Nekik semmit nem jelent az iskolakezdés

Fekete Klári október 23-án lesz 18 éves. Születése után azt mondták az édesanyjának, adja intézetbe, „mert akkor kikísérletezik, mi a baja”. „Az én gyerekem nem kísérleti nyúl, dehogy adom” – döntött akkor Vidéki Antalné. Hiába mondanak bármit, az asszony szerint az orvosok valójában máig nem tudják a pontos választ. A lány mozgáskorlátozott, értelmi fogyatékos, súlyos epilepsziában és még jó néhány járulékos betegségben szenved, „nem beszél, nem jár, ő csak van”. Néhány szót ki tud mondani: na, hagyjál, szia, jaj.

Klári apja a kislány egyéves korában öngyilkos lett. Az asszony most kettesben él súlyosan, halmozottan fogyatékos gyerekével egy XVII. kerületi, tízemeletes panelház földszinti gondnoki lakásában. A lány ideje nagy részét a takarókkal borított franciaágyon fekve tölti. Nem szereti, ha felültetik. Bár van egy, a kerekesszéket félig-meddig pótló babakocsi-félesége, az utcán nem volt három hónapja. Az asszonynak elege lett abból, hogy megbámulják őket az emberek, bántó megjegyzéseket tesznek a lányára, „nem eldugni akarja, hanem megvédeni”.

“Unatkozik, az is biztos”

Klárihoz hetente kétszer jár gyógypedagógus. Ezt a jog otthoni ápolás keretében nyújtott egyéni fejlesztő felkészítésnek nevezi. A gyógypedagógus felülteti az ágyon, a lábát masszírozza, nagy labdát visz neki, hangot adó játékot ad a kezébe, énekel. „A mostani egy aranyos, kedves, de idősödő hölgy, aki nem biztos,hogy úgy bánik Klárival, ahogy kéne” – jegyzi meg az anya.

A látogatások túl hosszúak egyszerre a kislánynak, aki ugyan “kibír egy-másfél órát, de visítva”. Jobb lenne, ha a gyógypedagógus minden nap jönne, rövidebb időre. „Még örüljek, hogy ő is van”- mondja az anya, mert volt már sokkal rosszabb is. Klári körül jó néhány gyógypedagógus megfordult. Volt, akit nagyon szerettek, de ő elment szülni, és volt olyan is, akinek hosszú műkörme volt, megsértette Klári hátát, „persze, hogy nem tornázott vele”. „Most fájdalmai nincsenek, de hogy unatkozik, az is biztos” – néz a lányára.

Szeptember elseje, az iskolakezdés napja nekik nem jelent semmit, Klári soha nem volt iskolás. Észrevétlenül ment el mellettük a 2010/2011-es tanév is, az első, amelyben a törvény már garantálta a súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek jogát arra, hogy iskolába járhassanak, azaz úgynevezett fejlesztő iskolai oktatást vegyenek igénybe. Klárin kívül azonban még több száz – hozzá hasonló - gyerek van, akinek az életében nem hozott ez semmilyen változást.

A fejlesztő iskolai oktatásból kimaradó gyerekek olyan esélytől, lehetőségtől esnek el, amit másképpen aligha lehet pótolni. A súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek túlnyomó többsége fejlesztő iskolában sem tanul meg írni-olvasni, történelmi évszámokat sorolni vagy matematikai egyenleteket megoldani. Az életminőségük, képességeik azonban számottevően javulnak, ha hozzáértők foglalkoznak velük napi rendszerességgel, közösségben lehetnek, és nem utolsósorban kivehetik a részüket azokból a mindennapi élményekből – kirándulásokból, ünnepségekből - , amelyeket ép társaik esetében természetesnek vesz mindenki.

Toll, zászló, Nemzeti dal

A súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek sokfélék. A közös bennük az, hogy minimum két területen súlyos zavart mutattak ki náluk. A károsodott terület lehet a kommunikáció, a beszéd, a mozgás, az értelem vagy az érzékelés-észlelés. A kettő egyike legtöbbször az értelem, de vannak súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek, akik például kerekesszékhez kötve, némán élnek, de értelmük ép. A fejlesztésben egyénenként mások a célkitűzések, mást jelent a sikerélmény. Találkoztunk olyan kislánnyal, aki alig tudja mozdítani a kezét, hangképzésre nem képes, de jó esélye van arra, hogy betűkből szavakat tudjon majd kirakni. Másoknál az a reális várakozás, hogy képekre – például ételek fotóira vagy a sétálást jelképező cipő rajzára – mutatva ki tudják fejezni, mit szeretnének.

A világot és magukat az érzékszerveken, tapasztalatokon keresztül ismertetik meg a gyerekekkel, a legtöbbször ünnepkörökhöz, évszakokhoz igazodva. Ősszel faleveleket, terméseket visznek nekik, tavasszal madárcsicsergést hallgatnak, virágot locsolgatnak, Márton-napon tollat tapintanak, ludas énekeket hallgatnak, megnézik filmen a Ludas Matyit, március 15-én zászlót festenek, és volt olyan tanuló is, aki megtanulta a Nemzeti dal első versszakát, sorolták a példákat a fejlesztő iskolai csoportokban dolgozó szakemberek. A lényeg, hogy az adott témát nagyon sokfelé szétboncolgatják: elmondják, láttatják, megérintetik.

Ha nevet, ő is nevet

A fejlesztő iskolai oktatást nem különálló, csak erre a célra létrehozott külön intézményekben végzik. Ezt inkább szolgáltatásként érdemes felfogni, amit már meglévő intézményekben lehet megszervezni, legfeljebb hatfős csoportokban, heti húsz órában.

„Fejlődik a szociális kapcsolatteremtő képességük, a figyelmük. Kapcsolatba próbálnak lépni egymással. A közös játék náluk nem olyan, mint ép vagy kevésbé sérült társaiknál, sok esetben azt is sikernek éljük meg, ha csupán csak észreveszik egymást, figyelemmel kísérik társuk mozdulatait, hangadását. Amikor beteges időszak volt, és csak ketten-hárman voltak jelen a csoportban, meg voltak zavarodva, kevésbé volt ingerdús a környezet” – mondja László Tímea gyógypedagógus, aki évek óta foglalkozik súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekekkel, most épp a Bártfai utcai korai fejlesztő óvodásaival. A másik gyerek sok esetben sokkal motiválóbb számukra, mint bármelyik felnőtt, folytatja. Az óvodás csoportba, amelyet most vezet, jár egy kisfiú, aki imádja az egyik kislányt. Ha nevet, ő is nevet, hangpárbeszéd, játék alakul ki köztük, szókezdeményeket tanul tőle.