Bertalan
19 °C
32 °C
Index - In English In English Eng

Kik azok a hitelminősítők?

2011.11.25. 00:05
A három nagy hitelminősítő intézet tekintélye megcsorbult ugyan a 2008-as válság miatt, de ítéleteikre még mindig figyelnek a piacok. Az S&P, a Fitch és a Moody's működése nélkül ma még elképzelhetetlen a gazdaság. Voltak ötletek a megrendszabályozásukra, és arra is, hogy a veszélyeztetett ország besorolásait ne tegyék közzé,

Az első hitelminősítő intézet az 19. század második felében jött létre, amikor az Egyesült Államokban a vasútépítő és -üzemeltető társaságok megindultak. A befektetők többsége elsősorban Európából származott, így a földrajzi távolság miatt szükség volt a cégek pénzügyi helyzetét értékelő és róluk információt szolgáltató független forrásokra.

Már 1906-ban statisztikai iroda segítette az adatgyűjtést és -elemzést az amerikai vállalatokról, tíz évre rá következett a vállalati kötvények adósságbesorolása, nem sokkal később megkezdődött az állami adósságok minősítése is, majd 1940-től a tevékenység kiterjedt az önkormányzati kötvényekre is.

Bár a magyar kormány az elmúlt időszakban minden fronton a hitelminősítők ítéleteit próbálta bagatellizálni – Giró-Szász András kormányszóvivő legutóbb úgy vélte, az intézeteknek nem csak igazuk nincs Magyarországgal kapcsolatban, de tulajdonképpen még jogosítványuk sem az országok értékelésére – a három nagy hitelminősítő szavára még mindig odafigyelnek a piacok. Ha egy-két apróbb jelzés már nem is kelt akkora felbolydulást, a drasztikus leminősítésekre azért még mindig érzékenyek a befektetők.

Miért bántják őket?

A Fitch, a Moody’s és az S&P iránti bizalom a 2008-as világválsággal csappant meg, ugyanis azt nem csak nem jelezték előre, de kezdettől tévedtek előrejelzéseikben, olyan értékpapírokat és hiteltermékeket minősítettek kiválónak, amelyek aztán lényegében lenullázódtak.A leglátványosabb kudarc a Lehman Brothers kötvényeinek kíváló besorolása volt, a befektetési bank papírjait nem sokkal a bedőlése előtt még a legjobbak közé sorolták.

A megbízhatóságon kívül a legtöbb kritika az intézetek lassúságát éri, az ítéletek kevésbé iránymutatóak, inkább a piaci mozgásokat követik le. Igaz, a befektetők döntései sem függetlenek a hitelminősítőkétől, sokszor magát a leminősítést árazzák be előre, a jóslat pedig gyakran önbeteljesítő. A hitelminősítőnek azért kell egy ország osztályzatához nyúlnia, mert azt várják tőle, hogy hozzá fog nyúlni.

További kritika, hogy a hitelminősítők lényegében nem vállalnak felelősséget semmiért, egy-egy hibás döntés után legfeljebb a tekintélyük csorbul. Ez alól kivétel lehet a legutóbbi francia eset, amikor véletlenül adtak ki egy leminősítősről szóló hírt, itt várhatóan nem lesz megkerülhető a felelősségre vonás.

Részrehajlóak?

A hitelminősítők reformja egyébként régóta napirenden van, európai és amerikai reformkísérlet is szigorítaná a minősítés szabályait. Az viszont nem jó, ha a szigorítás túlzott óvatosságra készteti a hitelminősítőket. Besorolásaikra számos befektetési alap szabályzata még most épít, ha nem adnak ki minősítést, befagy a piac.

Legutóbb az Európai Bizottság javasolt szigorú új szabályokat a hitelminősítő intézetekre vonatkozóan, de nem tett olyan javaslatot, amely szerint a nemzetközi konszolidációs programmal segített országok vonatkozásában ideiglenesen fel kellene függeszteni a minősítések kibocsátását, és nem szerepel a felvetések között egy uniós hitelminősítő ügynökség létrehozása sem. Korábban ugyanis felmerült ennek igénye, ahogyan az a gondolat is, hogy a három nagy minősítő cég túlságosan elnéző az Egyesült Államokkal szemben, egyes európai országokhoz képest.

Kik fizetik őket?

Gyakran éri kritika a hitelminősítők finanszírozását is. Jelenleg ugyanis az a vállalat fizet a hitelminősítőnek, amelyik a kibocsátani kívánt kötvény besorolását kéri. Nehezen hihető, hogy így bármelyik intézet független döntést tud hozni. Egy másik probléma, hogy a hitelminősítők számos pénzügyi információhoz hamarabb jutnak hozzá, mint a piac többi kockázatértékeléssel foglalkozó résztvevője.

Az új szereplők belépési költsége nagy, a hitelminősítői piacon lényegében oligopol helyzet van. Ezt a problémát az Európai Bizottság úgy orvololná, hogy a strukturált pénzügyi termékek kibocsátóit arra kötelezné, hogy minden érdeklődő hitelminősítőnek adják meg azokat az adatokat, amelyeket saját minősítő intézetüknek megadnak. Ez növelné a versenyt, és csökkentené a felkért intézet munkatársaira nehezedő nyomást.

Miért féljünk tőlük?

A rendszer tökéletlen, de jobb híján mégis ez a referencia, és a hagyományos hiteltermékek besorolásánál még mindig jelzésértékű egy-egy leminősítés. A három nagy hitelminősítőre még mindig érdemes, sőt, muszáj odafigyelni.

Ha ugyanis például az S&P a befektetésre ajánlott sávból a hazai állampapírokat a spekulatív, magas hozamú BB kategóriába sorolja, az nem egyszerűen azért rontja a befektetői hangulatot, mert a besorolás sötétebb képet fest az ország gazdasági helyzetéről. Hanem azért is, mert számos befektetési alapot köt az a szabály, hogy nem fektethet be a bóvli kategóriába eső termékekbe, vagyis ki kell vonulnia a magyar piacról.

Ennek – illetve az ezzel járó áresésnek a – hatására általában azok is elfordulnak a magyar értékpapíroktól, akikre ilyen szabály egyébként nem vonatkozik. Az államkötvények besorolásai a vállalatokat is érzékenyen érintik, az ország besorolásánál az ottani székhelyű vállalkozások sem kaphatnak jobb osztályzatot.

A hitelminősítők értékelése nem mindig egyforma, túl nagy különbségek azonban nincsenek közöttük. Az ügynökségek képviselői általában évente egyszer látogatják meg a vizsgált kibocsátót. Beszélgetnek a kibocsátó, az állampapírok esetében az állam, egy cég kötvényeinél a cég képviselőivel és a gazdasági élet főbb szereplőivel, elkérik az értékelés kialakításához szükséges adatokat, és áttekintik a korábbi besorolást. Magáról a minősítésről egy olyan testület dönt, amelybe a kilátogatott képviselők egy tagot delegálnak. De a hitelminősítők a látogatástól függetlenül is, folyamatosan értékelik a kibocsátókra vonatkozó információkat.