Washingtonban egy új háborút fontolgatnak

Miközben Irán újraindította atomprogramját, a nukleáris megállapodást felmondó Egyesült Államok fontolgatja, hogy

a jemeni polgárháborút. A republikánus körökben otthonosan mozgó Wall Street Journal szerint Mike Pompeo külügyminiszter azzal bízta meg a kormányzat jemeni ügyekhez értő illetékeseit, mondjanak véleményt arról a kérésről, melyet Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek intézett Washingtonhoz, és amiben amerikai katonai támogatást kérnek egy bizonyos kikötőváros, Hudajda (vagy Hodeida) elfoglalásához.

Az ENSZ elkormányozna egy 400 ezres várost

A négyszázezres kikötőváros a külföldön húsziknak, Jemenben Anszár Allahnak, azaz Allah támogatóinak nevezett frakció kezén van. A síitákhoz inkább politikailag, mintsem vallásilag kötődő zaidi törzsből kinövő mozgalom 2015-ben foglalta el Hudajdát Jemen északnyugati részével együtt a nemzetközileg elismert, a szomszédos Szaúd-Arábia által patronált kormánytól.

Az elmúlt három évben Rijád az Arab Liga nagy részével együtt hiába próbálta visszaszorítani a húszikat, azok Irán anyagi segítségével továbbra is értékes területeket tartanak megszállásuk alatt. Például Hudajdát is, ami négyszázezres békebeli lakosságával Jemen negyedik legnagyobb városának számít; ráadásul a szovjet segítséggel épített (és szovjetek által a hidegháború végéig használt) kikötőjébe érkezik a katasztrofális helyzetben lévő, teljesen szétesett országba irányuló humanitárius segély 80 százaléka. Nem is kéne túl hosszú ostrom ahhoz, hogy a kikötő hetekre, hónapokra használhatatlanná váljon,

És ez nem figyelemfelkeltő riogatás. Tavaly ősszel ugyanis a szaúdi vezetésű koalíció egyszer már valamivel több mint két hétre blokád alá vonta Hudajdát, és ez az akció azonnal 3,2 millió embert lökött a szegénységi küszöb alá.

Ezért is kapott a szívéhez az összes segélymunkás és ENSZ-illetékes, amikor a várostól 20 kilométerre álló szaúdi támogatású erők május végén felvázolták az ostrom tervét, a katonai kézikönyvekben szereplő kötelező elemekkel: bekerítéssel, utánpótlás-elvágással és bombázással. Egy ilyen hadművelet még akkor is ezrek életét fenyegetné, ha a húszik visszavonulnak a környező, jól védhető, és az északi bázisterületeikkel érintkező hegyekbe.

Ezért Martin Griffiths, az ENSZ jemeni megbízottja azonnal elutazott a húszik által ellenőrzött fővárosba, Szanaába, hogy rávegye az ellenállókat, adják át a várost, de nem az ellenségnek, hanem a világszervezetnek, mely kész egyfajta nyílt városként üzemeltetni azt. Griffiths vállalkozásának pozitív kimenetelére nem mernék nagy összegben fogadni, de egyelőre nem úgy tűnik, mintha a húsziellenes koalíció ki akarná engedni kezéből az egész vörös-tengeri hajóforgalom – így az Iránból érkező fegyverszállítmányok – szempontjából is kulcsfontosságú kikötőt.

Ezért a koalíció inkább egy gyorsabb, precízebb, kevesebb civil áldozattal járó – azaz: sterilebb – forgatókönyvben gondolkozik, és ebben lenne szükség az amerikaiak erejére és rutinjára. Arról egyelőre nem láttak napvilágot információk, pontosan milyen erőkre is lenne szükségük.

Az Egyesült Államok azonban nem ugrott rá az ajánlatra (érthető módon, de erről kicsit később), és bár a külügy a hét elejére döntést ígért Pompeónak, erről egyelőre nem láttam hírt. A polgárháború egymásra rétegződő konfliktusrétegei (melyekről részletesebben itt olvashat) miatt mondjuk a SWOT-elemzők valószínűleg ezekben az órákban is vért izzadnak, hogy a lehetséges előnyöket és hátrányokat legalább belátható terjedelemben tudják a miniszternek prezentálni.

Halál az Egyesült Államokra!

Bár manapság már a „katonai beavatkozás” említése is szent borzadállyal tölti el a közvéleményt; lássuk be, Trumpék szemében nem kevés érv szólhat mellette:

1. Le lehetne végre zárni egy régóta tartó, a szövetségeseket megalázó konfliktust egy olyan ellenfél ellen, melynek csatakiáltása jól jellemzi az Amerikával való ellenséges viszonyát: Halál Amerikára! Halál a zsidókra!

Ezért is jellemzi úgy bizonyos amerikai döntéshozói körökben uralkodó közhangulatot az idézett cikk egyik forrása:

Gyerünk, csináljuk meg! Úgyis régóta flörtölünk már a gondolattal, és valahogy úgyis ki kell mozdítani ezt a konfliktust a holtpontról. Ha segítünk az Emírségeknek, akkor abból valami jó is kisülhet.

1. Meg lehetne védeni a világ legforgalmasabb vízi útját, a Vörös-tengert a húszi fenyegetéstől. A húszik ugyanis komoly földi indítású, hajók elleni rakétákat állomásoztatnak a partvidéken, melyeket már amerikai rombolókon is teszteltek.
2. A húszik legyőzésével Irán elveszítené egy fontos kliensét, mely nemcsak komoly erőket köt le, hanem ballisztikus rakétáival képes Rijádot (és a fenyegetés szerint hamarosan Abu-Dzabit is) is felbosszantani.
3. És egy nagyon korlátozott, amerikai életeket nem kockáztató akció tökéletesen beleillene a közel-keleti iráni befolyás visszaszorítását prioritásként kezelő amerikai külpolitikába.
4. És van egy olyan érv is, aminek elvileg nem kéne érvnek lennie, mégis meghatározó az amerikai döntéshozatal szempontjából: Szaúd-Arábia és az Emírségek már a kampányban is komoly pénzekkel támogatta Donald Trumpot, ráadásul mindkét ország óriási fegyverüzlettel köti magához az amerikai fegyveripar főszereplőit – rajtuk keresztül pedig az amerikai döntéshozókat ( és nem csak republikánusokat).

Ugyanis az elmúlt három év tanulsága alapján ha egy dologhoz biztosan nem értenek az öbölországok – nem kis részben külföldi zsoldosokból álló – csapatai, akkor az a sebészi pontosságú, civil áldozatokat minimalizáló hadműveletek.

Ráadásul az Egyesült Államok eddigi jemeni ténykedésének hatásai sem egyértelműen pozitívak. Egyfelől az USA évtizedek – konkrétan a USS Cole romboló elleni 2000-es támadás – óta vadászik a Jemenben fészket vert dzsihadistákra, csakhogy az amerikai szempontból kényelmes célzott likvidálások gyakorlatát annak ellenére sok kritika éri.

De még többen kritizálják az Egyesült Államokat a koalíció támogatása miatt. Már annak is komoly nemzetközi visszhangja volt, amikor kiderült, hogy a szaúdi légierő kórházakra vagy esküvőkre elszórt bombakészletének feltöltésére egymást taposva jelentkeznek a brit és amerikai cégek (Obama némiképp álszent módon megvétózta a szaúdi légierőnek eladott irányított bombák leszállítását, a korlátozást azután Trump annak rendje és módja szerint megszüntette). Az meg végképp nem vette ki magát jól, amikor kiderült, a szaúdi bombázók amerikai légiutántöltő-gépekről tankolnak újra.

Ráadásul Amerikát az is óvatosságra intheti, hogy a két leginkább érdekelt szövetségese között is intenzív könyöklés folyik, ennek jegyében foglalta el idén januárban a fontos kikötővárost, Ádent a régi függetlenségi hagyományra építő Déli Átmeneti Tanács, amit Abu-Dzabi támogat a Rijád által istápolt Hádi-kormány ellenében.

És a ráadás ráadása: a pár tízezernyi harcost felvonultató húszik három éve tartják magukat a túlerő ellen, és ellenállási mozgalmuk olyan erős etnikai és vallási bázison nyugszik, amit nem lehet csak úgy felszámolni (vagyis fel lehet, de azt nem pacifikálásnak, hanem népirtásnak hívják). Valószínűleg Amerikában is látják, hogy jemeni konfliktust nem lehet rövidre zárni, ellenben ugyanolyan könnyen benne lehet ragadni, mint az iraki vagy akár a szíriai polgárháborúban.

Ha Trumpnak kell egy háború, akkor könnyen megkaphatja

Az amerikai elnök lényegében saját belátása szerint dönthet arról, hogy ad-e katonai segítséget szövetségeseinek Hudajda elfoglalásához. Elvileg a kongresszus feladata a hadüzenet, azonban a tragikus vietnami háborút követően hiába próbálta a törvényhozás kordában tartani az elnök hadúri előjogait, a mindenkori elnökök 1973 óta is

A kongresszus nem nagyon szokta utólag semmissé tenni az elnök katonai utasításait, pláne nem akkor, ha „terroristákról” van szó. És bár a húszikat az amerikai kormányzat pont nem minősítette terroristának (egyes vezetőit viszont igen), az biztos, hogy a beavatkozás jogcímén fog elbukni egy esetleges katonai intervenció.

Ma már az elképzelhetetlen is elképzelhető

Egy jemeni intervenció – még korlátozott formában – még egy éve is elképzelhetetlen lett volna, pedig Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek már akkor is noszogatták az USA-t.

Csakhogy azóta sok víz lefolyt a Potomac folyón. Az amerikai közel-keleti politika súlypontja áttevődött a konfliktusok mérsékléséről a konfliktusok kiélezésére, és nagyon úgy tűnik, hogy az USA-t szövetségesei különösebb nehézség nélkül tudják saját álláspontjuk mellé állítani (így történt ez az iráni atomalku felmondásánál is). Mike Pompeo és John Bolton személyében ráadásul két olyan figura került külpolitikai kulcspozíciókba, akik konkrétan keresik a lehetőséget az Iránnal való konfrontációra, és Jemen pont az az ország, ahol úgy érezhetik, le lehet valamennyit reszelni a síita félholdból.

Borítókép: Donald Trump katonai tiszteletadás mellett ünnepel a Fehér Ház teraszán, június 5-én.