Jobban kampányoltak, mint négy éve

A Demokrácia és Dilemma Intézet ezúttal pontozza az eredmény ismeretében a bejutó pártokat. Hiába volt unalmasabb a kampány mit négy éve, legalább nem ígértek semmit, így nagyot hazudni sem lehetett.

A választás három nagy nyitott kérdéséből kettő eldőlt: A Jobbik nem előzte meg az MSZP-t, a kicsik közül az LMP bejutott, és az MDF nem. Már csak a Fidesz kétharmados többsége nem tuti, bár több mint kétharmad az esélye, hogy meglesz.

Az eredményeket alaposan elemeztük már, általában és pártonként, személyenként és területenként, megnéztük, hogy mire jó a kétharmad, és átvettük hogy kik kormányozhatnak majd.

A DeDi most pontoz

Az első forduló után itt az idő, hogy ne csak heti, hanem a teljes kampányra szóló bizonyítványt osszunk, hiszen az eredmények igazolták igazán, hogy bejött-e, a pártok taktikája.

Általánosságban fontos tanulság, hogy az idei kampány színvonalasabb volt, mint az előző. Hiába volt meglehetősen unalmas, nagy hazugságok sem hangozhattak el, mert konkrétan szinte senki sem ígért semmit. (Ez összefügg azzal, hogy egyetlen párt készülhetett csak kormányzásra.) A képmutatás a szokásosnál egy kicsit visszafogottabb volt, mert a közvélemény erősen kiábrándult a nagy szólamokból. Olcsóbbnak is tűnt, és a szokásostól eltérően a kormány sem tolt bele szemfényvesztő milliárdokat. És legalább mindenki kimondta, hogy rossz a helyzet. Ez 2006-ban is igaz volt, de szinte senki sem verte a vészharangot.

A következő, az egyes pártokat elemző részek végén tízes skálán osztályozunk is, szigorúan a kampány minősége és hatékonysága, és legkevésbé sem politikai tartalma alapján.

Fidesz (52,73%)

A Fidesz győzelme kezdettől biztos volt. Éppen ez okozta a párt egyik problémáját (bár az összes többinek ez édes teher lett volna): hogyan lehet felizgatni a nem eléggé elkötelezett rajongókat, hogy mégis minél többen szavazzanak?

Logikus lett volna folyton beleütni a szavazók orrát az „elmúlt nyolc év gyalázatos kormányzati teljesítményébe”, azonban nem mentek rá nagyon erősen erre a vonalra. Nem születtek erőteljes bűnlajstromok, könnyes visszatekintések. A kőkemény gyűlölködők szívét ugyanis elragadta a Jobbik. Nem lehetett versenyezni a „20 évet a 20 évért” szlogennel hangulatkeltésben. A kampány legelején még bilincsben ábrázolt MSZP-sek közé tette a Fidesz óriásplakátján Gyurcsányt és Bajnait, a kampány végén viszont a Jobbik jött elő bilincses plakátokkal („Kérjük a politikusbűnözőket, hogy készítsék elő kezeiket!”).

Ahogy a Fidesz rájött (körülbelül február közepén), hogy nem az MSZP, hanem a Jobbik lesz a nagy ellenfél, úgy húzott egyre inkább középre. A csodára váró, és így hosszú távon amúgy is megtarthatatlan radikális tábort fokozatosan elengedték, és kezdtek hajtani a középen álló, korábban akár balra szavazó választókra.

Őket azért sem lehetett erős gyurcsányozással meg kókázással meghódítani, mert senki sem szereti szembe köpni önmagát. Így akik esetleg rájuk szavaztak négy éve, azoknak is azt kellett üzenni, hogy „nem haragszunk rátok”. Ehhez fokozatosan vissza kellett vonulni a nagy felelősségre vonásos ígéretekből, és személyek helyett ügyeket kezdtek támadni. Borotvaélen bemutatott tánc volt ez, hiszen közben a Jobbik azt tudta mondani a jobbos közönségnek, hogy emeszpésedik a Fidesz. Orbán Viktor a választás után látható megkönnyebbüléssel beszélt arról, hogy személy szerint sokkal erősebb Jobbikra számított.

A középre szóló üzenethez tartozott a nagy szerénykedés is, „a nekünk majd nagyon önkorlátozónak és mindenkivel együttműködőnek kell lennünk” típusú üzenetek. (Orbán a kampánycsend előtt meghajolt a hetenkénti parlamentet óhajtó baloldal kérése előtt; Kósa Lajos kifejtette, hogy a kétharmad mit sem ér, ha az egyharmad elutasítja a változtatásokat; Pokorni Zoltán kézlevágást ígért az esetlegesen korrupcióra hajló fideszeseknek stb.). Az első forduló másnapján tartott Orbán-sajtótájékoztató abszolúte ebben a szellemben folyt, a miniszterelnök-jelölt olyan elemzést adott a Jobbik előretöréséről és az ország helyzetéről, amibe a legkényesebb liberális sem köthetett volna bele.

Már korábban részletesen kifejtettük, ezért most csak utalunk rá, hogy a Fidesznek egy másik kétirányú kommunikációt is vállalnia kellett, egyszerre ígérni valami nagyon nagy változást, és hűteni a kedélyeket, jelezni, hogy nehéz lesz.

A harmadik nagy feladat az erős önkontroll volt. Nem ígérni semmi erős konkrétumot, nehogy támadható legyen; illetve alig beszélni az új tisztségviselőkről, nehogy ők legyenek támadhatók, és nehogy egymásnak essenek a kollégák.

A negyedik gond a biztos győzelem tudatában ellustulók felkorbácsolása volt. Az erős elkötelezettek ne csak még egy embert, hanem mindenkit vigyenek el. Ezt úgy próbálták elérni, hogy Orbán Viktor a kétharmad elmaradását lényegében vereségnek állította be, és azt sulykolta, hogy a választás ugyanolyan fontos lesz, mint az 1848-as forradalom volt. Ez a szinte abszurditásig hajszolt túlzás alkalmas volt a tét dramatizálására.

A kampány részben a Fidesz ellentmondásos üzenetei és konfliktuskerülése miatt lett meglehetősen unalmas. Sokszor mérték ugyan a pártot sokkal jobbra az elmúlt években, mint az elért majdnem ötvenhárom százalék, de ismét kiderült, hogy ha valós a tét, többen mennek el szavazni, mint ahányan egy tét nélküli közvélemény-kutatási helyzetben ígérik. Nyilvánvaló, hogy a még januárban is ötven százalék körülire mért részvételi hajlandóság az ellenzékiek körében volt jellemzőbb. Végül azonban hatvannégy százalék szavazott, és az áprilisban kedvet kapók nagyobbik fele inkább nem fideszes lehetett. Korábban utaltunk is arra, hogy a Fidesz egyik célja lehet az ő otthon tartásuk.

A Fidesz első ránézésre nem adott ki magából sokat, de figyelembe véve, hogy mennyi óvatoskodásra és önellentmondásra építettek, elégedettek lehetnek azzal, hogy bőven hozták a papírformát. Eredményességüket bizonyítja, hogy a magyar demokrácia történetének messze legnagyobb győzelmét aratták, annak ellenére, hogy 1998 óta nem volt ennyire megosztott a jobboldal.

A DeDi érdemjegye: 7/10

MSZP (19,3 %)

A szocialisták kampányukban egyetlen üzenetet bírtak konzekvensen végigvinni, azt, hogy csak ők képesek megállítani a túlhatalomra törő, életveszélyes, és a szélsőségesekkel egy követ fújó Orbán Viktort. Az üzenet azonban nem jött át eléggé.

Elsősorban azért nem, mert az MSZP iszonyú nehéz teherrel indult a kampánynak kormányzásuk kudarcok sorozata volt, és a pártot botrányok sora hiteltelenítette. Másodsorban az volt a baj az üzenettel, hogy már 1994 óta használják, vagyis erősen megkopott a varázsa. A népfrontos-szakértős-orbánozós dialektika tizenhat éve a párt fő kampányszlogenje, és ennyi ideig nehéz fenntartani egy ellenségképet, főleg úgy, hogy az ellenség már nyolc éve ellenzékben van, vagyis hatalmi visszaéléseket csak bajosan lehet átélhetően ráverni.

Hogy az orbánozós taktika nem jött be, annak fontos bizonyítéka, hogy Orbán személyes népszerűsége a kampány végére megelőzte a Fideszét. Ráadásul, ahogy a Fidesz megijedt a Jobbiktól, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy a két jobbos párt ellensége, és nem szövetségese egymásnak.

Azáltal, hogy a Fidesz csak „nagy változást” és nem konkrét törvényeket ígért a kétharmad megszerzésének esetére, az MSZP nem tudta azt sem átélhetően elmagyarázni, hogy miért is kellene annyira félni a Fidesz hatalmas győzelmétől. Talán erősíthetett volna kampányukon, ha folyamatos védekezésre kényszerítik a Fideszt azzal, hogy kitalálnak konkrét forgatókönyveket.

Ráadásul az orbánozáson túl nem maradt a pártnak közös üzenete. Gyurcsány Ferenc a pártvezetéssel párhuzamos kampányba kezdett, ami zavart okozott az „új jelölt” eladásában. Mesterházynak feltehetően készülnie kellett a választás utáni nagy belháborúra, ahol Gyurcsányon kívül egyéb kihívói is akadhatnak még. Ezt jelezte, hogy a választás estéjén nem volt ismert arc, aki mögé állt volna. Az is lehet persze, hogy ő nem engedett oda senkit a veteránok közül, ezzel is előkészítve közelgő kongresszusi pozícióját.

Az MSZP szétzuhanását jól jelezte, hogy Lendvai Ildikó pártelnök már a választás éjszakáján választási csalásról kezdett beszélni. Ha egy darab szavazattal maradtak volna le a kormányzásról, akkor ez még valamennyire érthető, de akkor is visszás lett volna. Így azonban a demokratikus rendszer egészét támadta meg bizonyítékok nélkül, méltánytalanul a párt, ami a lehető legkárosabb üzenet egy egyébként is elkeseredett társadalomban.

Minden belső viszály és elkopott szlogen ellenére az MSZP szereplése nem lett súlyos bukás. Túlélték a Zuschlag-ítéletet, túlélték Hagyó Mikóst, az őszödi beszédet, és majdnem húsz százalékot szereztek. Elvesztették ugyan szavazóik hatvan százalékát, de innen elvben még simán fel lehet állni. A probléma inkább az, hogy a párt belső feszültségei robbanással fenyegetnek, a szavazótábor rohamosan öregszik, és nem látszik, hogy kik lehetnek képesek kezükbe venni a megújulást. Az új frakcióban nem lesznek új arcok, így hiába venné át a párt irányítását egy kevésbé elkopott csapat, a frakció és a pártvezetés háborújába már sok párt (SZDSZ, MDF, FKGP, KDNP) belehalt.

Az MSZP-nek elvben nem volt rossz taktikai húzása négy jelölt visszaléptetése az LMP javára. A konkrét gesztus önmagában értelmetlen persze, de keltheti a szavazókban az önfeláldozás érzetét, és segíthetett volna a saját hangját kereső LMP megosztásában is (ez most nem jött be).

Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az MSZP hitelessége annyira rossz állapotban van, hogy egy ilyen húzással sem tudhatnak új szavazókat szerezni, márpedig ezt muszáj lenne elérniük a fideszes kétharmad általuk áhított megakadályozásához. Ráadásul mindjárt jönnek az önkormányzati választások, ahol még rengeteg pozíciót veszthetnek azzal, hogy a balos érzelműek már elhiszik, hogy az LMP-re adott szavazat nem elvesztett szavazat.

A DeDi érdemjegye: 4/10

Jobbik (16,67%)

Nem volt önfeledt az öröm a Jobbik választási rendezvényén vasárnap, ami a párt vezérkarának nagyravágyására utal. Pedig a párt a választás egyik legnagyobb nyertese, szavazótáborukat 2006 óta létszámra ők növelték a legjobban, hatszázezer fővel. A Jobbik parlamenten kívülről lett majdnem akkora mint az MSZP, ami hatalmas eredmény, mégse tudtak önfeledten örülni neki.

Ennek az volt az oka, hogy nagyon beleélték magukat, hogy ennél is jobbak lesznek. Az MSZP megelőzése lett a fő cél, ami nem volt teljesen irreális, de ennek elmaradását kudarcként megélni nagyzási hóbortnak tekinthető. Pláne teljesen elvesztették realitásérzéküket, ha komolyan gondolták a kampány végén emlegetett győzelmi ambícióikat.

A Jobbik kampánya sok szempontból nagyon erős volt. A Fidesztől el tudták venni a megtorlási tematikát azzal, hogy nagy bosszút ígértek. Jó húzás volt elkezdeni összemosni a parlamenti pártokat egy nagy elitellenes támadás keretében – lényegében ugyanerre épített (csak máshonnan közelítve) a másik új szereplő LMP is, és ezt a szálat igyekezett felvenni parlamenti párt létére az MDF is.

A cigányozással és trianonozással sikerült maguk mögött egyesíteniük az eddig a kisgazdáktól a MIÉP-ig, a Fidesztől az MSZP-ig széthúzó, nyersességre vágyó közönséget. A vezetők fiatalsága és radikalizmusa, illetve a nemzeti rock zenekarainak integrálása nagy tömegben vonzotta a fiatal választókat.

A Jobbik egyetlen pártként árnyékkormányt is alakított, ami része volt annak a kommunikációs iránynak, amely vállalható és komoly erő képébe igyekezett helyezni a pártot. Ez főleg a Fidesz „ezek rendetlen hülyegyerekek” típusú üzenetei miatt volt fontos. Ahogy az is, hogy miközben megmaradt a kemény hangvétel, fokozatosan kerülni kezdte a párt a törvényellenes akciókat.

A Jobbik jövője pont ennek a dilemmának a mentén lesz nehezen kezelhető. A parlamenti politizálás idejével egyre élesebben merül fel majd a kérdés, hogy megmaradnak rendszertagadó, provokatív, a polgári demokrácia eszméi ellen lázadó erőnek, vagy konszolidálódnak, és igyekeznek hosszú távon a Fidesz alternatívája lenni.

Megmaradhatnak egy olyan iránynál, mint a Nagy Románia Párt vagy a szlovák SNS, bízva abban, hogy lesz elég indulatos szavazó, akiknek kellenek az ultraradikális jelszavak. A másik út, hogy fokozatosan visszavesznek, és inkább a lengyel Jog és Igazságosság párthoz (PiS) hasonló, erősen konzervatív, nacionalista, eurószkeptikus és vallásos irányt vesznek, de egyre ritkábban lépik át azt a határt, ami után a rasszizmus vádja jogosan felmerülhet. Ha nem romlik erőteljesen a magyarországi életszínvonal, akkor középtávon a DeDi egy köztes, az osztrák Szabadságpártéhoz hasonló utat tart a legvalószínűbbnek. Mindesetre nem lenne meglepő az sem, ha az ultraradikálisok és középutasok harca már rövid távon megrendítené a pártot.

A Jobbik elképesztő iramban szervezett már a kampány kezdetétől lakossági fórumokat, szimpatizánsaik tömegével látták el kommentárjaikkal a politikai honlapokat, és készítettek „nem hivatalos” kampányvideókat. A végére azonban kicsit visszaütött a korai kezdés, mert ismétlésekre maradt csak szufla, az utolsó hetekben semmilyen új mozgósító ötlettel nem tudtak előállni. Ehelyett kisebb botrányok (kínos fotók, Morvai Krisztina kerékbilincse stb.) kezdték ki politikusaikat.

A DeDi bizonyítványa: 6/10

LMP: 7,48%

A legkisebb bejutó pártnak szintén volt oka az ünneplésre vasárnap, hiszen nekik a bejutás volt a tét, és ezt bőven túlteljesítették. Az LMP legfőbb üzenete az volt, hogy ők aranyosak. Pozitív utópiával kampányoltak lényegében ismeretlen vezetőik. A Jobbikhoz hasonlóan viszonylag erősen támaszkodtak az internetre. Amit viszont a Jobbik a tagadáson és a bosszúvágyon keresztül fejezett ki, azt ők az álmok sárga labdáival kommunikálták. Plakátjaikon ők használták a legtöbb gyereket (második ebben a versenyben a Fidesz volt).

Az LMP sokáig összes üzenetét a nevében rejtette csupán, a kampány végére került elő néhány konkrétabb és általánosabb cél (dugódíj és esélyegyenlőség, például), azonban a párttal könnyen azonosítható, és személyekhez kapcsolható ügyek alig akadtak. Kínosan kerülték az olyan megosztó, de a párt céljai közt lappangó ügyeket, mint a fájlmegosztás vagy a marihuána dekriminalizálása. Viszont fontos, hogy a kampány alatt ők tudták leginkább megőrizni ártatlanságukat.

Egy tekintetben nekik is erős önkontrollt kellett gyakorolniuk: nem használhatták a kampányban Sólyom Lászlót, pedig a köztársasági elnök befuttatása lényegében a párt megalapításának közvetlen előzménye volt. A pártpolitikától hivatalból független elnök minden bizonnyal rossz néven vette volna, ha a párt emlékeztet, hogy a „lehet más a politika” szlogen eredetileg a jelölését sürgető civil kezdeményezés jelszava volt, első interjúiban Sólyom maga is használta.

A választások után az MSZP már említett felajánlása láthatóan nem okozott törést a pártban, és a hirtelen rövid időre kedveskedővé váló szocialisták mellett még Kövér Lászlónak is volt néhány jó szava hozzájuk. Ha az LMP ügyes lesz a parlamentben, képes lehet az önkormányzati választáson tovább növelni befolyását, mert most már el tudja magáról hitetni, hogy nem eltékozolt szavazat, amit a rájuk adnak.

Ugyanakkor a kopogtatócédula-gyűjtés után most jön a második nagy munka, az őszi választásig össze kell szedni elegendő életképes jelöltet, és a lehetőség nyilván vonzani kezdi majd a holdkórosokat és az okos, de nagy befolyásra vágyó szerencselovagokat is.

Egyáltalán nem látszik kifelé, hogy mennyire egységes párt az LMP. Nyáron még szorosan együttműködtek az utópisztikus-kommunistának tekinthető humanistákkal, de liberális és zöld elkötelezettségük most sokkal feltűnőbb volt az ultrabalos vonalnál. A Jobbikhoz hasonlóan itt is lehetnek még nagy belső feszültségek.

A DeDi érdemjegye: 5/10

Az újak nehézségeiről

Eddig a parlamenten kívüli pártok összesen alig kaptak öt százaléknál többet választásokon, most viszont együttesen húsz százalék fölött szerepeltek. Ez nagyon fontos változás, 1990 óta a legfontosabb elitcserét jelenti. Ezért érdemes röviden kitérni az újak túlélése szempontjából fontos nagy kihívásra. (A másik fontos tanulságot, az új kormány várható intézkedéseit máshol bőven elemezzük még, ezért is tekintettünk el a Fidesz jövőjének vizsgálatától.)

A Jobbik és az LMP jövője azért is ennyire bizonytalan, mert a semmiből felépíteni egy pártot hatalmas, sokáig kevés reménnyel kecsegtető munkát jelent. Miközben – képviseljenek bármilyen furcsa nézeteket is a szervezkedők – ez nagyon demokrata hozzáállás, az ilyen típusú önfeladásra képes emberek általában annyira elszántak, hogy nehezen kötnek kompromisszumokat. A kezdetben elengedhetetlen, szinte elvakult lelkesek csoportjából a parlamentben alkudozós és a szervezeten belüli versenyt is kezelni képes politikusoknak kell kinőniük. Az MDF és az SZDSZ is átélt a rendszerváltás után hasonló krízist. Anélkül, hogy biztosra mernénk venni, hogy tényleg problémás lesz e pártok rendszerbe épülése, a kockázatra fontosnak tartottuk felhívni a figyelmet.