Ki lesz itt az ellenzék?

Az Orbán-kormány tesz-vesz, nem lankad, miközben ellenzéke továbbra sincs. Van-e élet a baloldalon Gyurcsány Ferencen túl? – teszi fel a kérdést e heti elemzésében a Demokrácia és Dilemma Intézet.

Bárki bármit tesz és mond, hónapok óta Gyurcsány Ferenc a magyar belpolitika főszereplője. A csapásokat osztogató kormánynak nincs szüksége elterelő hadműveletre, legnagyobb ellenfele-ellensége siet segítségére percenként. Persze attól, hogy az egykori miniszterelnököt leköpik vagy megpiszkálják, a rendvédelmisek elégedetlensége nem válik láthatatlanná, de kevesebb hely jut neki a hírlapok hasábjain.

Több izgalmas dilemma is felmerül ezzel kapcsolatosan. Az egyik régi, egyidős Gyurcsány Ferenc 2009-es lemondásával. Ez nem más, mint hogy a politikus komolyan gondolja-e, hogy ismét ellenzéki vezéralak, majd miniszterelnök lehet belőle egyszer. Munkatársainknak az első pillanattól meggyőződésük: igen, komolyan gondolja. Már két évvel ezelőtt is amondóak voltunk – noha még nem intézetünk égisze alatt –, a távozás a kormányfői pozícióból nem a végleges és visszavonhatatlan bukás felismeréséből fakadt, hanem az erőgyűjtést, a visszatérés előkészítésének megkezdését szolgálta.

Abban nem vagyunk biztosak, hogy Gyurcsány Ferenc valóban visszatérhet a csúcsokra – az elkúrás mértéke rekordot döntött a maga idejében –, de azt kimondhatjuk, hogy nem tartjuk ezt lehetetlennek. Hadd szögezzük le sokadszor: az emberek gyorsan felejtenek, a legnagyobb galádságokat is megbocsátják az idő múlásával, ha van más, akivel szemben fellángolhatnak ellenérzéseik. Szó se róla, ez ebben a pillanatban még nem igazán aktuális. Egyelőre két dologról indokolt beszélnünk. Az egyik: ki szerzi-tartja meg az irányítást az MSZP felett? A másik: mi lesz az ellenzék vezető ereje?

Kihívó

Az MSZP irányításáért folyó harc győztese nagy valószínűséggel Orbán Viktor kihívója lesz egyben, amikor eljön az ideje. Hozzátesszük, Medgyessy Péter színre lépése óta kézenfekvő: nem törvényszerű, hogy a baloldal első embere egyúttal a baloldal miniszterelnök-jelöltje is legyen. Lentebb erre is kitérünk mindjárt.

Az egyenlet többismeretlenes. Az vitathatatlan, hogy Gyurcsány Ferenc vezérszerepre tör. De azt nem tudjuk, megszerzi-e magának a szocialista pártot, vagy a 2. számú megoldáshoz, a Demokrata Párt felvirágoztatásához lesz kénytelen folyamodni. Hogy a helyzet fokozódik, a napnál világosabb. Az MSZP-ben lenyelték a másik Gyurcsány-párt kezdeményezéséről szóló hírt, a pártszavazás ügyében is meghátráltak. A pozíciókat mindazonáltal nem adták fel végleg. Ennek jele, hogy Puch László, aki ősidők óta erős ember, két nap alatt két lapban fogalmazott meg minden korábbinál határozottabb Gyurcsány-kritikát.

Úgy sejtjük, a pártszavazás eredménye kulcsfontosságúvá válhat. Vitatott taglétszám ide vagy oda, sokan mérget vennének arra, hogy a procedúrából Gyurcsány jön ki győztesen. Ezt is van mire alapozni. A párt elnöke súlytalan, az öregek elfáradtak, kiszipolyozták őket a parlamentben töltött évtizedek, a törésvonalak keszekuszák. Nemcsak az a gond, hogy Mesterházy Attila tehetségben és tömegvonzásban esélytelen, hanem az is, hogy senki lojális nincs a láthatáron, aki átvehetné a helyét. Vagy legalábbis senki sem igyekszik észrevétetni magát. Márpedig ha Gyurcsány megnyeri a meccset, övé a párt.

Minden lehetséges

Mi van, ha nem nyeri meg? Akkor jöhet a másik forgatókönyv, és gőzerővel indul a Demokrata Párt gatyába rázása. Nagyra lehet-e építeni egy baloldali pártot 2,5-3 év alatt? Két ciklussal ezelőtt nemmel válaszoltak volna kutatóink egy ilyen felvetésre. Csakhogy azóta a magyar politikai berendezkedésről, a pártrendszerről kiderült, sokkal kevésbé szilárd, mint gondoltuk. Közhelyek ezek: a Jobbik és az LMP a semmiből tört elő, az MDF és az SZDSZ a semmiben tűnt el. Minden képlékeny, minden lehetséges.

Feltétlenül érdekes lenne megfigyelni, hogyan küzd egymással két szocialista párt ugyanazért a politikai térfélért. Fogadásokat egyikükre sem kötnénk, ilyet ne várjanak tőlünk. Ezen a ponton indokolt kifejtenünk még egy részletet. Egy év hallgatás után feltűnt a színen Bajnai Gordon. Magyarország legkevésbé vitatott megítélésű miniszterelnöke hagsúlyozottan kerüli a belpolitikai megközelítéseket, de csodálkoznánk, ha ez mindörökre így maradna.

Arra nem számítunk, hogy Bajnai új pártot alapít. Három sok tekintetben hasonló formáció viaskodása nyomán végképp kezelhetetlenné válna a szituáció. Ám azt miért kellene kizárnunk, hogy akár az egyik, akár a másik háza táján felbukkanjon személyesen? Mondjuk úgy, ahogyan Medgyessy Péter 2002-ben. Ha nem talál alkalmas személyt az MSZP. vagy ha Gyurcsány mégis észreveszi, amit a vak is lát: demokrata miniszterelnök-jelöltnek ő maga túlságosan megosztó. Persze mindez egyelőre nem több, mint játék a jövővel.

Történelmietlen

Miért fontos, hogy ki lesz az ellenzék a baloldalon? Mert a demokrácia nem működhet másként, csak ha megvannak a fékek és az ellensúlyok. Bármi történik, a Jobbik rétegpárt marad, és az SZDSZ-esedő LMP sem nő nagyra Magyarországon. Erről is értekeztünk már: megírtuk, a gyenge oppozíció, az Alkotmánybíróság hatáskörének megnyirbálása, a média töketlenkedései mellett csak az önkontrollon múlik, hogyan sáfárkodik Orbán Viktor a hatalommal. Ez nem lesz mindig így.

A kormány kész volt hozzányúlni olyan struktúrákhoz, amelyekhez korábban senki sem mert -- az előző kabinet pénzügyminisztere is megdicsérte ezért, bár talán mégsem --, és amelyek rengeteg érdeket sértenek. Ami zajlik, az érintetteknek nagyon fáj, és ami eddig történt ez ügyben, az még semmi sem volt ahhoz képest, ami ezután fog történni. Lesznek még megmozdulások bőséggel. Népszerűségvesztés is, vele jár, adják bónusznak.

Mármost: könnyen lehet, hogy amit Orbán Viktor és csapata tesz – mégiscsak a döntéshozó politikában van a kutya elásva –, az nem mindig jó, nem mindig tökéletes, esetenként teljesen félrevisz. De: pontosan azért lesz előbb-utóbb szükség kompetens ellenzékre, hogy a melléfogásokat megbírálja, a hibákat korrigálja. Az úton ugyanis, amelyen – még mindig csak remélhetőleg – elindultunk, nem lehet megállni.

Minden elemzőnk tisztában van vele: hiába érződik ki szavainkból a kétség hangszíne, összességében történelmietlenül optimista a végkicsengésünk. Magunk sem tudjuk, miért nem dobtuk még szemétre a reformokba és Magyarország jövőjébe vetett hitet. Hogy mindez csalfaság? Esetleg sarlatánság? Végül legfeljebb bezárjuk a boltot, és leoltjuk a villanyt. Vagy fordítva.