Netanjahunak tíz éve nem volt ilyen nehéz dolga

Már javában zajlik, és egészen kedd este tízig tart az izraeli választás, melyen 6,3 millió izraeli adhatja le voksát, méghozzá egy igen egyszerű rendszerben: mindenki a neki szimpatikus párt listájára adja le szavazatát, a pártok pedig nagyjából szavazati arányaiknak megfelelően fognak osztozni a törvényhozás (knesszet) 120 mandátumán. A “nagyjából” kitételt a sokadszori emelés után jelenleg 3,25 százalékos parlamenti küszöb indokolja, de a választási feltételek ezzel együtt is elég csábítók ahhoz, hogy idén is 39 párt vágjon neki a választásnak, ráadásul

Ebből a számból már lehet sejteni, hogy az izraeli választás csak addig egyszerű, amíg le nem adják a szavazatot, mert mind a kampány, mind pedig a választás utóélete, azaz a kormányalakítási folyamat roppant bonyolult folyamat; számos elemében mozdulatlanságával teremt kihívásokat, más elemeiben viszont pont képlékenységében.

Izrael ugyanis politikai szempontból azért roppant érdekes ország, mivel a politikai sokszínűség egy hihetetlen társadalmi sokszínűséget takar. Például a melegeket bibliai alapon aberrációnak tartó ultraortodox hárediek a Közel-Kelet melegfővárosának szomszédságában élnek, ahol a knesszetben a Dávid-csillag alatt arab politikusok szónokolnak a „zsidó apartheid” ellen.

A győzelemhez soha nem vezet egyenes út

A pártrendszer is állandó mozgásban van, szinte minden választásra jut néhány pártszakadás, pártfúzió, átigazolás, és egy új “pártokon felül álló” pártkezdemény. A manőverezést az is elősegíti, hogy az arányos választási rendszernek köszönhetően soha még egyetlen párt sem tudta önmagában begyűjteni a kormányalakításhoz szükséges 61 mandátumot, így azután a választási latolgatásokhoz sokszor hozzátartoznak a késhegyig menő koalíciós tárgyalások izgalmai is. Ugyanis (egyébként a Likud soraiból érkező) Reuven Rivlin államfő annak adja a kormányalakítási megbízást, aki előbb meg tudja őt győzni, hogy képes megszerezni a 61 szavazatot.

Mondjuk miközben az elmúlt évtized a baloldal szétesését hozta, a jobboldal többé-kevésbé stabil maradt, és ennek a stabilitásnak a kulcsa nem más, mint a kedden immáron az ötödik ciklusára pályázó Benjamin Netanjahu miniszterelnök. A kormányfő képes volt saját, a mandátumok egynegyedével rendelkező pártján, a Likudon kívül egy táborban tartani a sokszor egymással is marakodó ultraortodox, jobbközép, vallásos és világi nacionalista pártokat. Mondjuk egy idő után a belső ellentétek tavaly ezt a koalíciót is fenntarthatatlanná tették.

a negyedik Netanjahu-koalíció tavaly decemberben azért bomlott fel, mivel nem tudott megállapodni az ultraortodox fiatalok katonai bevonulásának bíróság által előírt szabályzásáról (más kérdés, hogy a miniszterelnök ekkor már tudatosan a választásra játszott).

Netanjahu eddig is, és valószínűleg ezután is szilárdan támaszkodhat egy elsősorban demográfiai alapokon nyugvó helyzeti előnyre: arra, hogy a volt szovjet tagországokból érkező bevándorlóknak és a jellemzően nagycsaládos ultraortodoxoknak köszönhetően a jobboldal demográfiai fölénybe került, ami azt jelenti, hogy különféle árnyalatú szélsőjobboldali pártok minden körülmények között számíthatnak az összes szavazó 45 százalékára, miközben a többi választó preferenciája megoszlik a centrista, a baloldali és a baloldalhoz kapcsolódó, de mégis különutas arab pártok között (melyek idén két pártlistán indulnak).

Ez azt jelenti, hogy Netanjahunak a többség megszerzéséhez nem kell a jobboldali blokkon kívüli szavazatszerzésben gondolkodnia. Ezért két stratégiai célt tűzött ki maga elé (még akkor is, ha ezeket egymást némiképp gyengítő módszerekkel kívánja elérni):

1. az összes potenciális koalíciós partnerét hozzásegíti a knesszetbejutási küszöb megugrásához. Annak érdekében, hogy a rendkívül tagolt politikai piacon minél kevesebb potenciális koalíciós szavazat menjen kukába, a miniszterelnök nagy felháborodást kiváltva még a fajvédő mozgalmat is beprotezsálta egy szélsőjobboldali választási szövetségbe,
2. a Likudnak növelnie kell mandátumarányát a jobboldali blokkon belül. Ennek érdekében a kampányhajrában Netanjahu kifejezetten a kisebb, radikális pártok szavazóit célzó last-minute hirdetésekkel jött elő, és karrierje során első ízben adta fel palesztin kérdésben a “két állam” elvét, amikor ígéretet tett arra, hogy

A miniszterelnök egyébként az utolsó politikus volt a Likudban, aki eddig tartózkodott a 2,8 millió palesztin mellett 400 ezer telepesnek otthont adó - jelenleg igen tiritarka igazgatású - terület annexiójának nyílt kimondásától, de sokan csak a bombasztikus kampányhajrának tudják be a Nagy-Izrael iránti elköteleződését.

Új aranykor vagy új Törökország?

A választási latolgatásnál nem véletlenül koncentráltunk Netanjahu céljaira, ugyanis a választás leginkább róla szól;

• akár pozitív értelemben, mint egy hazájának gazdasági fellendülést hozó, Izrael biztonságát komoly háborúba való belecsúszás nélkül garantáló, az amerikai szövetségesnél régóta vágyott diplomáciai lépéseket kilobbizó államférfi
• akár negatív értelemben, mint egy, az igazságszolgáltatási rendszer, a független média ellen súlyos támadásokat intéző, Izrael zsidóságágának és demokratikusságának kényes egyensúlyát felborító illiberális opportunista, akit a vezérkari főnökből a centrista ellenzék reménységévé átvedlett társ-miniszterelnök-jelölt Benni Ganc Netanjahu régi ellenfeléhez, Recep Tayyip Erdoğanhoz hasonlított:

A Netanjahuval szembeni kritika ugyanis leginkább a miniszterelnökkel szembeni többirányú korrupciós vizsgálatokra (melyek bármelyik pillanatban vádemelési szakaszba léphetnek) fókuszál, illetve az ebből fakadó, egy egész álhírgyárat is bevető jobboldali támadásokra a legfőbb ügyész, a szennyes ügyeket kiteregető sajtó ellen.

az új knesszettel ugyanis visszamenőleges hatállyal mondatná ki, hogy egy hivatalban lévő miniszterelnököt nem lehet megvádolni.

A Kék-fehér nevű pártlista egyébként ideológiailag nem különbözik olyan sokban Netanjahutól. A három vezérkari főnök szereplésével létrejött vezető ellenzéki szövetség (az exkatonák politizálása az általános hadkötelezettség, illetve a hadsereg társadalmi beágyazottsága miatt Izraelben nem számít rendkívülinek, mondjuk három vezérkari főnök eddig nem indult el közös listán) ugyanis programja alapján kül- és biztonságpolitikai területen nem jelentene radikális változást, hiszen

• ugyanúgy támogatja az Irán elleni amerikai szankciókat, illetve a síita rezsim feltartóztatására irányuló katonai csapásokat,
• ugyanúgy támogatja a jog szerint palesztin területekre irányuló zsidó telepesmozgalmat, és gondosan kerüli a konkrét víziót,
• és a Gáza-övezetből politikai érdekeinek megfelelően át- átrakétázgató Hamásszal sem bánna kesztyűs kézzel. Jellemző, hogy Ganc – nem kevesek megrökönyödésére – a Gáza-övezet pusztításában szerzett érdemeiről szóló kampányvideóval szállt be a kampányba.

A Kék-fehér lista óvatosan lavíroz a jobboldal számára vízválasztónak számító közpolitikai kérdésekben, nem bolygatná például a szabbat idején életben lévő általános korlátozásokat, vagy a ciszjordániai telepesmozgalmat. Ez részben azzal magyarázható, hogy a Kék-fehér arra a nehezen megragadható ellentmondásra kíván építeni, hogy Izraelben sokan elégedettek azzal az iránnyal, amerre Netanjahu viszi az országot, ellenben magát a vezetőt elhasználtnak látják, aki már kibogozhatatlanul belegabalyodott saját mesterkedéseinek és kétes ügyeinek hálójába.

Az ellenzék ideológiai nyitottsága másfelől azzal is magyarázható, hogy bár a Kék-fehér mozgalom a Likudhoz hasonlóan 30 körüli mandátumra számíthat, és talán pár mandátummal meg is veri a kormánypártot,

Ugyanis a kormányalakításban legfeljebb a baloldali Munkapárt és a baloldali-zöld Merec maximum 15 képviselője lehet segítségére (talán-talán az egyik arab pártlista jöhet még szóba), így azután ha kormányt akar váltani, akkor azt csak Netanjahu partnereivel tudja megtenni – miközben a választási latolgatások szerint a jobboldalon 6-7 párt is megugorhatja a knesszet-küszöböt, és 4-5 fős frakciót alakíthat.

És bár a választók számára átjárás leginkább az adott blokkokon belül elképzelhető, vannak jobboldali pártok, melyek nem zárkóznak el a Kék-fehértől sem.

Erre a szerepre a legtöbben az ultraortodox pártszövetséget tartják alkalmasnak, mivel a hárediek oktatási privilégiumaikat, illetve sorozás alól való mentességüket kormányzati pozícióból látják a legjobban biztosítottnak. De potenciális királycsinálóként emlegetik még a szélsőségessége miatt a Likudból kiebrudalt Mojse Fejglin „Identitás” (Zehut) nevű pártját. Ez az amerikai republikánusok szabadpiac- és fegyvertartás-mániáját vegyíti a kannabisz teljes legalizációjával; a koktélt pedig olyan követelésekkel bolondítja meg, mint az al-Aksza mecset helyén a Harmadik Templom felépítése (ami garantálná az instant intifádát), a palesztinmentesített Ciszjordánia bekebelezése, vagy Irán legfelső vezetésének „valódi elrettentést eredményező” likvidálása, netán a „függőség jelé”-nek (azaz önmérsékletre kényszerítő tényezőnek) tartott amerikai katonai támogatás visszautasítása. A Fejglin a kampány során végig lebegtette, melyik blokkhoz csatlakozna szívesebben, és bejelentette, hogy miniszterelnökként is el tudná magát képzelni.

(Borítókép: Likud párt választási plakátjai előtt elsétáló ultra-ortodox férfi Jeruzsálemben 2019.  április 7-én. Fotó: Ammar Awad / Reuters)