Most kiderülnek Matolcsy féltett titkai

Ez a címe Wiedermann Helga legújabb könyvének. Alcíme: krónika a magyar gazdasági szabadságharc győztes csatáiról. A könyv Matolcsy György miniszterségét követi végig több száz oldalon. Ezt a könyvet olvassuk most végig.

A vaskos könyvnek már a borítója is nagypolitikai csatározások szimbólumait sűríti, a sakktábla egyik sötét négyzete felpöndörödő kártyalapként hajlik ki a síkból.

A sakk az ész játéka, a pókerben van szerepe a szerencsének is, Brüsszellel, az IMF-fel és a spekulánsokkal vívott csatáinkban alighanem mindkettőre szükség volt

Középen egy játszma végjátékát látjuk, az előtérben a fehér játékos kulcsfigurái: királynő, bástya, futó, gyalog. Hogy a szerző melyik alakkal azonosul, arról egyelőre csak találgathatunk. Talán a könyvből kiderül.

A több mint 350 oldalas visszaemlékezést a Kairos kiadó adta ki, és 2500 forintért megvehető a nagyobb könyvesboltokban. A kiadó Wiedermann könyvét a kiemelt könyvek között árulja, Kovács Anita: Devizában nyilvántartott végzet és Petrás Mária és Döbrenetei Kornél Zsoltáros ultimátum című művei mellett. Tartalomjegyzéke és a fejezetcímek alapján a Sakk és Pókert akár kalandregénynek vagy kriminek is hihetnénk.

Csak néhány alcím:

• A néma gyilkos
• Gúzsba kötve
• A fehér abrosz titka
• Viharfelhők a láthatáron
• Az ostrom első hulláma
• Az asztalfiók titka
• Az első lövések 
• Az utolsó nagy csapda

Régi szokás szerint felütve a könyvet valahol középen, máris a következő elképesztő történetre bukkanok. Kiderül, hogy Matolcsy öt perc alatt rakta össze a költségvetést, amikor már mindenki feladta:

Pénzügyesek színe-java ülte körül a miniszteri szobában a tárgyalóasztalt, amelyet számokkal zsúfolt hatalmas papírlapok fedtek be. Gondterheltek voltak, mert a bevételi és kiadási tételeket akárhogy csűrték-csavarták, a Matolcsy György által javasolt legfőbb célok megvalósításához nem találtak elég forrást. Ki is mondták: ez nem fog menni.

A miniszter ekkor elővett egy A4-es lapot, és a költségvetés főbb számait 5 perc alatt összeállította. Úgy oldotta meg a problémát, hogy az a költségvetés hiányát sem módosította. A jelenlevők tekintetében először csodálkozással vegyes döbbenetet láttam. Kis idővel később, miután a megoldás logikáját is megértették, már a megkönnyebülés sóhajai hallatszottak.

Nagy a csábítás, hogy egyből innen olvassuk tovább, de az önfegyelem a módszeres tudósító nagy segítőtársa, visszalapozok az elejére. A könyvismertetőt idővel Szalai Bálint és Kasnyik Márton látja el értő szakmai kommentárokkal, Stubnya Bence pedig a gazdasági ezotéria legújabb eredményeivel színesíti majd beszámolónkat.

Az előszóból kiderül. Mert Orbán Viktor, a túlzottdeficit-eljárás lezárása után azt mondta, ez nagy siker, abban bízik, "hogy egyszer valaki megírja majd ennek a történetét".

Wiedermann pedig megírta. Elöljáróban csak annyit, hogy szerinte a magyar modellről ma már nem mondják, hogy szokatlan, vagy blöff. Sokkal inkább azt, hogy kreatív. Erről szól majd a könyv.

"Bátorság!", súgta oda Matolcsy Györgynek Orbán Viktor, amikor beléptek arra a sajtótájékoztatóra, ahol a miniszterelnök bemutatta a kormányt. Wiedermann már az első oldalon egy Index-cikkből idéz! Ebből >>

Egy kicsit uncsi az eleje, arról szól, hogy a Fidesznek fogalma sem volt arról, hogy hogyan áll a költségvetés valójában, felállítottak egy bizottságot, ahol nyilvános adatokat gyűjtöttek be, és akkor megdöbbentek, hogy milyen rossz a helyzet.

Bár minden elemző és külföldi szervezet azt mondta, hogy tényleg tartani kell és lehet is majd azt a 3,8 százalékos hiánycélt, amit Bajnaiék ígértek, Matolcsyéknak ez képtelenségnek tűnt. Hiszen már az éves hiánycél 85 százalékán voltak ekkorra. Így már az első alkalommal bemondták, hogy 4,5-6,5 lesz a hiány. "Ez volt az a bomba, amelyik a legnagyobbat robbant" - emlékszik vissza Wiedermann.

Még csak a harmincadik oldalon járunk, de máris itt egy izgalmas történet. Emlékeznek még a 29 pontos akciótervre? Ebben volt a legális pálinkafőzés, bankadó, egykulcsos szja stb. Na ez eredetileg 30 pontos lett volna, a könyv szerint a bejelentés előtti percekben egyet "a miniszterelnöknek saját kezűleg ki kellett húznia."

Hogy miért? Mert az ötletszerűen bedobott pontok közül az utolsó pillanatban kiderült, hogy az egyiknek az ég világon semmi értelme, cserébe rengeteg pénzt elvitt volna a költségvetésből. A sztori lényege, hogy az 500 ezres regisztrációs adót 200 ezerre le akarták vinni, hogy leszoktassák a szlovák rendszámosokat a szlovák rendszámról.

De mivel sem Matolcsynak, sem közvetlen beosztottjainak nem volt szlovák rendszámos autója, nem tudták, hogy Szlovákiában mennyi az adó, sebtében beszerzett, barátoktól hallott információkra támaszkodtak, azt hitték, hogy a 200 ezer már egy versenyképes szint. Orbán bejelentése előtt kiderült, a szlovák adó nulla forint, vagyis a kívánt hatást nem érnék el csökkentéssel. Maradt 29 pont.

De ezt csak halkan mondták Matolcsyéknak még 2010-ben a 29 pont bejelentése után. Titokban persze az IMF-ben bíztak, hogy majd lebeszéli a kormányt, de a valutaalap akkor már csak fogatlan oroszlánként küzdött.

2010 nyarán szakítottunk a valutaalappal, pontosabban megszakadtak a tárgyalások. És hogy ez miért volt jó ez így? Mert a Nézőpont Intézet kimutatta, hogy ez kell az embereknek.

Hogy jól tettük, amit tettünk, azt egy, a szakítás után nem sokkal készült közvélemény-kutatás is visszaigazolta. Tíz megkérdezettből majdnem kilencen úgy vélték, a kormány kellő határozottsággal lépett fel a Nemzetközi valutaalappal szemben. Orbán és Matolcsy bekerült a 10 legnépszerűbb politikus közé.

Újabb üdítő részlet a színfalak mögül. Emlékezetes, az uniós pénzek osztását nem az NGM alá sorolták, ez viszont nagyon rosszul esett a nemzetgazdasági miniszternek. Pedig mi lett volna itt, ha Matolcsy kapja a kasszakulcsot? Wiedermanntól most végre megtudjuk:

Fájó pont volt Matolcsynak, hogy nem ő kapta meg az uniós források kezelését. kétszer, négyszer nagyobb növekedés mint az uniós átlag, 2-3 százalékkal nagyobb növekedést hozott volna. Vasba és betonba ment a pénz, ahelyett, hogy növekedésbe ment volna.

A következő részletből felsejlik a kabinetfőnök és a sajtó, valamint a kabinetfőnök és Orbán Viktor viszonya is.

A Matolcsy-féle Széchenyi-terv időszaka mindenkiben csak pozitív emlékeket ébresztett, amit sokan most újra át szerettek volna élni. Új Széchenyi-terv bemutatóján akkora volt az érdeklődés, hogy rájöttünk, kormány birtokában nincs akkora helyiség, ahol mindenki elférhet. Termet béreltünk, így legalább az összes előzetesen bejelentkezett újságíró is elfért. Mert sokan voltak ők is, úgy félszázan lehettek. A miniszterelnök beszédéből azonban a történelmi üzenetet mégsem hallotta ki közülük egy sem.

Wiedermann erről a beszédre gondol.

Amikor a bejelentés helyszínéről távozó miniszterelnök úrnak jeleztem, hogy szerintem ezekben a mondataiban szerepelt a lényeg, rám nézett, biccentett egyet és azt mondta: örülök, hogy valaki észrevette. Akkor még biztos voltam benne, hogy rajtam kívül lesznek olyanok a sajtós kollégák közül is, akik ezekre a mondatokra felfigyeltek. Azóta bebizonyosodott, az a valaki egyedül én maradtam.

Wiedermann könyvében azt állítja, egyedül ő vette észre a lényeget Orbán beszédében a Széchenyi-terv bemutatóján. De vajon melyik részlet volt a lényeg?

1. "Az elmúlt húsz évnek az a legnagyobb tanulsága, hogy rendszert váltani nem lehet."

2.  "A magyar politika szavakról szólt az elmúlt nyolc évben: papírokat lobogtattak, programokat mutattak be, teátrális gesztusokkal kísért előadásokat hallhattunk, a parlamentben óriási viták zajlottak, és ha azt nézzük, hogy mit szültek a hegyek, akkor csak egereket találtunk, mert cselekvés nem volt."

3. "Itt olyan változások mentek végbe Brazíliától Kínáig, hogy a mi civilizációnk, a keresztény gyökerű amerikai-európai civilizáció a világ nemzeti össztermékében eddig elért arányát nem tudja tartani, jelentősen vissza fog lépni.

4. "Bennünket a politikai múlt nem érdekel, a korrektség azonban érdekel, és mindenki, aki korrekt üzletember, vagy korrekt ügymenetet vitt az elmúlt években, és ezt szándékozik tenni a jövőben is, az nekünk partnerünk függetlenül attól, hogy egyébként a politikai szféra melyik részével tart kapcsolatot, mert mindannyian tudjuk, hogy az üzletben nincs bal- vagy jobboldal."

(Megoldás a könyvben.)

A szerző azt írja, hogy a minisztériumban úgy döntöttek, hogy sajtótájékoztatók helyett gyors és egyedi válaszokat adnak az újságírók kérdéseire. (Mi ezt az Indexnél nem tapasztaltuk, de nem kizárt, hogy máshol működött.) Elemzőkkel is gyakran még a döntések bejelentése előtt konzultáltak, hogy az információikat ne a “nem szakemberek” által gyártott híradásokból szerezzék be. Összeállítottak egy 1500 email címből álló elemzői listát, ez lett az úgynevezett "szuperlista" angol nyelven.

Matolcsy csütörtöki, Heti Válaszban közölt könyvismertetőiről sokan nem hitték, hogy valóban ő írja, hiszen lehetetlen, hogy valaki hetente elolvasson egy könyvet, és még recenziót is írjon róla, főleg miniszterként. Ezt egyszer még egy corvinusos oktató is megkérdezte. Wiedermann Helgát a kérdés szíven ütötte.

Wiedermannak megvan a véleménye a magyar sajtó színvonaláról, és ezt nem is rejti véka alá.

Közvetítő nélküli kommunikációs rendszerünk egy ponton hibádzott. Micsoda képtelenség, hogy a magyar történésekről még a köztünk élő külföldi menedzserek is egy németországi újságírótól kell értesüljenek. Ráadásul olyanoktól, akik információikat nem hiteles forrásból, hanem a magyar sajtóban megjelent cikkekből szedik össze. Ekkor döntöttünk úgy, hogy a közvetlen levelező listánkra a hazánkban dolgozó nagyvállalatok vezetőinek is fel kell kerülniük.

"2010 őszére galaktikus méretű, mindent elnyelő örvényre bukkantunk" - írja Matolcsy titkárnője.

A könyv olvasásánál ez az első pont, ahol komolyabban meg kell torpannom. Wiedermann Paretónak tulajdonítja a gondolatot, én kicsit másképp emlékszem a 80/20-as szabályra.

"A cél elérése érdekében hozott intézkedések hatékonysága orrnehéz. Az eredmények 30 százalékát a kitűzött intervallum első egy százaléka hozza, az első 5 százalékban 50 százalék, az összes eredmény 80 százaléka az intervallum első 20 százalékában valósul meg. Matolcsy komolyan vallja-e nézetet, és szinte valamennyi feladat végrehajtását ezek szerint ütemezi."

Ebben a formában ez így nehezen értelmezhető. Ha egy hét a kitűzött intervallum, akkor keddig megtörténnek a nagy dolgok, ha meg egy nap, akkor már délelőtt? És ha egy év? A dolog már csak azért is zavarba ejtő, mert állítólag erre a szabályra hivatkozva öntötték bele a nyugdíjpénzeket az adósságcsökkentésbe. Mert valami "naggyal kell kezdeni."

Bizonytalan lépésekkel haladok tovább.

Egy egészen őszinte vallomás következik a könyv szerzőjétől. Azt írja, hogy már régen kitalálták, hogy a magánnyugdíjpénzek egy részét adósságcsökkentésre használják, de erről nem beszélhettek, mert előttük volt a 2010-es őszi önkormányzati választás.

Annak kampányába nem akartunk olyan új témát behozni, amely miatt egy ellenzék által generált sajtóvitába bonyolódunk, és ami semmi másra nem lett volna jó, csak arra, hogy a kormányzás addig elért jó eredményeiről a figyelmet eltereljék.

Wiedermann azt írja, az IMF-fel történt, 2010-es nyári szakításunk után csöndben szövetkeztek ellenünk. Biztosak voltak abban, hogy létezik az a helyzet, amikor Magyarország kénytelen lesz úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek.

Azt hiszem ez az a pont, amikor először meg kell szólaltatnunk Stubnya Bence ezoterikus gazdasági szakértőnket, a világméretű cselszövések nagy ismerőjét.

A magyar szabadság győztes csatáiról szóló könyv szerzője nem szorítja magát a klasszikus érvelési szabályok közé.

Például azt írja, a magánpénztárak tizenhárom éves működésének csupán egy haszna volt: kézzelfogható cáfolatot adott arra a liberális alaptézisre, miszerint az állam rossz gazda. "Sovány vigasz" – teszi hozzá Wiedermann.

Ha rosszul is működtek a magánpénztárak, az miért bizonyíték arra, hogy az állam jó gazda?

Wiedermann a könyvben többször idéz Matolcsy Györgytől és Orbán Viktortól, hogy alátámassza mondandóját. Itt például egy Orbán-interjút szed elő 2011 januárjából.

“A pénzpiacokat hatalmas meglepetés fogja érni. Magyarország vissza fogja fizetni az IMF hatalmas hitelét, a magyar államadósság pedig már február-márciusban a bruttó hazai össztermék 80 százalékáról 72-73 százalékára fog csökkenni. Higgyen nekem, Európa csodálkozni fog, hogy mi mindent tud Magyarország.”

Csakhogy itt az idézet nem igazán szerencsés, Európa ugyanis végül nem csodálkozott nagyot. Adósságunk kis átmeneti csökkenés után most még mindig 80 százalék környékén áll.