Daniel Ricciardo szerződésének helyzete a Red Bullnál, illetve párharca csapattársával, Max Verstappennel;
• a Renault és a Red Bull harca a motorszállítói kérdésről;
• a később becsatlakozó Force India-sztori Vijay Mallya adócsalási ügyével, illetve a csapat csődtől való megmentésével;
• illetve a valószínűtlen hős szerepében tündöklő középcsapat, a Haas megpróbáltatásai;
• de szerepet kap azért a két spanyol versenyző, Fernando Alonso és Carlos Sainz is, utóbbin a nagyobb hangsúllyal.

Ricciardo kiemelését nem nagyon kell magyarázni azoknak, akik kettőnél több F1-futammal találkoztak már az elmúlt pár évben. A szinte mindig mosolygó ausztrál a mezőny egyik legjobb karaktere, és ezt a Netflix is maximálisan kihasználta. Amikor Ricciardo a születésnapján – ami egybeesett az Osztrák Nagydíjjal – a pályára érkezve a herezacskóról költ gyorsan fejből egy dalocskát a kocsiban, az egész sorozat egyik csúcspontja.

De ilyen csúcspontok azok is, amikor a Renault-motoron civakodó két csapatfőnök, Christian Horner (Red Bull) és Cyril Abiteboul (Renault) össze-összefutnak. Miután a Red Bull bejelentette, hogy Hondára váltanak, szó szerint megfagyott kettejük között a levegő, amikor egymás mellé kerültek, és nagyjából olyan érettséggel kezelték a helyzetet, mint két kamasz, akik két napja szakítottak.

A dolog pedig csak felfelé megy innen, Abiteboul azért inkább csak kisebb közönség előtt szurkált oda Hornernek, aki cserébe pár sajtótájékoztatón is beleszállt a korábbi partnerbe, de az egész jól megmutatja, hogy hiába több százmillió dollár mozog a háttérben, a sértettség ezen a szinten is ugyanaz, még a (mérnöki) zsenik között is.

Ezek az őszinte pillanatok emelik ki a többi hasonló F1-anyag közül a Drive to Survive-ot, és szerencsére nem csak erre a párosra korlátozódik. Horner például lazán kamerába mondja két szamár előtt állva egy farmon, hogy valószínűleg könnyebb dolga lenne azzal a két állattal, mint a két akkori pilótájával. A Williams helyettes főnöke, Claire Williams pedig szinte sírva vall arról a monacói gyenge eredmény után, hogy tulajdonképpen abban sem biztos, van-e még bármi keresnivalója a Forma–1-ben. A McLaren-vezető Zak Brownon pedig szemmel látható, ahogy felőrli a gyenge kocsi és a Fernando Alonso közötti állandó harc.

A mocskos szájú olasz mindent visz

Az őszinteségi versenyt, és ezzel a sorozatot a nem pilóták közül viszont egyértelműen a haasos Steiner nyeri.

A sorozat elég sokat foglalkozik a Haas-pilóta Romain Grosjean versenybaleseteivel, sőt, igazából céltáblát is csinálnak belőle azzal, hogy többször bevágják, ahogy a McLarennél és a Force Indiánál is nyíltan nevetnek rajta. Szerencsére a másik oldal is előkerül, felelevenítve a francia 2012-es, spái balesetét, ami után eltiltást kapott, majd pszichiáterhez járt, hogy újra összeszedje magát, és a vége oda fut ki – bár túlzóan röviden –, hogy 2018 végén is újra több pontszerző helyet szerzett.

Grosjeanba azért házon belül is nagyot rúgnak, méghozzá pont Steiner, ami kapcsán fontos megemlíteni, hogy a Haas is bevállalós volt, hogy mindenre rábólintott. Steiner ugyanis senkit nem kímél.

Nem tudom, meddig tudok még ezzel együtt élni. Nem tudok folyton új kifogásokat kitalálni miatta. Mondjátok meg neki, hogy a vezetésre és ne a kibaszott nyivákolásra koncentráljon. A picsába már!

– mondja egy cifrább dühkitörése során Grosjean újabb hibája miatt a Francia GP-n.

Később, egy a csapatnak szervezett vacsorán is beleszállt a pilótájába, aki ráadásul ott sem volt:

Romain ma nincs itt velünk. Talán azért, mert egy árva pontja sincs a bajnokságban. Vagy azért, mert nem hívtam meg, ugyanis nem érdemel egy falatot sem.

De nem csak trollkodással tölti az idejét. Amikor például az idénynyitó Ausztrál Nagydíjon mindkét pilóta a rosszul felrakott kerekek miatt esett ki a csapat történetének legjobb eredményét jelentő helyekről, akkor hasonló stílusban állt oda a tulajdonos Gene Haas, vagyis a főnöke elé beismerve, hogy rocksztárok lehettek volna a leintéskor, ehelyett csak egy csapat hülyegyerek meg bohóc lett belőlük.

Pont ezután kapták el az egyik legemberibb pillanatot is a kamerák, méghozzá a láthatóan vörösre sírt szemű hibázó Haas-szerelőkkel – a szerelők amúgy sincsenek a középpontban, ráadásul még sisak is van rajtuk legtöbbször, ebből a kelléklétből rángatta ki őket ez a jelenet a szívbe markoló érzelmekkel.

Hasonló pillanat az is, amikor a Force India (ma már Racing Point) csapatfőnöke, Otmar Szafnauer oldalán egy csődbiztossal jelenti be a gyárban a dolgozóknak, hogy csődeljárás alá került ugyan az istálló, de nem kell félni a megszűnéstől, és ami fontosabb, szerdán a fizetésük is megérkezik.

Ezekből a mozzanatokból lehetett volna kicsivel több, a pálya környékét ugyanis mindenki jól ismeri, de elég limitált azok száma, akik együtt barbecue-znak Ricciardóékkal, vagy akik Sainzék kanapéján nézhetnek egy Real-meccset. Ezek bekerültek, voltak fiatalabb kori képek Esteban Oconról és Sergio Pérezről, de talán több hasonló intim pillanat is elfért volna a 6 órában.

Random gondolatok

• Értelemszerűen a Ferrari és a Mercedes szinte alig jelenik meg, de így is alig kapott képernyőidőt a Sauber, a Williams és a Toro Rosso, utóbbi leginkább csak azért, mert az egyik pilótája, Pierre Gasly került a Red Bullhoz.
• Szergej Szirotkin és Brendon Hartley talán egy mondatot sem kapott a tíz részben, Stoffel Vandoorne is csak alig jelent meg.
• Bernie Ecclestone és Palvin Barbara döntetlenre hozták ki a szereplésüket, mindketten 1-1 másodpercet kaptak, Palvin viszont lassítva, egy modelles hajdobással, ami nyilván látványosabb volt, mint az arabokkal tárgyaló korábbi F1-vezér megjelenése.
• Nagy csalódás, hogy csak egy beidézett mondat járt Ross Brawnnak, az F1 technikai oldalának fejlesztéséért felelős igazgatónak.
• A szuperlassítások, a hozzájuk igazított hangkeverés, illetve a csattanások alá berakott basszus iszonyú látványossá és élvezetessé tette a balesetekről készített jeleneteket, rengeteg kamerával dolgozhattak, hogy semmiről sem maradtak le.
• A jelenet, amit a két Red Bull bakui ütközéséből kihoztak, önmagában érne egy Emmyt.
• A boxutcába, illetve mindenhova remek szögekbe tették a kamerákat, több helyen a sebesség is jobban átjön, mint a közvetítésben, illetve remekül fedezték fel, mivel kell több egy dokusorozatba, mint egy élő adásba.
• Nyilván nincs idő mindenre 6 órában, de hogy kimaradt a drámai Német és Japán Nagydíj, az fájó, még úgy is, hogy a Ferrari és Mercedes miatt voltak érdekesek.
• Amíg az előzetesbe bekerült Nico Hülkenbergtől a mondat, miszerint „nem érdekel, ha meghalok”, amit a szezonzáró Abu-Dzabi Nagydíjon látott borulása után mondott, ehhez képest nagyjából három mondattal lerendezték, hogy mikor felcsaptak a lángok, átfutott az agyán, hogy nem száll ki élve abból az autó.
• Az F1-gyel közösen forgatásnak nagy előnye volt, hogy bármit elő tudtak túrni az archívumból, cserébe nagyon senkit nem szorongattak meg, a Force India-tulaj Mallya például végig erősködik, hogy már pedig ő nem adja el a csapatot, aztán huss, átvette tőle a kanadai milliárdos Lawrence Stroll, és sehol egy follow-up, hogy mi is történt.
• Esteban Ocon és Max Verstappen brazíliai, lökdösődésbe torkolló balhéja fél mondattal el van intézve.
• Max Verstappen inkább ellenpólusnak van odatéve Ricciardo mellé, az ausztrál teljes hullámvasútját látjuk a gyenge kezdés, a fiatal holland elleni harc, majd a monacói győzelem és a Renault-hoz igazolás vonalán, ehhez képest Verstappen két futamgyőzelmét gyorsabban hadarják el, mint a vízállást.
• Verstappennek duplán kényelmes a Monacói Nagydíj, hiszen egyrészt télen-nyáron ott lakik, másrészt ilyenkor az anyukája mos rá.
• A Saubernél simán bevallják, hogy van ugyan egy pofás, a világ minden igényét kielégítő szélcsatornájuk, de két évig be sem kapcsolták, mert nem tudták volna kifizetni utána az áramszámlát.
• Az egyik jelenetben pont el lehet kapni, ahogy a Williamsnél szigetelőszalaggal esnek neki az első szárnynak, hiszen ez olcsóbb megoldás, mint cserélni.
• Rövid betekintést kapunk abba, hogyan néz ki egy debrief, vagyis futam utáni kiértékelés a McLarennél.
• Az utolsó három perc majdhogynem izgalmasabb lett, mint az egész, főleg a fiatal pilóták ülnek a kamera előtt, ha ők kapnák a teljes második évadot, és csak az új energia lenne a középpontban, csodás lenne minden.
• Valószínűleg nem véletlen, hogy az amerikai kézben levő F1 által pénzelt sorozat ennyire tolja az amerikai Haas istállót, de Steiner nélkül azért elég izzadtságszagú lett volna.

Persze, hasonló sorozat elképzelhetetlen lett volna Bernie Ecclestone diktatúrájában, vagy ha mégis, ő azért biztos lenyomta volna a Ferrari és Mercedes torkán, hogy kötelező szerepelniük, nincs mese. Talán majd a Liberty Media is a sarkára áll a már bejelentett második évadra, ami nyilván a 2019-es szezonról szól majd, bár még díjmentesen átvehetik a fenti ötletünket.