Kádár titkosszolgái, az inasok és az Üdvözlégy

Átszervezés a desztalinizáció jegyében

1962. augusztus 16-án Biszku Béla a Néphadsereg Váci utcai Központi Klubjában, a Belügyminisztérium kibővített pártaktíva-értekezletén ismertette a pártvezetés  előző napi döntéseit. A határozatok a Rákosi-korszak vezetőinek az MSZMP-ből történő kizárását, egykori vezető ÁVH-s tisztek elítélését és általában a „személyi kultusznak” nevezett sztálinista hatalomgyakorlási mód megbélyegzését tartalmazták. Másnap az országból összehívott belügyi parancsnokok előtt ismertették a minisztérium módosított szervezeti és működési rendjét. A következő napon, 1962. augusztus 18-án új vezetők vették át a titkosszolgálatok irányítását. Az ekkor létrejött struktúra a rendszerváltozásig megszabta az állambiztonság működését.

Az ötven éve megfelelő gyorsasággal végrehajtott átszervezésekre hosszú folyamat eredményeként került sor. A változások Moszkvából indultak ki, ahol az SZKP XXII. kongresszusán Hruscsov újabb desztalinizációs intézkedéseket hirdetett meg. A kül- és belpolitikai enyhülés következményeként született meg a kádárizmus jelszava is: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ennek a kijelentésnek az első, 1961 decemberi elhangzásakor már működött az a bizottság, amely a „törvénysértő perek felülvizsgálatával” foglalkozott Biszku Béla vezetésével (az egykori politikus erre több alkalommal is hivatkozik a nemrég vele készült dokumentumfilmben.)

Az átszervezés nem volt teljes körű

A bizottság munkájának eredményeként mintegy nyolcvan egykori ávóst, köztük számos vezető beosztású állambiztonsági parancsnokot bocsátottak el, mert részt vettek az elvtársaik elleni koncepciós eljárásokban. Az 1956-os megtorlások befejeződése után, így Kádár János és vezetőtársai megszabadultak a rendteremtésben részt vevő, a Rákosi-korszakban azonban részben utánuk is nyomozó, az őket is vallató államvédelmisták egy részétől. Mások azonban, mint például Rajnai Sándor, aki már 1953-ban a „belső reakció ellenes osztály” vezetőjeként számos törvénytelenségben vett részt, sőt még Kádárt is kihallgatta, megkerülhetetlen emberek maradtak (Rajnait még 1982-ben is a Központi Bizottság tagjává választották).

A változásokról „megfelelő formában” a hazai és a nyugati közvéleményt is tájékoztatták. Emellett a személycserékkel az MSZMP saját baloldalának is üzent. Már korábban leváltottak két, az 1956 utáni megtorlásban jelentős vezetőt, a kémelhárítás parancsnokát, Hazai Jenőt és a belső elhárítást irányítóját, Hollós Ervint. (Utóbbi később 1956 hivatalos történészeként vált ismertté, kutatóként az egykor általa vezetett szerv koncepciós anyagaiból írta meg az „ellenforradalom történetét”).

Az állomány tömeges lecserélése azonban korántsem történt meg. Az állambiztonsági főtisztek zömét továbbra is az ötvenes évek elején tömegével toborzott, pártajánlással kinevezett káderek adták. A leszerelt ÁVH-sok többségét felső- illetve középvezetőként helyezték el egykori szakmájuknak megfelelő munkakörben. Helyzetüket az elkövetkező időben a pártközpontból többször is ellenőrizték (Moldova György Elbocsátott légió c. regényének a sértett és félreállított ávósokról szóló alaphelyzete jóindulattal is csak fikciónak, rosszabb esetben a Kádár-rendszer tudatos szépítésének tekinthető.) Hollós 2008-ban halt meg, a bűneire soha sem reflektáló, többeket hóhérkézre juttató volt ÁVH-s egyházi temetést kapott.

Kádár János és a politikai rendőrség

Az új hatalomgyakorlási mód jegyében Kádár János tudatosan törekedett arra, hogy az elnyomó szervekkel való érintkezést minimálisra szorítsa. Ezen a területen is szakítani akart Rákosi Mátyással, akiről köztudottá vált, hogy az egyes koncepciós pereket személyesen irányította, olyannyira hogy esetenként még a verésekre is személyesen adott utasítást. Kádár a titkosszolgálatokat a pártközpont többszörös kontrollja alatt tartotta, és teljesen lehetetlenné tette, hogy a szervek hatalmi játszmáiba beleszóljanak.

Ennek érdekében Kádár formális keretek között rendszeresen meglátogatta a Belügyminisztériumot, Biszku Bélához hasonlóan eligazításokat tartott az állomány számára. 1964-ben például a kétfrontos harc fontosságát hangsúlyozta az összegyűlt belügyi vezetés számára. A szélsőbalos, egykori Sztálin-díjas író, a szervezkedéssel vádolt Nagy Sándor esete mellett, a jobboldali veszélyt a Mindszenty-ügyhöz kapcsolódóan 1949-ben elítélt, 1964-ben újra letartóztatott kereszténydemokrata Matheovits Ferenc személyével jelenítette meg.

1974-ben Kádár Haraszti Miklós és Konrád György tevékenysége kapcsán kommentálta és bírálta a rendteremtéssel foglalkozó szervek munkáját, mivel ezeknek az ügyeknek az elhúzódása és nemzetközi visszhangja jelentős károkat okozott a rendszernek.  Ugyanakkor a hatalma csúcsán álló pártvezető magabiztosan jelentette ki: „... ezt a nagyságrendű ellenséges politikai cselekményeket mi kibírjuk. (...) valaki csak garantálja, hogy ez 20 évig ebben a nagyságrendben marad, megleszünk vele.” 1980-tól azonban az új típusú ellenzék tevékenységének észlelése után egyre gyakoribbak lettek fenyegető mondatai és a korábbi tapasztalatokra vonatkozó utalásai. Ekkor egy régi jelszót is felelevenített a belügyi parancsnokok előtt: „Éberségre, politikus gondolkodásra és higgadt magatartásra van szükség a Belügyminisztérium szerveinél.”

Hat üdvözlégytől még nem dől össze a rendszer

Kádár a legmagasabb szintű politikai döntéshozó testületben, az MSZMP Politikai Bizottsága ülésein is igyekezett elhatárolódni az állambiztonsággal kapcsolatos ügyektől. Ám ezek a témák időről-időre mégis a pártvezetés elő kerültek. Kádár ezekben az esetekben is igyekezett a keményvonalasok és az ország megítélését féltő PB-tagok között középre helyezkedni. Így nem egy esetben visszafogta a szervek törekvéseit. Máskor azonban maga buzdított az ellenség felderítésére.

1965-ben az egyházi ifjúsági mozgalmak lefejezése után például a következőket jelentette ki: „A Belügyminisztérium rendszeresen jelent, abból bizonyos dolgokat megtudunk. A múltkor viccelődtem és azt mondtam: mint ex-katolikus, fellebbezni fogok, hogy protestáns csirkefogókat is tartóztassanak le. Lehet hogy úgy van, hogy a Belügyben havonta, mint a málnát, 6 szerzetest letartóztatnak. (...), a titkos hitoktatást a törvény persze tiltja, de ha (...) inasgyerekeket elvisznek kirándulni és azt mondják nekik, ez a Mária hónapja és mondjunk el hat Üdvözlégy Máriát, attól a rendszer még nem dől össze.”

Miért nem lehet áttenni szükséglakásba?

1966-ban a veszélyessé váló párttagok elleni helyes eljárásra figyelmeztetett: „... hányszor volt már tényleg nagy gazemberségek esetén is, hogy tartsunk sorrendet, először volt elvtársi beszélgetés, aztán figyelmeztetés, majd rendőri kihallgatás stb.” Hatalma megszilárdulása után pedig többször figyelmeztette a politikai rendőrség vezetőit, hogy a rendszernek nincs szüksége arra, hogy újabb ellenségeket gyűjtsön. 1982-ben, a lengyelországi események árnyékában, a  hatalmi gépezet összehangolt működésére utasította jelen lévőket az ellenzék sorainak szétzilálására:

„Rámenni, egyszerűen rámenni, az istenit az anyjának, hát ezt mindenütt a világon csinálják és ez még nem is adminisztratív intézkedés, kellemetlenkednek nekik, no mert már harmadszor veszik el a hajtási igazolványt, vagy mit tudom én, mi a rossebet, hát miért nem lehet ezt megcsinálni? Lakást is megállapítják, hogy életveszélyes, átteszik szükséglakásba, (...) Ennek egy millió módja van, amit úgy hívnak, kellemetlenkedni kell nekik.”

Ebben és Kádár más utalásaiban mélyen jelen voltak azok a tapasztalatok, amelyet belügyminiszterként, az ÁVH megszervezőjeként, a sztálini típusú rendszer kiépítésében részt vevő káderként szerzett. Mindezt már csak azért sem felejthette, mert munkanapjait 1961-tól abban az irodaépületben töltötte, amelynek építését belügyminiszterként maga felügyelte. Saját és munkatársai irodái ott voltak, ahol 1949-ben felettesként még ő szánt irodákat Péter Gábornak. Az irodaházba végül az ÁVH vezetője 1950-ben költözött be, igaz ekkor a terrorszervezet számára az egész Duna-parti épületet megkapta.

Az állambiztonság terei

Az állambiztonság 1962-es átszervezése a szervezet elrejtését is célozta a közvélemény elől. Egyrészt a politikai rendőrség szervezetileg így nem volt megfogható, ezzel látszólag nem sérült 1956 egyik fő követelése (az ÁVH feloszlatása). Nem volt külön egyenruha, rangjelzés sem, a titkosszolgálatok betagozódtak a kádári rendvédelmi szervek közé. Másrészt az állambiztonság épületeit szakmai elvek szerint is igyekeztek konspirálni. Részben ennek jegyében történt, hogy a BM 1961-ben kiköltözött a pesti Fehér Házból helyét átadva a pártközpontnak.

A belső elhárítás irodáinak fő része, más szervekkel együtt a Roosevelt téri komplexumokban kapott helyet. Közben a hírszerzés is elköltözött az Akadémia utcai épületből, amelyet 1956-ban még az MSZMP-vel közösen használt. Az épületcserék után az állambiztonság munkatársai hosszú időn át panaszkodtak a helyszűke miatti nehézségeikre, ami egyszersmind a hatalmi gépezeten belüli leértékelődésüket is mutatta. A III/III-asok, a hírszerzőkhöz hasonlóan a hetvenes évek végén kezdett fejlesztéseknek köszönhetően költözhettek be új ingatlanjaikba.

Az állambiztonság titkos tereihez tartoznak az ügynöki találkozóknak helyt adó lakások, amelyekkel kapcsolatban nemrég került elő egy tételes lista – a besúgás házairól Gerhes Gábor készített fotókat.)

A bukás és következményei

1989. karácsonyán, a kulturális elhárítással foglalkozó Végvári József őrnagy bejutotta a Fekete Doboz ellenzéki aktivistáit, operatőreit a BM III/III. Csoportfőnökség központjába, ahol azok rögzíthették a „cégnél” megkezdett iratmegsemmisítést és az újonnan alakult politikai szervek megfigyelésének dokumentumait. Az 1990. január 6-án, közös ügyészségi feljelentés megtétele után, a Fidesz és az SZDSZ közös sajtótájékoztató tartottak a Grafiti moziban. A botrányba belebukott a miniszter, a BM III/III. csoportfőnökséget átszervezték.

Azonban a szervek egykori munkatársai közül többen még ma is dolgoznak, szolgálatokat téve a mindenkori politikai elitnek. Álszent volna azonban ezen megütközni, mivel maga a politikai elit sem váltódott le 1989-ben teljes mértékben. Az azonban érdekes, hogy a pályafutását Péter Gábor titkárságán kezdő, a belső elhárítást bő egy évtizedig irányító Harangozó Szilveszter még a rendszerváltás után is tanácsadói feladatokat láthatott el. Minden bizonnyal az ő szelleme működhet ma is, hiszen az állambiztonság mágnesszalagjait nem ismerhetjük meg. Ebben mind a mai napig egyfajta sajátos nagykoalíció köti össze a két legnagyobb politikai pártot. Minden országnak olyan a múltfeltárása, amilyet megérdemel.

A cikk 2. részét augusztus 19-én, vasárnap olvashatják.