Huba
17 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

Azért lehet ezt megcsinálni a magyar dolgozóval, mert nem szervezi meg magát

A szakszervezetek helyzete Magyarországon

szkv
2018.12.18. 08:30
  • A munka törvénykönyvének módosítása, azaz az úgynevezett túlóratörvény miatt előtérbe kerültek a szakszervezetek mint olyan szereplők, akik leginkább felléphetnének a munkavállalók védelmében.
  • Szerveztek tüntetést, és sztrájkról is beszélnek, de ez egyelőre kevésnek tűnik, hogy megakadályozzák a lehetséges 400 túlórát. 
  • A szakszervezeti vezetők szerint azért sem tudnak elég hatásosan fellépni, mert személyes és anyagi okok miatt képtelenek egyesíteni az erejüket. 
  • A legnagyobb probléma szerintük, hogy a 40 alatti generációk inkább elmennek a munkahelyükről, mint hogy közösen jobb körülményeket harcoljanak ki helyben. 
  • Magyarországon a feudális hagyományok miatt az emberek egyébként is inkább meghúzzák magukat, mint hogy kiálljanak az érdekeikért. 
  • Pedig a globális verseny és a munka világát érintő egyre több probléma miatt fokozottan szükségük lenne a dolgozóknak a szervezett érdekérvényesítésre. 

Az elmúlt két évtizedben elfelejtettek az emberek közösségben gondolkodni. Csak az egyén számít. Ha nekem bajom van, nem akarok szakszervezethez fordulni, elintézem magam: lepacsizom a főnökkel, megoldjuk okosba. Ebbe lehet, hogy beledöglik a mellettem lévő, de ez engem nem érdekel

Székely Tamás, a Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének (VDSZ) elnöke szerint jó példa a helyzetre, hogy 2009–2010 környékén, a válság éveiben két megoldás merült fel egy cégnél. Az egyik, hogy csökkentik a munkaidőt, és állásidőre küldik a dolgozókat, de nem bocsátanak el senkit. Ez bércsökkenést jelentett volna. Másik opcióként a létszámleépítés merült fel. A VDSZ megkérdezte a dolgozókat, melyik legyen. Simán nyert a második. „Nekem az akkor egy hatalmas pofon volt” – mondta.

Bár a túlóratörvény tartalma és a törvényalkotás módja ellen a szakszervezetek szinte kivétel nélkül felemelték a szavukat, a szakszervezeti szövetségek reakciója korántsem volt egységes. A három legnagyobb szakszervezeti szövetség közül kettő, az együtt nagyjából 200 ezer szakszervezeti tagot képviselő Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) és a Liga Szakszervezetek vettek részt a túlóratörvény elleni szakszervezeti tüntetésen, a nagyjából 50 ezer tagot képviselő Munkástanácsok Országos Szövetsége (Munkástanácsok) bár támogatását fejezte ki, de a mozgósításban nem vett részt arra hivatkozva, hogy

„nem tartják szerencsésnek, hogy a jogos munkavállalói követelések keveredjenek más politikai, egyéb szakmai kérdésekkel, amelyek csökkenthetik azt az egyértelmű társadalmi támogatottságot, ami megfogalmazott igényeink mögött létrejött".

(Ezzel arra utaltak, hogy a tüntetésen részt vevő szervezetek a tudományos élet szabadsága és a tanszabadság elleni intézkedések miatt is tiltakoztak.)

A magyar munkavállalók érdekérvényesítési lehetőségeit tehát nemcsak a munkahelyi megosztottság, hanem a szakszervezeti mozgalom belső törésvonalai is korlátozzák.

Mindez az azóta megkezdődött tüntetési hullám esetében is látszik: miközben a MASZSZ és az egyik legaktívabb tagszervezete, a Vasasok országos szinten szerveztek útlezárásokat, és a MASZSZ több tüntetésen is részt vett, valamint országos sztrájk lehetőségét is felvetették, a Liga és a Munkástanácsok közleményben jelezték elégedetlenségüket, de tüntetést vagy sztrájkot nem szerveznek. A szakszervezetek a napokban ülnek össze, hogy kitalálják, mi legyen a folytatásban, de érezhetően nincs köztük összhang. 

A MASZSZ tehát végig keményebb fellépést tartott volna célravezetőbbnek, míg a Liga és a Munkástanácsok a túlóratörvény beadása utáni hetekben arra számított, hogy a kormány beépíti majd a javaslataikat a törvénytervezetbe, de az utolsó módosító javaslat beadása után elismerték, hogy tévedtek.

Bedőltünk a politikai ígéreteknek, becsaptak minket, csalódnunk kellett a saját jóhiszemű hozzáállásunkban, a jogalkotásba vetett hitünkben

– írták közös közleményben a módosító javaslat megjelenése után, és azt is hozzátették, „bíztak a jogalkotás normális menetében, működésében, ezért elnézést kérünk mindazoktól, akik előre megjósolták a lezajló folyamatok végkimenetelét". Egész konkrétan azt kifogásolták, hogy a munkáltatónak lehetősége lesz kollektív szerződés nélkül is további 150 óra rendkívüli munkaidőt elrendelni, ha erre a munkavállalóval írásbeli megállapodást kötött, ez ugyanis egy fontos lehetőséget vesz ki a szakszervezetek kezéből, így a korábbi kormányzati célokkal ellentétesen a kollektív szerződéses lefedettség növelése ellen hat.

2010 óta nem ez volt az első eset, hogy a kormány olyan törvényt fogadott el, ami a szakszervezetek mozgásterét csökkenti, ezért a szakszervezeti szövetségek vezetőivel folytatott beszélgetéseink alapján többek között azt szerettük volna megtudni, hogy mit gondolnak a megosztottságukról, arról, hogy miközben a magyar lakosság egyik fő problémája az alacsony bér, a szakszervezeti tagság aránya rendre csökkent az elmúlt másfél évtizedben. Azt is meg akartuk tudni, hogy a korábban soha nem tapasztalt munkaerőhiány segít-e abban, hogy hatékonyabbá váljanak a munkavállalók érdekvédelmében.

Eltérő vérmérséklet

A törvénytervezetről Kósa Lajos az említett három szakszervezeti szövetség elnökével, Mészáros Melindával (Liga), Palkovics Imrével (Munkástanácsok) és Kordás Lászlóval (MASZSZ) tárgyalt.

„Mindenki másképp reagál: másképpen gondolkodunk, és másképpen látjuk előre a lépéseinket. Ebben az esetben a három vezető másképpen ítélte meg a törvénytervezetet” – mesélte Kordás László, a MASZSZ elnöke a túlóratörvény tervezetére adott első reakciókról, amikor azon a héten, amikor még folytak az egyeztetések, a szövetségek hozzáállásáról kérdeztük.

„A Liga és a Munkástanácsok arra számítottak, hogy a kormány vissza fogja vonni a törvénytervezetet. Én azt mondtam, hogy emögött világos politikai szándék van, ezért erővel végig fogják vinni. Nem véletlen, hogy egyéni képviselői indítvánnyal nyújtották be: ha erről olyan nagy társadalmi egyeztetést akartak volna lefolytatni, akkor a kormány behozta volna az érdekegyeztetés színterére, a munkaadókkal és a munkavállalókkal végig kellett volna tárgyalni, de nem ez történt. Világos volt, hogy Kósa időt húz” – mesélte Kordás, aki azt is megemlítette még, hogy a Liga és a Munkástanácsok vezetőivel még a törvénytervezet szövegének értelmezésében sem értettek egyet a tárgyalások alatt.

Kordás azt is elárulta, hogy MASZSZ döntött a demonstráció meghirdetése mellett, a többi tárgyaló konföderáció eleinte nem is akart csatlakozni, és végül csak a Liga csatlakozott. Kordás arról is mesélt, hogy a bértárgyalásokon is gyakran eltér a konföderációk álláspontja. „A Liga, a Munkástanácsok, az EDDSZ (Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete) a kormányhoz közeli álláspontokat szokott képviselni, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (ÉSZT) és a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) pedig kisebb konföderációk, inkább a mérleg nyelve szerepet szokták megpróbálni betölteni” – mondta.

Földiák András, a SZEF elnöke szerint diplomatikusan úgy lehetne megfogalmazni a helyzetet, hogy a konföderációk kormánnyal kapcsolatos taktikája erősen különbözik. Van, aki úgy próbál eredményeket elérni, hogy együttműködésre és jó viszonyra törekszik, míg vannak, akik utcára menetellel. Ugyanezt Palkovics Imre így fogalmazta meg: „A baloldali származású szakszervezetek a baloldali-liberális politikai erőkhöz tartozónak érzik magukat akár kimondottan, akár genealógiájukat tekintve. Mi, akik a rendszerváltás után jöttünk a terepre, ideológiai tekintetben, polgári értékeket tekintve inkább a konzervatív pártokhoz húzunk” – mondta, és azt a példát hozta erre, hogy a Munkástanácsok a Fidesszel ellenzéki időszakban rendszeresen tartotta a kapcsolatot, a szociális népszavazáshoz kapcsolódó kampányban is jelentős munkát végeztek.

Az új szakszervezetek és a pártállami múlt

Ahhoz, hogy ezeket a különbségeket átlássuk, egészen a rendszerváltásig érdemes visszamenni, ugyanis a szétaprózódott magyar szakszervezeti mozgalom jelenlegi felállásának létrejötte arra az időszakra esik. A szocialista állammal gyakorlatilag eggyé váló, valós érdekvédelmet nem végző Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) ekkor bomlott fel. Ebben az időben hozták meg az egyesülésről szóló törvényt, így szabadon lehetett új szakszervezeteket létrehozni.

A szakszervezeti mozgalom a rendszerváltás idején éledt, ami politikai szempontból, a demokratizálódás miatt kedvező, másrészt gazdaságilag pedig az „igazságtalan privatizáció" és megszűnő munkahelyek miatt kedvezőtlen időszak volt. A volt államszocialista országokban a demokratizálódás miatt lehetetlen volt, hogy egy nagy tömörülés legyen. Úgy tudtak összeállni, ha valamelyik párt elképzeléséhez csatlakoztak, mert a rendszerváltás után legitimációs krízist kellett áthidalniuk. A rendszerváltási szakszervezeti mozgalom első része arról is szólt, hogyan lehet szétosztani a szakszervezeti vagyont – mondta az Indexnek Meszmann T. Tibor munkaügyi kutató.

A szakszervezeteknek több nehézséggel is meg kellett küzdeniük a rendszerváltás után. Egyrészt volt egy erős bizalmi válság feléjük, mint az államszocializmusban lényegében kötelező volt a szakszervezeti tagság, a SZOT-ra pedig úgy tekintettek az emberek, mint az MSZMP önálló entitással nem rendelkező meghosszabbítására. A SZOT ugyanakkor jelentős vagyont halmozott fel, emiatt a rendszerváltás után lényegében azzal kezdődött az új szakszervezetek élete, hogyan osszák fel egymás között ezt a vagyont. Ahogy a Friedrich Ebert Alapítvány egyik tanulmánya rámutatott: „a szakszervezetek közötti rivalizálás és konfliktusok előre voltak programozva a szétdaraboltság alapján”. (Akit részletesen érdekel a magyar szakszervezeti mozgalom, annak Lux Judit A magyarországi szakszervezetek történetéből című tanulmányát ajánljuk.)

A SZOT felbomlásából jött létre a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ), az állami szolgáltató cégek szakszervezeteit lefedő Autonóm Szakszervezetek Szövetsége, a felsőoktatási, értelmiségi konföderáció, az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés, és az állami alkalmazottakat lefedő Szakszervezetek Együttműködési Fóruma. Közben viszont folyamatosan alakultak az úgynevezett független szakszervezetek, amelyek többsége a Ligához csatlakozott.

Az állampárti múlttól élesen elhatárolódó másik nagyobb konföderáció a Herendi Porcelángyárból induló Munkástanácsok volt, ami az 1956-os, kommunista elittel szemben fellázadó munkástanácsok hagyományát szerette volna feléleszteni. Az alábbi ábrán látszik a magyar szakszervezeti mozgalom struktúrája, a szövetségekhez tartozó tagok létszáma, és hogy hány tagszervezetük van a szövetségeknek. A konföderációk vagy szövetségek több iparágban is jelen vannak, egy adott iparágban viszont gyakran több iparági szakszervezet is van, sőt, vállalati szintű szakszervezetek is tartoznak a szövetségekhez. Így egy iparágban több szövetség tagszervezete is jelen lehet.

Munkavállalói résztulajdon

Palkovics a kilencvenes évek elején MDF-es képviselőként egy munkavállalói résztulajdonlást elősegítő törvénytervezetet is a parlament elé terjesztett, és a szakszervezet azóta is fenntartja, hogy a munkavállalóknak nemcsak bérből kellene élniük, hanem egy demokratizált tulajdonosi struktúrában a dolgozói tulajdonnak is szerepet kellene kapnia. „Ezt próbálgatjuk a mai napig is érvényesíteni, bár nem túl nagy sikerrel” – mondta erről.

„Sokan voltunk akkor, akik úgy gondoltuk, hogy kutyából nem lesz szalonna, a régi szakszervezetek vezetői mindig a főnökkel összecimboráló társaságból kerülnek ki, ezért ha a munkavállalók saját érdekképviseletet akarnak, akkor azt maguknak kell megszervezni” – mesélte erről az időszakról Palkovics Imre, a Munkástanácsok elnöke. A konföderációk közül a Munkástanácsok az egyetlen, ami kifejezetten keresztény szociális szakszervezetként határozza meg magát, valamint abban is eltér a többi szakszervezettől, hogy a privatizációhoz is máshogyan viszonyultak, ugyanis kifejezetten támogatják a munkavállalói résztulajdonlást.

Mészáros Melinda a LIGA szakszervezetek elnöke elmondása alapján a LIGA saját magát pártsemleges konföderációként definiálja. Mészáros azt mondta, 2016-os elnökké választása óta mindent megtett azért, hogy a konföderációk közötti széthúzás ne érvényesülhessen, de azt is megemlítette, hogy sok esetben még a helyi szintű szakszervezetek is rivalizálnak egymással, amiken belül a tagság dönt. Ez megnehezítheti azt, hogy a konföderációk egységesen lépjenek fel. 

Az MSZOSZ és az ASZSZ egyesüléséből 2013-ban létrejövő Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke, Kordás László az Indexnek szintén az értékalapú érdekképviselet mentén definiálta a MASZSZ-t. 

„A jogelődünk szoros együttműködésben volt a baloldali párttal, de látszott, hogy az az út nem megy, ezért változtattunk mi is stratégiát. Onnantól kezdve, hogy a képviselőink beültek a parlamentbe, olyan törvényeket is megszavaztak, amik a pártnak érdekében álltak, de a munkavállalóknak nem. Ezzel az volt a probléma, hogy lehet, hogy az értékrendjük szerint a munkavállalók érdekeit képviselték volna ezek a politikusok, de egy ilyen helyzetben a munkavállalói érdekek nagyon gyakran feláldozódnak egy-egy parlamenti pártpolitikai csatározásban. Ezért választottuk azt az utat, hogy a pártoktól függetlenül szeretnénk megjeleníteni és képviselni a munkavállalók érdekeit. Itt van, aki kicsit kormánypárti, vagy aki nagyon kormánypárti, meg vagyunk mi, akik értékalapon szerveződünk: függetlenül attól, hogy ki van kormányon, mi megpróbáljuk a munkavállalók érdekeit értékalapon megjeleníteni.”

NER: másmilyen, de hasonló?

A 2010 utáni időszak minőségbeli váltást jelentett a szakszervezetek szerepét tekintve, legalábbis intézményi szinten mindenképpen. „Felbolydult az egész viszonyrendszer, mert a kormány kétharmados felhatalmazással úgy gondolta, hogy neki tűzoltó jelleggel kell ügyeket megoldania, és az a korábban szocialistákra jellemző szándék, hogy minden egyenes kérdésben megkérdezik a partnerek véleményét, már nem volt meg.

Ehhez persze hozzátartozik, hogy a szocialisták idején is csak látszat volt az egyeztetés, ugyanis a végén mindig az ő előterjesztéseik mentek a parlament elé, de 2010 után ez a látszat is megszűnt”

– mondta Palkovics.

A 2010 előtti időszakkal kapcsolatos tapasztalatokat Földiák is megerősítette: “Összeültünk, tárgyaltunk, aztán semmi nem lett belőle. A közszolgálati szakszervezet vezetője szerint az egyeztetés régen is nagyon formális volt, nem igazán érdemi eredményre törekvő. „A fontos dolgokról – például a közalkalmazottak 13. havi fizetése – nem egyeztettek, más, lényegtelenek miatt meg napokig ültünk, és az újság megírta, hogy milyen tárgyalások voltak a szakszervezettel, de más következménye nem volt.”

A VDSZ-es Székely Tamás szerint ahol korábban rendesen tisztességesen folytak az egyeztetések, ott a kormány most bejelenti, hogy ennyi a béremelés, és kész – foglalta össze a 2010 utáni tapasztalatait.

„2010 előtt bármilyen törvényjavaslat felmerült a munka világával kapcsolatban, azt bevitték az OÉT-be, ahol minden oldalról megbeszélték, ha kellett szakmai bizottságokkal is.”

Most már nincsenek tárcaközi egyeztetések, és nem beszélnek a szociális partnerekkel – mondta a szakszervezeti vezető. Innentől kezdve két út van a szakszervezetek előtt: meghúzom magam és besimulok, vagy jön a teljes radikalizálódás, mondta Székely, aki azt is hozzátette még, hogy 2010 óta szerinte a multicégek is átvették a kormány arrogáns stílusát. 

A kormány, a munkáltatói képviseletek és a szakszervezetek részvételével zajló társadalmi párbeszéd 2010 után ugyanakkor szimbolikusan is megváltozott azzal, hogy az új kormány bejelentette: az Országos Érdekegyeztető Tanács által korábban megkötött megállapodásokat nem tartja érvényesnek.

ORBÁN VIKTOR HATALOMRA KERÜLÉSE UTÁN LEÜLT EGYEZTETNI A SZAKSZERVEZETEK KÉPVISELŐIVEL, AHOL A GAZDASÁGPOLITIKAI TERVEI ISMERTETÉSE MELLETT KÖZÖLTE , HOGY A KORMÁNY MAGÁT ÉS NEM A SZAKSZERVEZETEKET TARTJA A MUNKAVÁLLALÓK LEGFŐBB ÉRDEKKÉPVISELETÉNEK.

Az OÉT megszűnt, és ezt követően jött létre az egyházak, a tudományos élet képviselői, a civil szervezetek és a szakszervezeti szövetségek konzultációs szervezete, a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács (NGTT), ami ugyanakkor nem tudta helyettesíteni a társadalmi párbeszédet a munka világában felmerülő konfliktusokkal kapcsolatban 

2012-ben végül a kormány három konföderációnak felajánlotta, hogy részt vehetnek a „Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fóruma” (VKF) elnevezésű testület munkájában, ami nem jelentette ugyan az OÉT újraalakulását, de a szakszervezetek azon követelése teljesült, hogy a kormány aktívan vegyen részt a VKF-ben zajló megbeszéléseken. A VKF-ben jelentős különbség az OÉT-hez képest, hogy ha a munkaadók és a munkavállalók képviselői nem tudnak megegyezni például a minimálbérről, akkor a kormány határozhatja meg azt. Idén például ez a helyzet állt fenn, és ezért Palkovics szerint félő, hogy felmerül az a kérdés, hogy ebben az esetben egyáltalán szükség van-e erre a fórumra a továbbiakban.

A kormány elsőbbsége egyébként nem egyértelműen a munkaadói vagy a munkavállalói érdekképviseleteknek kedvez, az elmúlt években olyan tárgyalás is volt, amikor a kormány olyan minimálbér-emelésre tett javaslatot, ami még a szakszervezetek javaslatát is meghaladta.

Az OÉT megszűnéséhez hasonlóan a szakszervezetek jogköreinek szűkítéseként értékelték a vezetők a 2012-ben elfogadott új munka törvénykönyvét. Az ezt megelőző tárgyalások egyébként kísértetiesen hasonlóan zajlottak a munka törvénykönyvének múlt héten elfogadott módosítása előtti folyamathoz. A törvényjavaslat írásos véleményezésére a szociális partnerek először két hetet kaptak, tárgyalás nem is lett volna, majd a kormány végül a tiltakozásuk hatására egynapos konzultációt biztosított számukra, de nem is hívták meg az összes szakszervezetet.

A szakszervezetek ez ellen és a törvénytervezet ellen is tiltakoztak, ezért csináltak egy második tervezetet, ami visszaállította az egyéni munkavállalói és a szakszervezeti védelmi minimumok egy részét. Ezt végül a szakszervezetek tiltakozása ellenére terjesztették az Országgyűlés elé. A szakszervezetek ez ellen is tiltakoztak, így végül a kormány három munkaadói és három munkavállalói érdekképviselettel kompromisszumos megállapodást kötött. A munkaadók ezt a végső verziót támogatták, a munkavállalók szövetségei és többek között MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont tanulmánya szerint viszont az új munka törvénykönyve a munkavállalók munkafeltételeit és alkuerejét is hátrányosan érintette.

Nem nyitjuk ki a szánkat

„Egy társadalmi csoport érdekei akkor érvényesíthetőek, ha a csoport tagjai összefognak, és ez a munkavállalókra különösen igaz. Magyarországon a munkavállalók saját érdekképviseleti kultúrájának hagyománya a rendszerváltáskor nem volt meg, és sajnos ezt azóta sem sikerült elterjeszteni, mert ment a szakszervezetek közti csatározás is, amit a mindenkori kormányok jól ki is használtak” – mondta Palkovics. A megosztottság a szakszervezeti mozgalmon belül megmaradt, nagyobb összefogások a komolyabb sokkok esetén jöttek létre, de Palkovics szerint ezek sem voltak elégségesek.

Az első ilyen nagyobb sokk az 1995-ös Bokros-csomag volt, ahol a szakszervezetek egységesen léptek fel, de végeredményben érdemben nem tudtak hatást gyakorolni a politikai döntéshozatalra, mert Palkovics szerint nem állt mögöttük egy olyan tömeg, ami érvényt tudott volna szerezni a jogos felvetéseiknek. Palkovics szerint a szakszervezetek visszafogott népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy

a magyar munkavállalók a nyugati szakszervezeti tagokkal ellentétben sosem élték át, hogy a szakszervezethez tartozáshoz igazán komoly előnyök társultak volna,

a magyar szakszervezetek például nem tudtak akkora béremeléseket kiharcolni, mint a nyugati szakszervezetek a második világháború utáni két évtizedben.

Palkovics szerint a régióban a magyar szakszervezeti mozgalom van a legrosszabb állapotban az extrém pluralizmusa miatt, és ez a mai napig rányomja a bélyegét a mozgalom sikerességére. Ennek ellenére viszont a lemaradás mértéke nem extrém: „ha a bérek oldaláról nézzük, akkor például a cseh vagy szlovák fizetések 10-20 százalékkal magasabbak az átlagkereset szintjén, ennyi talán az, amit a helyi szakszervezetek hozzá tudtak adni” – mondta erről.

Magyarország a sztrájkok számában is lemarad a régió több országához képest. Olyan szférákban voltak erős sztrájkok 2010 előtt, ahol nem volt kiélezett versenyhelyzet: a MÁV és a BKV dolgozói meg tudták állítani az életet – idézte fel Meszmann T. Tibor.

„Nagy rákfenéje a helyzetnek, hogy erős szakszervezeti tömegmozgalom sosem volt. A szakszervezet az ország polgárait képezi le. Olyan nincs, hogy itt mindenki feudális, szófogadó, várja a parancsot, és nem mer visszabeszélni, de a szakszervezeti tagok bátrak és hősök, kimennek az utcára. A feudális hagyományok miatt olyan a helyzet, amilyen.

Ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindig megvolt az intéző, az emberek által élre állított vezetőféle, aki a tulajdonossal, a földbirtokossal ügyesen megpróbált eredményeket elérni. De nem a tag harcolta ki magának, együtt nem mozdultunk, együtt nem írtunk alá, nem nyitjuk ki a szánkat”

–  mondta Földiák András.

A rendszerváltás után megszűnt másfél millió munkahely, ami drámaian csökkentette a szakszervezeti tagok számát. 1992-ben még 2,7 millió tagdíjfizető szakszervezeti tag volt, 1997-ben már csak 840 ezer, 2015-re pedig már csak 328 ezer. A szakszervezettel rendelkező munkahelyek száma is csökkent, amit az alábbi ábrán is lehet látni a szakszervezeti lefedettség viszonylag meredek csökkenésével egyetemben.

Mindez egyébként jelentősen kihat a szakszervezetek hatékonyságára is, hiszen sokszor nincs pénzük a működéshez szükséges tudás (állandó szakértők, ügyvédek stb.) megfizetésére.

A rendszerváltás után nagyobb méretű privatizált, vegyes tulajdonú vagy állami tulajdonú vállalatoknál könnyebb volt a szakszervezeti jelenlétet biztosítani, de itt is elsősorban a kékgallérosok szerveződtek. Itt magasabb is a szervezettség (nagyobb a tagok aránya az összes foglalkoztatott között), könnyebb a mozgósítás, mint általában a versenyszférában, különösen a zöldmezős cégeknél és a kis- és középvállalatoknál. Megváltozott a munkaszervezés, komplexebbek a folyamatok, egy-egy cégnél azt sem tudják egymásról az emberek, hogy mit csinál a másik. Ha amerikai típusú iroda van, bemegy, és lényegében nem is látja a másikat. De van olyan gyár, ahol 2-3 ember végzi 4-5 munkáját. Olyan feszített a termelés, hogy még mosdóba sem tudnak kimenni közben – mondta több szakszervezeti vezető is.

Úgy tűnik, hogy sokszor olyan vállalatnál nem lehet megszervezni a szakszervezetet, vagy beléptetni szakszervezetbe, ahol pedig nagyon nagy szükség lenne rá, például azért, mert a munkavállalók erősen ki vannak szolgáltatva a munkaadóknak. Sok ágazatban, így például az építőiparban vagy a vendéglátásban, eleve nagyon kevés a nagy vagy közepes méretű cég, és rengeteg a kicsi vagy mikro méretű. Utóbbiaknál a munkaadói és a munkáltatói határvonalak elmosódottak, munkaszerződéssel való foglalkoztatás nem jellegzetes, és szakszervezeti jelenlét sincs.

"Vannak olyan cégek, ahol az elszámolásnál más betűtípussal és mérettel kiemelik azt a sort, amiben a dolgozó a szakszervezeti költségét látja, és rádöbben, hogy hoppá, tavaly befizettem hatvanezer forint szakszervezeti díjat!”

– mondta Székely arról, hogy hogyan veszik el a dolgozók kedvét a szakszervezettől.

A VDSZ vezetője szerint éves szinten 3-4 ezren lépnek be hozzájuk, és nagyjából ennyien hagyják el a vegyipari szakszervezetet. Ennek oka részben a nyugdíjazás és a nők negyvenéves munkaviszony utáni nyugdíjazása. Vidéken sokan mentek dolgozni érettségi után, a Ratkó-gyerekek manapság mennek nyugdíjba, mondta Székely, aki szerint a fluktuáció is nagyon magas. „A fiatalok, új belépők körében alacsony a szakszervezeti inspiráció.” Ennek egyik oka szerinte a tudatlanság, például az iskolában nincs szó szakszervezetekről, vagy ha mégis, akkor pejoratív értelemben. A szakszervezetekkel kapcsolatban mindig van olyan érzés, hogy ez egy kommunista csökevény." Pedig zöldmezős beruházásoknál éppen a fiatalok hozzák létre, például mint 2007-ben a Hankook-gyárban.

Vannak olyan nagyvállalatok, amelyek kifejezetten ellenzik, ellehetetlenítik dolgozóik szakszervezeti önszerveződését. Az európai, mondjuk német cégek viszont általában nem akadályozzák a szakszervezetek megalakulását – állítja Meszmann. Önálló dolgozói kezdeményezésre, de általában létező szakszervezeti ágazati vagy konföderációs szintről segítenek megalapítani egy szakszervezetet – mint alapszervezetet. Ekkor hasonló az eljárás, mint civil szervezeteknél: alakuló ülést kell tartani, majd bejegyeztetni a szervezetet a bíróságon. Amikor ez megtörtént, általában ekkor szólnak a munkáltatónak, hogy megalakultak. A cégek el tudják gáncsolni a szerveződést, ha mondjuk határozott időre szól a szakszervezeti titkár munkaszerződése, és azt nem hosszabbítják meg.

Nem szexi a szakszervezet

Globális trend, de Magyarországon is megfigyelhető, hogy a ma pályakezdő fiatalok máshogy viszonyulnak a munkahelyeikhez, mint akár csak pár évtizede. „Ma egy fiatal pályakezdő elmegy egy céghez, megnézi ott mit adnak, és úgy gondolja, hogy az alapból jár, nem jut eszébe, hogy azt ott a kollektív szerződéssel kiharcolták" – mondta Székely. 

A VDSZ vezetője szerint a magas a kivándorlás is hátráltatja a szakszervezetek ügyét: azért mennek el sokan fiatalok nagy cégekhez, hogy legyen papírjuk arról, hogy ők ott dolgoztak, mert az egy jó belépő Nyugat-Európába. Sok helyen erre már be is állt a HR. Úgy számolnak vele, hogy két-három évig van itt a fiatal belépő, vagy ha olyan magasan kvalifikált, akkor rögtön elé tesznek egy karriertervet, hogy nehogy elmenjen pár év múlva.

Emellett a cikk elején említett közösségi, közösségben gondolkodás is fontos probléma. Nemrég egy 6-700 fős külföldi tulajdonú cégnél családi napot szerveztek, rég nem volt ilyen annál a vállalatnál. Azt mondta a munkaadó, hogy aki menni akar, de épp dolgozna, annak biztosítják még a kedvezményes munkaidőt is. Ehhez képest 60 ember vett részt rajta. “Kisebbik gyerekem gimnazista, ezt látom az osztályában is: az osztályfőnök megkérdezte, hogy legyen-e kétnapos osztálykirándulás, a gyerekek azt mondták, hogy ne, egész nap egymást látják. Ez tragikus” – mondta Székely. 

Földiák szerint is generációs szakadékról van szó, a negyven alattiak egész máshogy állnak az élethez. Régen a munkahelyeken volt egy közös gondolkodás arról, hogy itt kezdtem a pályámat, itt akarom folytatni, tegyük jobbá ezt a munkahelyet.

Ma egy fiatal abban a pillanatban, hogy valami nem tetszik, és talál jobbat, továbbmegy. Esze ágában sincs belépni, szervezkedni, vitatkozni a többiekkel. A fiatalok nem érzik a szakszervezet ízét.

A SZEF vezetője szerint az is probléma, hogy nehéz közösségi életet szervezni szakszervezetileg, mert a vezetők meg a tisztségviselők idősebbek, a fiatalok ha meg szerveznek valami közösségi eseményt, akkor nem a szakszervezet keretén belül fogják. Székely ezt úgy fogalmazta meg, hogy „sajnos nem szexi a szakszervezet". 

A legutolsó 2015-ös, Kelemen Melinda és Neumann László kimutatását úgy értelmezem, hogy a szakszervezeti tag egyre idősebb: nagyobb valószínűséggel legalább negyven éven felüli – mondta Meszmann. A szakszervezeti szervezettség jelentős csökkenésének egyik oka a tagság nyugdíjba vonulása is, természetes kilépése a mukaerőpiacról, illetve a fiatalok szerényebb szervezettsége.

Az ábrán látszik, hogy az állami vagy államtól erősen függő szektorokban (oktatás, egészségügy, közigazgatás, tudomány) átlagon felüli a szakszervezeti tagság, ugyanakkor a második ábrán az is látszik, hogy ezekben az iparágakban a tagság csökkenése is jelentős volt 2001 és 2015 között.

A közszférás érdekérvényesítés mint intézményi ellenpólus összetett, illetve megfelelő szakszervezeti eszköztár sem áll rendelkezésre (például a sztrájk szervezésének nehézsége), melyek a tagságnak is megmutatnák, hogy önszerveződéssel ezek a negatív szorítások megállíthatóak, jelentősen befolyásolhatóak – mondta Meszmann.

A munkaerőhiány javít a dolgozók alkupozícióján?

A munkaerőhiány miatt sok helyen javult a javult a munkavállalók tárgyalási pozíciója, de Mészáros szerint ez korántsem általánosítható minden iparágra és a területi egyenlőtlenségek is nagyok e tekintetben. A munkavállalók egyénileg próbálják kezelni a helyzetet, és nehezíti a szakszervezetek helyzetét a potyautas-szindróma is, tehát hogy sokan nem lépnek be a szakszervezetbe, viszont ugyanúgy megkapják a szakszervezetek által kiharcolt kollektív szerződésben foglalt béreket, mint a szakszervezeti tagok, akik viszont tagdíjat fizetnek, munkát tesznek a szakszervezet működésébe.

Székely szerint a munkaerőhiány alapvetően erősíti az alkupozíciót. Az a kérdés, hogy meddig mehet el az alku. A kkv-knál nincs nagy mozgástér. „Lehet verni az asztalt, hogy 30-40 százalékos béremelés legyen, de egy alacsony hozzáadott értékű vállalkozásnál nem tudja kifizetni a tulajdonos” – vélte Székely.

Stratégiát kellene váltani a kormányzatnak, és nem mindent az autóiparra építeni meg a sorgyártásra, hanem a hozzáadott értékű cégekre épülő gazdaságot kellene szponzorálni.

Ehhez képest félmilliárdot adott a kormány különböző munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó ügynökségek létrehozására – idézte fel a VDSZ vezetője.

Meszmann szerint a nálunk tapasztalható munkaerőhiány nem feltétlenül javít a dolgozók kollektív alkupozícióján. Egyrészt valóban úgy tűnik, az egyéni alkupozíció jobban érvényesül egyes társadalmi csoportoknál (például: stabil családi háttérből jövő, képzett fiatal férfiak), de a jellegzetesebb, feldolgozóipari gyártósori állások esetén inkább úgy, hogy könnyebben váltanak jobban fizető, jobb munkakörülményeket, elismerést biztosító munkahelyet. Másrészt mert nem erősen szabályozott munkaerőpiacról, zárt rendszerről beszélünk: azaz nem arról van szó, hogy egy országban adott számú, korosztályú munkás van, akik meghatározott számú órát tudnak csak dolgozni. Nálunk egyetemistákat és nyugdíjasokat is könnyen be lehet könnyen vonni, valamint a túlórák számát is lehet radikálisan növelni, ahogy azt a munka törvénykönyvének mostani módosítása is mutatja. A dolgozók ki is vándorolnak, és vendégmunkások is megjelennek.

Az elmúlt két évben különösen a szerb és az ukrán dolgozók hazai foglalkoztatását könnyítették meg, illetve intézményesítették közvetítők segítségével. Ezek összességben csökkentik a dolgozói és szakszervezeti kollektív alkupozíciót és szabályozás lehetőségét. 

Meszmann szerint alapvető probléma a versenyszférában, hogy nincs megfelelően fenntartott, széles körű, ágazatokon belüli szolidaritás. Kevés az olyan szakszervezetekkel „lefedett” ágazat, ahol a szakszervezetek között rendszeres információ kering az ágazaton belüli más cégek foglalkoztatási politikájáról, bérezésről, munkakörülményekről. Ha pedig kevés az információ, a koordináció, a szabályozás lehetősége is csekély.

Egy adott szakszervezeti mozgalom erősségének meghatározása egyébként nem egyszerű, több tényezőt figyelembe kell venni. Franciaországban például alacsonyabb a szervezettség, 6-9 százalékos szinten vannak a szakszervezetek. Székely szerint viszont

fontos különbség, hogy ott magas szintű a szolidaritás, ha megfújja valaki a sípot, akkor megmozdul az ország, amikor arról van szó, hogy valakinek a kiharcolt jogait, juttatásait akarják megnyirbálni. Nálunk alig érzékelhető ez a mentalitás. Én ezt tragikusnak tartom. Még a közszféra és a versenyszféra között sincs meg az a kohézió, hogy ha az egyiknél baj van, a másik is odaáll.

A magyar szakszervezeti struktúra úgy épül fel, hogy vállalati szervezetek vannak. Németországban és Ausztriában a területi és a vállalati struktúra keveredik. Itthon a szakszervezetek bent vannak a vállalatoknál, Németországban pedig a lakóhelynek megfelelően lehet valaki tag annál a szakszervezetnél, ahol ágazati szinten dolgozik.

„Itthon az a visszás, hogy akkor VDSZ-tag valaki, ha az Égisz-gyárban dolgozik. De a melós, aki szemben az épületfelújításon dolgozik a kisvállalkozó alkalmazottjaként, már nem az.” Nyugat-Európában nagyon jó ágazati kollektív szerződések vannak. Ha Németországban megkötnek például egy ilyet a vegyiparra, akkor az minden vegyipari cégre kötelező lesz. Nálunk ilyen csak az energetikában van. Korábban volt az építőiparban és a vendéglátásban, mondta Székely.

Nemcsak Magyarországon, Nyugat-Európában is tendencia, hogy csökken a tagság. Növekedés Közép-Ázsiában van (könnyűipar, Banglades, Srí Lanka, Kambodzsa, Pakisztán), ahol siralmasak a munkakörülmények. Dél-Amerikában a tőkeáramlás következtében vannak olyan helyzetek, amik miatt megerősödnek a munkavállalók.

Földiák szerint az osztrák konföderáció, ha muszáj, 24 óra alatt ki tud vinni egymillió embert az utcára. „Szerintem húsz-harminc éve nem vitt ki, de tudják, hogy ott vannak a címek, és ott a fenyegetés. Ennek ellenére hallatlanul harmonikus viszony van a kormány és a szakszervezetek között”.

A világgazdasági folyamatok Meszmann szerint azt mutatják, hogy tovább fokozódik a kiélezett verseny, és a monopóliumra törő profit nyomása a munkavállalókon, egyre több a munka világát érintő probléma – ami további, szakszervezetekre háruló feladat vagy teher.

Legújabban kifejlesztett algoritmusra, alkalmazásokra épülő platformcégek jelentek meg, ahol nem tisztázott, ki a munkaadó, emiatt kiszolgáltatottabbá válnak az egymástól elszigetelt dolgozók, akik sokszor szolgáltatói vagy (kényszer)vállalkozói hivatalos formában dolgoznak.

A feldolgozóipari termelés jelentős hányada ma globális jellegű: az értéklánc csúcsán lévő cégek relatíve jól bánnak a dolgozóikkal, de az értéklánc alján lévő cégeket már kevesen ismerik, így annál kevésbé foglalkozik a fogyasztó azzal, hogy milyen munkakörnyezetben állítják elő a végtermék adott alkatrészét.

Meszmann szerint vannak olyan kezdeményezések, amelyek a termelői lánc tetejéről lefelé próbálnak hatni, így megszervezni a munkavállalói érdekképviseletet. Sok ilyen anyacégnél, nagyvállalatnál van etikai kódex vagy charta, amely elvileg szavatolja, hogy „jó” munkaadóról van szó: hogyan foglalkoztat, hogyan szervez ki, települ ki, szerződik alvállalkozókkal, azoktól milyen foglalkoztatási sztenderdeket, munkakörülményeket követel. Az ilyen nagyvállalatok kényesek a jó hírnevükre, és hangoztatják is társadalmi felelősségüket (CSR – corporate social responsibility) . Például ennek szellemében egy nagy német autógyár kötelezi magát, hogy ha más országba telepít ki egy leányvállalatát, akkor szigorúan betartja a helyi törvényeket.

Persze ez keveset ér, ha a munkavállalói jogokat és munkaviszony sztenderdeket annyira legyengítik helyben, hogy azt nagyon könnyű betartani. Nem meglepő, hogy az ilyen nagy cégek jelentős lobbitevékenységükről is híresek, hogy meglazítsák, gyengítsék a helyi szabályozást.

Egy másik megfigyelhető trend a szakszervezetek nemzetközi összefogása. „Belátják a melósok, hogy érdekem, mint egy gazdag ország szakszervezetisének, hogy a gyengébbet támogassam.” 

A svéd szakszervezetek például különösen támogatták a volt jugoszláv szakszervezeteket. Azt is felismerték, hogy a migráció, de a háború, mint kiváltó ok, ellenzése is kulcskérdés. A svéd dolgozóknak nem érdekük, hogy olcsó munkaerő jöjjön az országba, mert ezzel saját pozíciójukat gyengítenék le.

Érdekem megtámogatni a szerbiai szakszervezetet, hogy helyben harcolják ki a magasabb béreket, ne jöjjenek Svédországba” – mondta Meszmann.

Össze akarnak fogni, de képtelenek rá

Meszmann szerint nem egyértelmű, hogy az érdekérvényesítés szempontjából egy nagy vagy több kisebb konföderáció a jobb megoldás, a szakszervezetek viszont többnyire azt gondolják, hogy közös erővel többre vihetnénk. A szakszervezeti vezetőkkel beszélgetve úgy tűnik, sokan ellenérdekeltek ebben a projektben.

Az egységesülés elmaradásának hátterében Palkovics szerint személyes ellentétek és ideológia különbségek állnak. „Vannak már jó jelek, de ez a hat konföderáció sok. A Liga a 2010-es évek elején szerette volna, ha a Munkástanácsok tagszervezetként csatlakoznak a Ligához, de a Munkástanácsok inkább fúziót szeretett volna, így meghiúsult az egyesülés.”

„Ha lenne valami merőben új irány, gondolat, koncepció, akkor az felülírhatná a régi beidegződéseket, amelyek miatt ma nem tud összeolvadni a több konföderáció. De ez az ország ilyen. Ha megalakul egy szakmában egy civil szervezet, mindjárt létrejön még kettő, amelyik nem fogadja el, amit mond. Aztán pár éven belül mind megszűnik. Nem tudunk olyan szakmai ügyet mondani, amiben ne jelentkezne rögtön három professzor, hogy ahhoz csak ő szólhat hozzá. Az egész ország és a pártok állapota is ilyen. Ettől sajnos a szakszervezetek sem különböznek." Földiák szerint egy sodró erejű mozgalom tudná egy irányba rendezni a széttöredezett szervezeteket, ugyanakkor nem biztos benne, hogy egy konföderáció jobb lenne, ha annak a tagsága annyira passzív lenne, mint a mostani kisebbeké.

Palkovics szerint az nem lenne probléma, hogy eltérő világnézetű szakszervezetek vannak, de a konföderációk részéről teljes körű összefogásra lenne szükség, és csak ezen belül lenne értelme frakcióknak. „Koncentrálni kellene az erőforrásokat, szükség lenne egy országos szakszervezeti konföderációs központra, ami alatt lehetnének az ágazati szervezetek. Ágazatonként maximum 1-2 szakszervezetre lenne szükség, és így ágazatonként lehetne a minimálbérről tárgyalni” – mondta Palkovics, aki szerint erre azért lenne szükség, mert az olyan iparágakban, mint például a kereskedelem vagy az építőipar, a munkaadók gyakran panaszkodnak arra, hogy a országos minimálbért nem tudják kigazdálkodni. Prosperáló ágazatokban így magasabb is lehetne a minimálbér.

Székely szerint sincs szükség öt-hat konföderációra. Egy erős szervezetre van szükség, és a tagszervezeteket is meg kell erősíteni. Kordás szerint az optimális felállás az lenne, ha a versenyszféra, a közszféra és az állami cégek dolgozóinak lenne külön föderációja, tehát szerinte három szövetség elegendő lenne.

2013-ban három konföderáció fúziójából létrejött a Magyar Szakszervezeti Szövetség, amelyből aztán a SZEF kilépett, a MASZSZ viszont így is a legnagyobb szakszervezeti konföderáció. Székelynek – aki alelnöke a szervezetnek – ennek ellenére nincs túl jó tapasztalata ezzel.

Mi a fő kérdés? Mit csinálunk a vezetőkkel és a vagyonnal? Ebből az egészből kiesik a legfontosabb téma, hogy mi lesz a munkavállalókkal. Az egyesülés után kétharmadnyi idő ment el arra, hogy mi lesz a vagyonnal és a tisztségviselőkkel, és egyharmad arra, hogy mit kellene csinálni.

Székely szerint ez a mai napig így van.

Mi lesz a túlóratörvény után?

A munka törvénykönyvének módosítása után a dolgozók kiszolgáltatottabbá váltak, és a szakszervezetek is nehezebb helyzetbe kerültek.

Sztrájkolni csak a munkáltatóval szemben lehet. Egy országos sztrájk már politikai sztrájk. Amíg nem lép életbe a törvény, nincs ki ellen sztrájkolni. Január 1-től élhet a munkaadó a törvény adta lehetőséggel, de valószínűleg nem egyszerre vezetnék be, így nem reális, hogy egyszerre sztrájkoljanak - mondta Székely, aki szerint jövő februártól tovább csökkenhet a szakszervezetek létszáma. Elveszik a cafeteriát, és akkor látja majd meg a dolgozó, hogy mennyi szakszervezeti tagdíjat fizetett tavaly, és azt fogja gondolni, hogy “ebben sem tudtatok megállapodni?”. Szerinte ezt a problémát a szakszervezetekre fogják tolni, a dolgozók a nyakukba kaphatják a négyszáz túlórát is, úgyhogy az egy elég kedvezőtlen időszak lehet.

A MASZSZ taglétszámáról Kordás azt mondta, 2015 óta sikerült megállítani a csökkenést, amit a harcosabb attitűdnek tud be. Erre példaként azt hozta, amikor 2015-ben nem írták alá a bérmegállapodást. Kordás szerint a MASZSZ 2013-as létrejötte óta új úton jár, és miközben egyre rosszabb a pénzügyi hátterük, az olyan megmozdulásoktól várja a népszerűségük és relevanciájuk növekedését, mint például a cafeteria visszavonása és a túlóratörvény elleni tüntetések. „A fejekben át kell alakítani a szakszervezetekről élő képet, tehát azt, hogy a vállalati nap, meg az üdülés jut eszükbe az embereknek, mert a lényeg nem ez, hanem az, ami a parlamentben és ami az utcán zajlik” – mondta erről Kordás.

Az akadémiai szabadság és a tanszabadság ügyét azért emelték ki a tüntetésen, mert Kordás szerint tovább kell látniuk, mint a gyárkapuk kerítései.

Ha beszorulunk a munka világába, akkor elfogadjuk azt is, hogy mindig mások határozzák meg nekünk az élet feltételeit. Inkább próbáljuk meg a kereteket tágítani. Nem lehet hogy csak a munka világával foglalkozunk, hiszen ezek a területek összefüggenek

Kell foglalkoznunk a szegénységgel, a jogvédelemmel olyasmiben, mint például a devizahiteles kérdés. Az akadémiai szabadságért azért álltunk ki, mert ha nem szólalunk fel, akkor a következő lépés majd az lesz, hogy beleszólnak abba is hogy hogy működik a szakszervezet. A tanszabadság és oktatás kérdése pedig azért fontos, mert ha csak alapítványi kegytől függ majd, hogy valakit felvesznek-e majd az egyetemre, akkor leszűkül annak a lehetősége, hogy egy munkáscsaládból származó gyerek diplomát szerezzen. Már most is nagy az egyenlőtlenség, de ha van egy tehetséges szegény gyerek, akkor legyen már képes állami segítséggel kibontakoztatni a tehetségét. Innentől kezdve viszont ez már egy szakszervezeti kérdés is” – mondta erről.

Ezzel a Liga és a Munkástanácsok nem ért egyet, szerintük csak a saját dolgaikkal kell foglalkozni. Mészáros Melinda szerint a szociális partnerség újraélesztésére lenne szükség, a meglévő intézményeket kellene újra tartalommal megtölteni, nincs szükség új fórumok létrehozására.

Kordás szerint a túlóratörvény azért is problémás – habár most tényleg jó pozícióban van a munkaadókkal szemben a munkavállalók egy része – mert ha megint jön egy gazdasági visszaesés, gyorsan olyan helyzet alakul majd ki, amiben a munkaadók válaszút elé állíthatják a dolgozókat: azok így az elbocsátás vagy a túlóra között választhatnak, és ebben az esetben már azok is kiszolgáltatott helyzetben lesznek, akik jelenleg a munkaerőhiány miatt nincsenek abban.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)

(Adatvizualizáció: Szémann Tamás)