Így árasztották el a menekültek Európát

2015 őszére menekültek tízezrei lepték el a török kikötővárost, Izmirt. Innen már csak néhány tengeri kilométert kell leküzdeni Európáig – meg persze a török és a görög parti őrséget, a viharokat és az embercsempészek trükkjeit. A tengerparthoz közeli negyedben már annyi volt a szír migráns, hogy felesleges volt a rejtőzködés. A környék burjánzó csempésznegyeddé változott. Minden és mindenki a csempészet körül forog.

A környék útfelületének negyedét elfoglaló utcai teázók már kora reggel tele voltak, de a pezsgés nem csökkent éjfélkor sem. Sokan az egész napjukat a kis székeken kuporogva töltötték, és a migráció legfontosabb eszközével matattak: a mobiljaikat nyomkodták. Érthető, a közösségi portálokon terjednek a friss hírek, és cseten tartják a kapcsolatot az úton lévőkkel.

Groteszk volt, ahogy a boltok is alkalmazkodtak a kereslethez: a cipőbolt mentőmellényt árult, a trafik pedig átalakult vízhatlan tasakok szaküzletévé. Még szír tolmácsomról is kiderült, hogy nyakig benne van a bizniszben: nem csak nekem dolgozott, de mellesleg a húgának a menekülését szervezte.

“Régebben drágább volt, 4-5 ezer dollárt is elkértek a görög szigetekre vezető útért. Igaz, akkor még fémhajókat használtak, amiket vissza is kellett hozni. Most viszont már könnyű gumicsónakokba ültetnek be 35-40 embert, és egy olcsó motorral indítják el őket a tengerre. Az ár így viszont már csak 1200 dollár. Ha minden jól megy, napi 3000 embert tudnak átvinni a csempészek a part különböző pontjairól. Úgy pörög a biznisz, hogy a városban hiánycikk a hajómotor és a gumicsónak.” - avatott be a legfontosabb részletekbe tolmácsom.

Hamarosan az is egyértelmű lett, hogy a csempészet Izmirben nem csak képletesen egy iparág. A rendszer olyan aprólékosan kiépített, hogy akár minőségbiztosítási tanúsítványt is kaphatnának. A kuncsaftokat a negyedben kószáló felhajtók szerzik. A pénzt azonban nem nekik, hanem a csempészbankároknak kell fizetni. A fizetségért cserébe kódot kapnak, a menekülőnek ezt kell bediktálnia a telefonba, ha túlélte az utat, és partra szállt Görögországba. A pénz csak ekkor kerül a csempészhez.

A csempésznek az indulásig az a dolga, hogy tartsa a kapcsolatot a kulcsszereplővel, a korrupciós szakemberrel. Ő fizeti le a parti őrséget, hogy a csónakok átjuthassanak. Amikor eljött az idő, a csempész mobilon értesíti az utazóközönséget, akiket autókba raknak, és egy ismeretlen öbölbe szállítanak.

„Bezsúfoltak minket egy ilyen puttonyos autóba, hogy alig kaptunk levegőt, és kivittek a partra. Éjjel egytől gyalogoltunk hajnalig, oda, ahol megkaptuk a hajót.” – avatott be a részletekbe később egy túlélő. „A végén még fel is kellett pumpálnunk a csónakot.”

Érdekes módon a folyamatban a legfontosabb posztnak nincs felelőse. A csónakokon nincs kapitány. “Amióta gumicsónakokat használnak, nem jönnek vissza a hajók. Az egyik utasnak megmutatják az indulás előtt, hogyan kell kezelni a motort, majd rábízzák a csoportot. Cserébe kevesebbet kell fizetnie.” - mesélte informátorom egy kávézóban.

A szomszéd asztalnál eközben egy sovány, villanyóra-leolvasónak tűnő férfi pakolászott. Lufikat vett elő, beletömködte a zsebéből előhúzott, gurigába göngyölt pénzét, majd csomót kötött rá. Ruháit zacskókba rakta, és minden egyes darabot külön nejlonba csavart. Akkurátusan dolgozott, mintha értékes műkincseket, nem pedig a viseltes holmijait próbálta volna vízhatlanná tenni. A javait a hátizsákjába halmozta, felhörpintette a teáját, és anélkül, hogy bárkihez szólt volna, elindult. Összeszorult a szívem, annyira hétköznapi volt minden mozdulata, miközben nekivágott annak a kalandnak, ami talán élete legnagyobb, esetleg utolsó útja lesz.

Soha nem láttam még lehangoló környezetben ennyi vidám embert. A napszítta placcon elvileg rendőrségi regisztráció zajlott, de a hangulat olyan fesztelen volt, mint egy falunap délutánján. A vendégek fele a porban ülve csevegett, a többiek a tűző napon álltak sorba. Igaz, nem sörért, hanem hogy egy fém bódéban nyilvántartásba vegyék őket.

A lelkesültség érthető volt: Kos szigetén voltunk, szemben a török partokkal. Aki a rendőrségi konténer előtt sorban állhatott, az túlélte a menekültútvonal leggyilkosabb szakaszát, a hajós átkelést.

A családok nem bánták hogy fotózom őket, sem azt, hogy a rendőrök riasztó módon számokat írtak alkoholos filccel a kezükre. “A görög rendőrök nagyon rendesek” – mondta a sorban két fiú, akik színésznek tanultak, amíg létezett ilyesmi Szíriában. Az emberek túláradóan lelkesek voltak, mintha még mindig nem hitték volna el, hogy valóban túlélték útjuk legveszélyesebb szakaszát. Úgy érezhették, hogy már nincs mitől tartaniuk, itt vannak a biztonságos Európában. Egymás szavába vágva mesélték kalandjaikat. A cingár, barázdált arcú férfi története azonban a sokadik beszámoló után is megrázó volt.

„Egy kisebb, felfújható csónakban voltunk tizenöten. – kezdett bele halkan történetébe - Már messze kinn voltunk a tengeren, és észrevett minket a parti őrség. Melyik? A görög. A törökök nem is törődtek velünk. A parti őrség hajója mellénk jött, megfogták a csónakot, és leszedték a motort. Mondták, hogy nem mehetünk be Görögországba, és hívják a török parti őrséget. Ott hagytak minket a vízen, motor nélkül. Hánykolódtunk a hullámokon, de a parti őrség nem jött. Aztán felborultunk.”

"A csónak eresztett is, abba kapaszkodtunk, meg ilyen úszó dolgokba. Nem tudok úszni, kapaszkodtam. Kilenc órán keresztül kapaszkodtam, senki nem jött értünk. Egész éjszaka a vízben voltunk, nem is tudom, hogy nem fulladtam meg.”

„És hogy menekültetek meg? Megérkezett a parti őrség?” – kérdeztem elkerekedett szemmel.

„Nem. Egy teherhajó jött. Az sem vett észre minket. Nekem jött, és ahogy a hullám felkapott, és arrébb lökött, akkor láttak meg. Tizenöten estünk be a vízbe. Tizenegy felnőtt, és négy gyerek. Mindenki túlélte, csak egy ember nem. Szaid Husszein, ő eltűnt éjszaka. Meghalt. Írd fel a nevét. Szaid Husszein.”

A férfi közelebb húzódott hozzám, a vállam fölött nézte, hogy jól írom-e a nevet. Hiszen egy ember halt meg, nehogy hibásan kerüljön be az újságba! Ők nem tudták, hogy Szaid Husszein nem olyan ember. Ő csak egy szír, aki, hát igen, vízbe fulladt, de nem is olyan látványos módon, hogy fotón drámai legyen, hanem csak eltűnt az éjsötét tengerben. Ez legfeljebb a családjának tűnik majd fel, hogy a Szaid nem ír sem Münchenből, sem Koppenhágából, sem Stockholmból. De újságba nem való ilyen történet.

Persze cikkek tucatjait írnák az esetről, ha a vízbe fulladt férfit Lajosnak Günthernek, vagy Vincentnek hívják. Megszólaltak volna a túlélő társak, kérdőre vonják a parti őrséget, nagykövetek bekéretésétől, magyarázkodástól és felelősségre vonástól lenne hangos a média. De így, ezzel a névvel, hogy Szaid, itt megállt a történet.

A túlélés felett érzett boldogság, a tengeri kalandok hatása egyébként csak addig tartott, amíg meg át nem estek a várva várt regisztráción. A menekülteknek ezek után már csak annyi dolguk volt, hogy a város szélén, egy táborban megvárják, amíg elkészítik a papírjaikat. Aztán már válthatják is a jegyet Athénig, majd utazhatnak tovább, Macedónia, Szerbia, Madzsarisztán irányába.

„A kanyar után lesz egy bekötőút, arra fordulj rá, ha a tábort keresed” – magyarázta a szír férfi, aki két kisgyerekkel sétált az út szélén. Egy cementüzem mellett vezetett az út, majd váratlanul kaotikus kép tárult a szemem elé. Családok ültek a ciprusfák szűk árnyékába szorulva, gyerekek bújtak át a drótkerítésre vágott lyukon, fiatalok poroszkáltak az úton. "Mi két napja vagyunk itt, de néhányan már egy hete várják a rendőrségi dokumentumot. Anélkül még a városba sem mehetünk be” – méltatlankodtak. “Nézd, meg milyen állapotok közt lakunk. Néhány embernek jut csak sátor, a többiek kinn alszanak, a földön.”

Rendőrautók húztak el mellettünk. „Most hozzák az ételt. Tegnap az emberek egy részének nem jutott. Nézd meg, mi lesz itt mindjárt.”

A dzsipeket másodpercek alatt vette körbe a tömeg. A helyzet nem volt olyan súlyos, mint Röszkén, a rendőrök a két autó közé terelték az embereket, akik így rendezettebben jutottak az ételosztókhoz. A hőségben távolabb valami lökdösődés kezdődött, két csoport próbálta szétválasztani az egymásnak ugró férfiakat.

„Mint az állatok” – szólalt meg mellettem egy huszonéves fiú. Meglepetten néztem rá, mert nem idegenellenes görögnek, hanem szintén menekültnek tűnt: lábánál degeszre tömött kis hátizsák feküdt.

„Éhesek, tegnap nem jutott mindenkinek étel, érthető, ha feszültek” – érveltem zavarodottan, de a srác csak ráerősített: „Akkor én inkább nem is eszem. Te félrelöknéd a másik embert egy szendvicsért?”

„Kisgyerekes családok is vannak itt, ők nem engedhetik meg, hogy kihagyjanak egy étkezést” Egyre furcsábbnak éreztem a párbeszédünket.

A fiú szavai váratlanul egy eddig nem ismert törésvonalat tártak fel. „Ezek mind muzulmánok. Mi szír keresztények vagyunk, nélkülünk nem lenne semmi az országunkból. Csak minket kellene beengedni Európába, ezeket az állatokat nem”. Nyomatékul megmutatta nagy, kereszt alakú tetoválását a karján.

Az eddig homogénnek tűnő tömegről testközelből már látszott, hogy valójában különböző kultúrájú, mentalitású, és politikai beállítottságú emberek, akiket csak a közös útvonal terelt össze. Mindez októberben még nem tűnt lényegesnek, pedig január elseje, Köln után hasznos lett volna a felismerés.

A tábor szélén közben véget ért az ételosztás, a menekültek letelepedtek a temető falának árnyékába. A feltámadó szél fehér porral terítette be az arcokat, és nyilvánvaló volt: ha elég távolról nézzük őket, akkor koszos, élhetetlen, agresszív társaságnak tűnnek.

Ausztriában szeretnénk maradni.” – mondták vigyorogva a hideg, bajor éjszakában toporgó afgán tinédzserek. Zavartan néztem rájuk: „De hát éppen most léptek be Németországba.” „Tényleg?” – kérdeztek vissza naivan. Pedig nem lehetett nem észrevenni, hogy mi folyik körülöttünk. Több száz menekült nyüzsgött a reflektorok hideg fényében úszó területen. A tömeg pedig csak nőtt, ahogy tízpercenként feltűnt egy újabb busz a fenyvesben kanyargó hegyi úton. Az ajtókon kiözönlő, fáradt embereket a sátrak elé terelték regisztrálni. Férfiak, nők, gyerekek lehelete bodorodott a fényszórók pászmáiban.

Ez itt a határ, mondtam a srácoknak, de ők csak mosolyogtak: „Egy tiszt ígérte, hogy segít mindazoknak, akik Ausztriába maradnának. Őt keressük. Ausztriában maradnánk, mert nagyon elfáradtunk ezen a nehéz úton.”

Ekkor esett le, hogy belefutottam az osztrák hatóságok trükközésébe, amiről eddig csak sajtópletykák terjedtek, és azokat is cáfolták az illetékesek. Az osztrákok úgy próbálták csökkenteni az országukban maradó menekültek számát, hogy hamis információkkal azokat is Németországba vitték, akik maradni akartak volna.

Hirtelen megérintett az a nyúlós hangulat, ami egy ideje rátelepedett az európai menekülthelyzetre. Még zakatolt a migránsok páneurópai utaztatása: a balkáni útvonal országai zsúfolásig tömött buszokkal, vonatokkal szállították az embereket egyik határtól a másikig. De a „Refugees welcome” transzparenseket lobogtató németek képei már olyan távolinak tűntek, mintha fekete-fehér archív híradókból lennének ismerősek.

Már nem Orbán Viktor ámokfutása foglalkoztatta Európát, hanem a német kormányon belül szikrázó feszültség. A balkáni útvonal országai lesték, hogy a németek lezárják-e a határokat, és hogy akkor ők maguk is így tegyenek-e. Elkezdődtek a sunyi kis játszmák. A horvátok hozzánk, az osztrákok pedig Németországba trükköztek át menekülteket.

Magyarországról nézve már biztos volt a német kormány bukása. Az állami irányítású média naponta hozta a híreket Merkel csődjéről, és a német menekültügyi rendszer összeomlásáról. A vég érdekes módon mégsem akart eljönni. Csak fél napot töltöttem Németországban, hogy rájöjjek, mi a késedelem oka.

“Annyi menekült érkezik minden nap, hogy már képtelenek vagyunk tartani a tempót. Néhány éve még szégyenkeztünk, ha a menekülteket ideiglenes szállásokra kellett irányítanunk. Ma már örülnénk, ha ilyen lehetőségeink volnának” - tárta szét a kezét egy közepes bajor város, Erlangen menekültügyi polgármestere. Szavai valóban a véget festették fel, már ha az ember a magyar viszonyok felől értelmezte azokat. Németországban azonban érezhetően mások voltak a sztenderdek.

Az a szállás, amit Elisabeth Preuss szégyenkezve megmutatott, nem egy sáros mezőre állított sátor volt, ahol kartonlapokon hevertek az emberek. Az egykori raktárépület a város külső negyedében, egy autókölcsönző és egy élelmiszer áruház közti területen állt. „Csak néhány hónapja alakítottuk ki ezt a helyet.” – mutatott körbe a kísérőm szégyenkezve. A termet kerítéselemekkel osztották kis szobákra: nem volt egy álom, de működött a fűtés, és volt női, meg férfi emelet. Sőt, egy közösségi szint is, konyhával, kanapékkal, pingpongasztalokkal. Hirtelen világos lett, hogy miért nem omlott még össze Németország. Amit ott válsághelyzetnek hívnak, az nálunk simán lehet a végleges megoldás.

Még jobban elmerülhettem a német rendszer csődjében, amikor a menekültek legfontosabb eszköze, az internet segítségével megtaláltam az afgán testvérpárt, akikkel fél éve együtt szöktem át a határon. Mudzstaba és Musztafa egy Passau környéki kisvárosban élt, egy menekültszállón. A fiúk emlékeztek rám, ami végül is érthető, mert nem valószínű, hogy a végcéljukig tartó 8000 kilométeren sok már újságíróval kúsztak volna együtt a sárban. Meglepetés engem ért, amikor begurultam a városka menekültszállására: ami egy panzió volt.

Mudzstabát és Musztafát egy barátságos szoba asztalánál találtam, és egyáltalán nem úgy néztek ki, ahogy kellene. Megszoktam, hogy a menekültek viseltes ruhákat hordanak, kicsit koszosak, a hajuk pedig zsíros. Szóval úgy néznek ki, ahogy a menekültek a táborokban. Ehhez képest a két srác úgy festett, ahogy egy 18 és 19 éves fiú szoktak. Divatos ruhákat hordtak, tiszták voltak, a hajuk belőve.

“Egy hétig voltunk Magyarországon, nehéz időszak volt. Elkaptak minket, és egy táborban voltunk egy hétig. Ott nem igazán törődtek velünk.” - emlékezett vissza félszeg mosollyal Mudzstaba. Fürödni nem tudtak, egy koszos szobában aludtak nyolcan. “Hogy mit csinálunk, hova megyünk, senkit nem érdekelt. Aludj, egyél, és csinálj, amit akarsz. Mi jövőt szerettünk volna magunknak, hogy tanulhassunk, egyetemre mehessünk, dolgozhassunk. De ott nem akartak minket.” Elszöktek.

Sokat elárul a német rendszer működéséről, hogy a testvérpár onnan számítja sorsuk jobbra fordulását, hogy a magyar embercsempész kocsijából kiszállva elkapták őket a német rendőrök. Fiatalkorúaknak kialakított szállásra kerültek, beíratták őket nyelvtanfolyamra, és nem sokkal később már iskolába jártak.

Mindez érthető volt a menekültügyi alpolgármester szavai után: „Belekerül pár évbe, amíg a menekültek megtalálják a helyüket a társadalmunkban. De jobb felmérni, majd megoldani a problémákat, mint hogy kerítéseket építsünk.”

A polgármester pozitív szavai előhozták a kételyt, ami befészkeli magát mindenkibe, aki rendszeresen olvas magyar sajtót: Hogyan lehet a világ egyik legsikeresebb országa Németország, amikor komplett idióták irányítják? Hiszen ezek elhiszik, hogy minden menekült jó, és mindenkit be kell fogadni! A válasz néhány nap alatt megvolt. A magyarázat, hogy a fentieket az orbánista sajtón kívül más nem állítja.

„Fel kell készülnünk, hogy lesznek problémák. Nem tudhatjuk, ki mindenki lép be az országunkba. Lehetnek köztük jók, és rosszak, ahogy bárhol” – mondta Preuss már negyed évvel a kölni események előtt.

„Előfordul, hogy páran a menekültszállásról kimennek a városba, berúgnak, kiabálnak, rosszul viselkednek. Én szégyellem magam helyettük. – írta le ugyanezt a helyzetet belülről a menekültszállás egyik lakója. „Az a cél, hogy a németek megszeressenek minket. Hogy lehet ezt elérni? Ha bemegyek a városba, köszönök az embereknek, barátságos vagyok. Tanulom a német nyelvet.”

A német menekültügyi rendszer a jelek szerint nem csak alibiből tart fenn nyelvtanfolyamokat. „Három hónap alatt megtanultam németül. – számolt be büszkén a fiatalabb afgán testvér. - Úgyhogy felvettek egy olyan suliba, ahol csak németek tanulnak. Szeretném, ha járhatnék majd gimnáziumba, mert onnan lehet menni egyetemre. Orvos vagy jogász szeretnék lenni.” Mudzstaba arcán olyan kifejezés ült, mint a fiúén, aki hamarosan megkapja új Iphone 6-ját.

Kénytelen voltam beletaposni a fiú illúzióiba: Nem érzed, hogy mostanában megváltozott a közhangulat?

“Vannak rasszisták a világon mindenhol, itt is. De a legtöbben testvérként kezelnek. Afganisztánban még azt hittem, furcsa lesz majd egy másik országban élni. Németországban mégis úgy érzem magam, mintha Afganisztánban lennénk, otthon.”

Mintha a probléma érzete, és a valóság nem fedné egymást, fogalmazódott meg bennem a szavai hallatán. A gondolat pedig még határozottabb formát öltött, amikor Uwe Kranenpohl politológus meglepő tények elé állított.

„Németország 10-12 millió embert integrált a 2. világháború óta. – dobott elém táblázatokat egyetemi irodájában a politológus. - A hatvanas években a törökök, a nyolcvanas évektől a balkáni országokból, a kilencvenes évektől Irakból és Afganisztánból jöttek hasonló számban.”

Németország pedig nem roppant össze. A különbség a menekülthullámoknál mintha nem is a beáramlók számában, hanem a közhangulatban lenne. Korábban a világháború befejezésének, vagy a fal 1989-es leomlásának eufóriája határozta meg a hozzáállást. Most viszont épp csak túlvagyunk a gazdasági válságon, a görög csődön, és napi realitás lett a terrorfenyegetettség. A feszültség pedig nem a legnagyobb, hanem a leglátványosabb kihíváson csapódik le. A más bőrszínű embereken.

Mindenki mindenki ellen – Végjáték Macedóniában

Kelet-Európába visszatérve az afgán testvérpár idillje már számomra is naiv, menekültpárti propagandának tűnt. A gyűlöletkampány nem csak az állami médiát uralta, a migránsozás a mindennapi beszélgetések alaptémája lett. Kocsmai viták témáját adták a menekültek, vidéken a nénik a migránsok által behurcolt betegségektől féltek. A gyerekek pedig szitokszóként kiabálták egymásra, hogy te migráns, mesélte egy általános iskolai tanár. Mindezt úgy, hogy a kerítés miatt az országban hónapok óta nem lehetett menekültet látni.

Az európai helyzet is egyre kaotikusabb lett. Nem voltak többé szerencsétlenek, és agresszorok, kirekesztők és befogadók. Mindenre és annak ellenkezőjére is lehetett találni érveket.

Ebben a helyzetben zárta le a határait Szlovénia. Eldőlt az első dominó. A szlovénok miatt a horvátok is lezárták a határt, nehogy náluk ragadjanak a menekültek, amire a szerbek és a macedónok is ugyanígy tettek. Az Égei-tengerre viszont sokkal nehezebb szögesdrótot húzni, úgyhogy Törökországból továbbra is érkezett az utánpótlás: a menekültek partra léptek Görögországban, megindultak nyugatra, majd a macedón–görög határon, Idomeninél fennakadtak.

Napokig gyűltek az emberek, amíg neki nem feszültek a határnak. Nyáron egyszer már lejátszották ugyanezt, ám ezúttal már nem a migránsok nyertek. Könnygázas ellentámadás után a macedónok gyorsan felhúztak egy néhány kilométeres kerítést, mindkét oldalon rohamrendőrökkel, és kialakult az állófront. Hirtelen mindaz a káosz, átgondolatlanság, és rosszindulat, ami Európát jellemezte az év végén, egyetlen helyen sűrűsödött össze.

Amikor egy csípős, decemberi napon megérkeztem, már több ezren tolongtak a sáros, olajos vasúti területen. Mintha a Föld katasztrófaskanzenjében jártam volna. A világ legszomorúbb helyeiről érkező menekültek torlódtak össze a kerítésnél. A szírek, afgánok mellett meglepő módon tömegével voltak a marokkóiak, irániak, és pakisztániak. Érezhető volt, hogy minden egyes perccel fokozódik a feszültség. Ez nem a korábban tapasztalt izgatottság volt: Izmirben, vagy a görög szigeteken a menekültek nehézségek előtt álltak, de volt céljuk. Idomeniben eltűntek a távlatok. Lehet, hogy vissza kell fordulniuk? A legtöbb embernek azonban nem volt visszaút.

A stresszt napi többszöri tüntetések vezették csak le. „Open the border” – skandálta a tömeg. A felvonulás a drótkerítésnél torpant meg, amely mögött sisakos, pajzsos macedón rohamrendőrök sora, és egy vízágyú várakozott. Rasztahajú srác mászott fel a szögesdrót elé épített barikádra, hogy hangosbemondón vezényelje a tömeget. “Merkel, help us!” – kántálták percekig, mit sem tudva arról, hogy a német kancellár szava már koránt sem ér annyit, mint fél éve.

Persze tudtam, hogy bár európai szemmel hatalmas a különbség pakisztáni, marokkói, és a háborús Szíriából érkező menekült közt, de ez mit sem változtat a tényen: a szögesdrótnál feltorlódott tömeg – okkal vagy ok nélkül – úgy érzi, csak előre vezet az út. Inkább választja az embertelen körülményeket, mint hogy visszaforduljon.

Az emberi pszichére építő érvelésre nyilván csak legyint az ember, ha a parlamenti dolgozószobájában olvas közepesen szörnyű országok menekültjeiről. De a helyszínen, ahol naponta többször tört ki kedélyesnek induló, ám a kerítésnél már köveket dobáló tüntetés, nyilvánvaló volt: a kétségbeesés olyan erő, amivel számolni kellene, ha a cél a helyzet megoldása.

A feszültséget pedig csak fokozta, hogy a németek három nemzet menekültjeit még mindig beengedték országukba. Azaz a szírek, irakiak és afgánok átléphették a macedón-görög határt is.

Amit el lehet rontani, azt Idomeniben elrontották. A helyzetben kódolva volt a tragédia. Nem volt elég étel, nem volt elég sátor. A szerencsés kiválasztottak pedig a bőszült tömeg szeme láttára sétálhattak át a határon.

Egy délután a legrosszabbkor futottak be a szír menekülteket szállító buszok. Épp több százan tüntettek a határátkelőt jelentő drótketrecénél. Az átkelésre jogosult szír és afgán menekültek elindultak a ketrec felé, de a tömeg ezúttal nem vált szét. Nem tudni, mi volt a jel, én már csak azt vettem észre, hogy a marokkói és iráni bandák szaggatják, tépik a szíreket. Egy öregasszony, egy lány, egy férfi és két gyerek próbált egymás közelében maradni, miközben a tömeg préselte, taszigálta őket, mind távolabb az áhított céltól.

A szír család tagjai egyenként szakították ki magukat a testetlen markok szorításából. Gyerekek, nők rohantak bele a szögesdrótba, hogy keresztültépve magukat végül átjussanak Macedóniába. A száz-százötven szírből ötnek sikerült a szabadulás.

A tömeg dühében darabokra törte a határzónát kijelölő ketrecet, a görög rohamrendőrök elmenekültek. Csak hajszálon múlott, hogy az események nem csaptak át véres agresszióba. Ehelyett a póznákkal, kordonokkal elrekesztették a határnyílást. Vagy mindenki átmegy, vagy senki.

Tüzek égtek egész éjszaka, a marokkói és iráni menekültek saját testükkel zárták le a határt, a hangulat olyan örömittas volt, mintha bármit is elértek volna, azon túl, hogy nyomorukban másokat is szenvedésre ítéltek.

A káosz ragályként söpört végig Idomenin. Még aznap éjjel szétverték és kifosztották az UNHCR ételosztó konténereit. A világszervezet felszámolta állomását, és távozott. Nem sokkal azután utaztam haza, hogy újabb marokkói férfi követett el öngyilkosságot: megfogta a vonat felsővezetékét. Összeégett testét napokig nem engedték elvinni a társai.

Nem volt már miről tudósítani. 2015 utolsó momentumaként sikerült egymás ellen fordítani a menekülteket is. Európa nem volt többé a civilizáció felvilágosult földje. Már csak kerítések, szenvedéstörténetek, alattomos érdekek kibogozhatatlan hálózatát láttam a repülőgép ablakából.