Céline Dion kitépte a szívünket, megrázó vallomások az énekesnőtől

Céline Dion évek óta nem állt színpadon, holott a pandémia idején világ körüli turnéra indult volna. A koncertsorozatot végül a járvány miatt el kellett halasztania, majd egészségügyi gondjai miatt csúsztatta el még egy évvel, míg végül lemondta – köztük a budapesti fellépését is. 2022 végén egy videóüzenetben osztotta meg, mi áll a döntés hátterében, elárulta, hogy stiff-person-szindrómával (SPS), azaz merevszemély-szindrómával diagnosztizálták, ami egymillióból egy embert érint. A betegség izomgörcsök formájában nehezíti meg a mindennapjait az ebben szenvedőknek, akiknek kétharmada nő. A görcsök azért alakulnak ki, mert az izmok fellázadnak a test ellen, ráadásul ez az éneklést is meggátolja, illetve megfelelő gyógyír sincs rá.

Az énekesnő a 2022-es videóüzenete óta nem sokszor mutatkozott a nyilvánosság előtt. Legutóbb az idei Grammy-gálán szántak kiemelt szerepet neki, ő adta át a legjobb albumnak járó díjat, ami a leginkább várt kategória volt azon az estén, mivel Taylor Swift győzelmén állt vagy bukott, hogy történelmet írnak-e az eseményen. A továbbra is izomgörcsöktől szenvedő Dion nemrég egy interjúban arról számolt be róla: azon dolgoznak, hogy a közeljövőben Las Vegasban újra színpadra léphessen, ám pontos dátumot még nem tudni. A 2023-as Ráadásszerelem című filmben ugyanakkor már hallható volt öt új Céline Dion-sláger. Többek között ezen dalok elkészültébe leshetünk bele az Amazon Prime-on június 25-én debütált, Ez vagyok én: Celine Dion című dokumentumfilmben, amelyben az énekesnő még a korábbiaknál is őszintébben beszél arról, hogy van most.

A produkció egy különös egyvelege azon felvételeknek, amelyek Dion karrierjének kezdetén, annak csúcspontján, illetve az elmúlt időszakban készültek – érzékeltetve azt a kontrasztot, hogy mennyiben keseríti meg a betegség az életét. Látunk gyerekkori felvételeket, amelyeken arról beszél: az az álma, hogy nemzetközileg ismert sztár legyen, és egész életében énekelhessen. Mesél a szüleiről, kifejtve, hogy édesanyja zenész volt, ennek apropóján találkoztak az édesapjával. Elmondása szerint a szülei gyermekeikért – összesen 14-en voltak testvérek – lemondtak az álmaikról, és annak ellenére, hogy megesett, amikor üres volt otthon a hűtő, gondoskodtak arról, hogy minden este tudjanak mit enni. Az énekesnő szerint nincsenek konkrét emlékei arról, hogy gyerekként énekelt volna, de azt fel tudta idézni, hogy ötévesen már az egyik bátyja esküvőjén zenélt, és még azt is észrevette, hogy a gitáros nem talált el egy hangot.

A filmben elkalauzolják a nézőket abba a raktárba, ahol azokat a ruhákat, cipőket, ékszereket, tárgyakat őrzik, amelyek fontosak az énekesnő számára – köztük a gyermekei korábbi holmijait. Mint kiemelte, a 36-os mérettől kezdve a 42-esig vannak lábbelijei, mivel egy nő akkor is megveszi, ami megtetszik neki, ha nem illik rá tökéletesen. Úgy fogalmazott, ő töri be a cipőt, és nem a cipő őt. A bemutatott videók egy részében különböző eseményeken való megjelenését nézhetjük meg, amelyek kapcsán az előadó kiemelte, sosem vett fel kétszer egy ruhát, mivel másodjára már nem lehet akkora hatást elérni vele. Más felvételeken a zenekarával való kapcsolatára térnek ki, Dion ugyanis úgy véli: amennyiben a bandája jól érzi magát, akkor jobb is az előadásmódjuk, ami sok esetben fontosabb, mint maga a dal. Dion kifejti, hogy a hosszú évek alatt egy családdá váltak, együtt építettek fel mindent, megjegyezve: „Ha gyorsan akarsz haladni, menj egyedül, ha messzebbre akarsz jutni, menjetek együtt.”

Több mint 15 éve küzd a kórral

A dokumentumfilm szívszorítóbb jelenetei gyermekei születéséhez és az énekesnő 2016-ban elhunyt férjéhez, korábbi menedzseréhez, René Angélilhoz köthetők. A férfiről számos képsort látunk, ahogy Dionról is, aki egy-egy koncertjén el is érzékenyült éneklés közben a párja halála miatt. Sőt, megmutatja azt a nyakláncot, ami egykor Maria Callas operaénekesnőé volt, és még Angéliltól kapta ajándékba – csak remélni tudja, hogy a jövőben erőt ad majd neki. Az film igazán nehezen emészthető részei viszont Dion betegségéról szólnak, aki ennyire hosszasan talán még sosem beszélt állapotáról, és arról, meddig kellett titkolnia rajongói elől, hogy mekkora a baj. 

Tizenhét évvel ezelőtt időnként elkezdett begörcsölni a torkom énekléskor. Egy reggel felébredtem, megreggeliztem, és reggeli után egyre magasabb lett a hangom. Ez kissé megijesztett, mert ha egy énekes fáradt, például mert előző este koncertet adott, nagyjából fél vagy egy hanggal mélyeb lesz a hangja. Kicsit mélyebb lesz, ilyenkor beénekléssel ki lehet nyújtani, mint a gyurmát, így sikerül mélyebb hangokat is megütni, ami jó, mert mélység nélkül nincs magasság se

– mondta a dokumentumfilmben.

Hozzátette, a begörcsölt izom miatt megtört a hangja, nem tudott hosszabb ideig beénekelni – amit azért muszáj megtennie egy énekesnek, mert máskülönben könnyen kárt tehet magában –, így megijesztették a történtek, és nem tudta, mit tegyen. Dion elmondása szerint ezt követően kapta meg a diagnózist, azaz hogy merevszemély-szindrómával küzd, ami egy láthatatlan betegség.

Tavaly eljutottam arra a pontra, hogy már járni sem tudtam. Sokszor elveszítettem az egyensúlyomat. Nehéz volt járni. Rengeteg fájdalommal járt. És még nem tudom használni a hangomat. A zene nagyon hiányzik, de nem csak nekem, az embereknek is

– jegyezte meg könnyek között, majd több olyan jelenetet is látunk, amelyben infúziót kap, illetve egy rakás gyógyszeres dobozzal van körülvéve.

Joguk van számonkérni őt

Dion kifejti, nem a fellépés nehéz számára, hanem lemondani egy koncertet. Úgy véli, ha valaki meglátja őt az utcán a családjával azon a napon, amikor fel kellett volna lépnie, és az illető vett jegyet az eseményre, akkor minden joga megvan kérdőre vonni őt. 

Nem tehetek meg bármit, amit akarok. Nem mehetek sehová. Be vagyok zárva

– mondta, ahogy arról is beszámolt, hogy mielőtt lesújtott rá a betegség, a hangja vezérelte az egész életét, örömöt okozott számára, így a legjobbat hozta ki magából.

A dokumentumfilmben az állapotát illetően úgy fogalmazott, hogy a betegség okozta panaszok már akkor jelentkeznek, amikor levegőt próbál venni. Annak ellenére, hogy a tüdejének nincs baja, az az alatti rész merev a szindróma miatt. A produkcióban mindemellett megmutatta azt is, jelenleg milyen az énekhangja, ami a megszokottnál valóban rekedtesebb és erőtlenebb. Az előadó elérzékenyülve tette hozzá, nehezére esik hallani, és nem is akarja, hogy bárki más hallja. 

Szükségem van a hangszeremre, de a hangszerem nem működött, ezért emeltük a gyógyszeradagot. Nem tart örökké a gyógyszer hatása. Beüt az adrenalin, és hallod a közönség kiáltásait: »Céline, Céline, Céline«. Húsz perccel később vége. Kimegyek az öltözőmből, fel a színpadra, sok szerencsét kívánok mindenkinek, a közönség tombol. Az adrenalin, a szívverésem, a vérnyomásom. Úgy érzem: »Ma este újra valóra válik az álmom. Annyira imádom«. Aztán jön a görcs, felmegy a hangom. Kiment a gyógyszer hatása. Elmúlt

– mondta elérzékenyülve, majd folytatva: „Ez napi 80-90 milligramm Válium volt, és ez csak az egyik gyógyszer. Nem akarom túldramatizálni, de meghalhattam volna. Azért szedtem a gyógyszereimet, mert csak így tudtam járni. Csak így tudtam nyelni. Az alapvető létezésemhez kellett. Eggyel több tabletta, kettővel több, öttel több, túl sok tabletta. A műsor nem állhat le. Voltak koncertek, amiket le kellett mondani, meg kellett indokolni a közönség előtt, és hazudtam. Nem hazudhatok tovább. Mondtunk orrmelléküreg-gyulladást, fülgyulladást, mindent. Agyonnyom a hazugság súlya”.

Dion felidézte: megesett, hogy a közönség felé tartotta a mikrofont, hogy inkább ők énekeljenek, vagy megkocogtatta a mikrofont, mintha azzal lenne baj, és volt, hogy félbe kellett hagyni a koncertet, elment átöltözni, és sosem ment vissza.

Egy almafa, amin nem terem alma

Ahogy a filmben is szó esik róla, Dion már két éve nem énekelt, amikor a Ráadásszerelem miatt újra stúdióba kellett vonulnia. Elmondása szerint nem volt biztos abban, hogy képes lesz az éneklésre, és nem fog megtörni a hangja. A produkció azóta már megjelent, benne öt új Céline Dion-dallal, ám a dokumentumfilmben látható képsorok szerint nem ment egyszerűen a rögzítésük, mivel az énekesnő még betegsége ellenére is igyekezte kihozni a maximumot a hangjából, így sokszor vettek fel újra egy-egy szerzeményt. Egy ponton arról beszél: nem tud olyan hangosan énekelni, ahogy korábban tette, viszont azt szeretné, ha gondolkodás nélkül tehetné, anélkül, hogy akadályokba ütközne. 

Az emberek világszerte sokat fizettek azért, hogy lássák a műsorunkat. Úgy érzem, mintha almafa lennék. Az emberek pedig sorban állnának almáért. A legszebb, legfényesebb almákat adom nekik. Mind egy kosárnyi almával távoznak. Aztán elkezdenek letöredezni az ágaim. Meghajlanak. És ezeken az ágakon kicsivel kevesebb alma terem, de még ugyanannyian állnak sorban. Nem akarom, hogy sorban álljanak, mert nem tudok almát adni nekik

– jelentette ki, megjegyezve: „Talán énekelhetnék más dalokat, de végeredményben a közönség dönti el, szeretnek-e még, vagy sem.”

Szívszorító jelenetek

Ha önmagában Dion kijelentései nem lettek volna elég megrázóak a produkcióban, látva a kétségbeesését – amit az okoz, hogy bár szeretne visszatérni a színpadra, de azt csak olyan formában hajlandó megtenni, ahogy megszokták tőle, nem adja alább –, a dokumentumfilm legvégén lejátszódó jelenetek még tisztább képet festenek arról, hogyan kell elképzelnünk a merevszemély-szindrómát. Dion épp a gyógytornászához érkezik, amikor rohama lesz, az egész teste megmerevedik, köztük a kézfejei, a lábai, az arca, és meg sem bír szólalni, csak hangosan sír. Ekkor injekciót adnak be neki, illetve orrspray-t, aminek hatására jobban lesz.

Mint kiderült, ez az állapot akkor áll elő, amikor az agyát túl sok inger éri, viszont arra még megoldást kell találniuk, hogy ezt miképp kezeljék, mivel a színpadon még több behatás érné őt. 

Valahányszor ilyesmi történik, annyira kínosan érzem magam. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Rossz érzés elveszíteni az uralmat a testem fölött

– mondta, hangsúlyozva: 

Még mindig tervezem, hogy táncolni és énekelni fogok. Mindig van B és C tervem. Ha nem tudok futni, akkor gyalogolok. Ha járni sem tudok, majd kúszok, de nem állok meg. Nem fogok megállni!

(Borítókép: Céline Dion 2024. június 17-én New Yorkban. Fotó: Kristina Bumphrey / Variety / Getty Images)