Ervin
12 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Netanjahunak tíz éve nem volt ilyen nehéz dolga

2019-04-07T115248Z 1209700408 RC1D4E57B140 RTRMADP 3 ISRAEL-ELEC
2019.04.09. 10:09 Módosítva: 2019.04.09. 10:13

Már javában zajlik, és egészen kedd este tízig tart az izraeli választás, melyen 6,3 millió izraeli adhatja le voksát, méghozzá egy igen egyszerű rendszerben: mindenki a neki szimpatikus párt listájára adja le szavazatát, a pártok pedig nagyjából szavazati arányaiknak megfelelően fognak osztozni a törvényhozás (knesszet) 120 mandátumán. A “nagyjából” kitételt a sokadszori emelés után jelenleg 3,25 százalékos parlamenti küszöb indokolja, de a választási feltételek ezzel együtt is elég csábítók ahhoz, hogy idén is 39 párt vágjon neki a választásnak, ráadásul

az előzetes esélylatolgatások szerint nagyjából 12-13 párt be is juthat.

Ebből a számból már lehet sejteni, hogy az izraeli választás csak addig egyszerű, amíg le nem adják a szavazatot, mert mind a kampány, mind pedig a választás utóélete, azaz a kormányalakítási folyamat roppant bonyolult folyamat; számos elemében mozdulatlanságával teremt kihívásokat, más elemeiben viszont pont képlékenységében.

Izrael ugyanis politikai szempontból azért roppant érdekes ország, mivel a politikai sokszínűség egy hihetetlen társadalmi sokszínűséget takar. Például a melegeket bibliai alapon aberrációnak tartó ultraortodox hárediek a Közel-Kelet melegfővárosának szomszédságában élnek, ahol a knesszetben a Dávid-csillag alatt arab politikusok szónokolnak a „zsidó apartheid” ellen.

A választás számokban

A választási bizottság adatai szerint mintegy 6,3 millió izraeli jogosult a szavazásra az április 9-i parlamenti választásokon. A szavazók 79 százaléka zsidó, 16 százaléka arab, a maradék 5 százalék pedig más nemzetiségekhez tartozik. A teljesen arányos, listás választáson rekordszámú, 39 pártlista indul a 120 képviselői mandátumért. A mandátumszerzéshez a szavazatok minimum 3,25 százalékának megszerzése után van lehetőség. A közvélemény-kutatások alapján a legjobb szereplésre Netanjahu Likudja, illetve a februárban alakult ellenzéki centrista Kék-fehér számíthat, egyaránt 30 körüli mandátummal.

A győzelemhez soha nem vezet egyenes út

A pártrendszer is állandó mozgásban van, szinte minden választásra jut néhány pártszakadás, pártfúzió, átigazolás, és egy új “pártokon felül álló” pártkezdemény. A manőverezést az is elősegíti, hogy az arányos választási rendszernek köszönhetően soha még egyetlen párt sem tudta önmagában begyűjteni a kormányalakításhoz szükséges 61 mandátumot, így azután a választási latolgatásokhoz sokszor hozzátartoznak a késhegyig menő koalíciós tárgyalások izgalmai is. Ugyanis (egyébként a Likud soraiból érkező) Reuven Rivlin államfő annak adja a kormányalakítási megbízást, aki előbb meg tudja őt győzni, hogy képes megszerezni a 61 szavazatot.

Mondjuk miközben az elmúlt évtized a baloldal szétesését hozta, a jobboldal többé-kevésbé stabil maradt, és ennek a stabilitásnak a kulcsa nem más, mint a kedden immáron az ötödik ciklusára pályázó Benjamin Netanjahu miniszterelnök. A kormányfő képes volt saját, a mandátumok egynegyedével rendelkező pártján, a Likudon kívül egy táborban tartani a sokszor egymással is marakodó ultraortodox, jobbközép, vallásos és világi nacionalista pártokat. Mondjuk egy idő után a belső ellentétek tavaly ezt a koalíciót is fenntarthatatlanná tették.

a mostani választás is előrehozott választás,

a negyedik Netanjahu-koalíció tavaly decemberben azért bomlott fel, mivel nem tudott megállapodni az ultraortodox fiatalok katonai bevonulásának bíróság által előírt szabályzásáról (más kérdés, hogy a miniszterelnök ekkor már tudatosan a választásra játszott).

Netanjahu eddig is, és valószínűleg ezután is szilárdan támaszkodhat egy elsősorban demográfiai alapokon nyugvó helyzeti előnyre: arra, hogy a volt szovjet tagországokból érkező bevándorlóknak és a jellemzően nagycsaládos ultraortodoxoknak köszönhetően a jobboldal demográfiai fölénybe került, ami azt jelenti, hogy különféle árnyalatú szélsőjobboldali pártok minden körülmények között számíthatnak az összes szavazó 45 százalékára, miközben a többi választó preferenciája megoszlik a centrista, a baloldali és a baloldalhoz kapcsolódó, de mégis különutas arab pártok között (melyek idén két pártlistán indulnak).

Ez azt jelenti, hogy Netanjahunak a többség megszerzéséhez nem kell a jobboldali blokkon kívüli szavazatszerzésben gondolkodnia. Ezért két stratégiai célt tűzött ki maga elé (még akkor is, ha ezeket egymást némiképp gyengítő módszerekkel kívánja elérni):

  1. az összes potenciális koalíciós partnerét hozzásegíti a knesszetbejutási küszöb megugrásához. Annak érdekében, hogy a rendkívül tagolt politikai piacon minél kevesebb potenciális koalíciós szavazat menjen kukába, a miniszterelnök nagy felháborodást kiváltva még a fajvédő mozgalmat is beprotezsálta egy szélsőjobboldali választási szövetségbe,
  2. a Likudnak növelnie kell mandátumarányát a jobboldali blokkon belül. Ennek érdekében a kampányhajrában Netanjahu kifejezetten a kisebb, radikális pártok szavazóit célzó last-minute hirdetésekkel jött elő, és karrierje során első ízben adta fel palesztin kérdésben a “két állam” elvét, amikor ígéretet tett arra, hogy

ha megőrzi hatalmát, akkor Izraelhez csatolja a Ciszjordániai zsidó telepeket.

A miniszterelnök egyébként az utolsó politikus volt a Likudban, aki eddig tartózkodott a 2,8 millió palesztin mellett 400 ezer telepesnek otthont adó - jelenleg igen tiritarka igazgatású - terület annexiójának nyílt kimondásától, de sokan csak a bombasztikus kampányhajrának tudják be a Nagy-Izrael iránti elköteleződését.

Új aranykor vagy új Törökország?

A választási latolgatásnál nem véletlenül koncentráltunk Netanjahu céljaira, ugyanis a választás leginkább róla szól;

  • akár pozitív értelemben, mint egy hazájának gazdasági fellendülést hozó, Izrael biztonságát komoly háborúba való belecsúszás nélkül garantáló, az amerikai szövetségesnél régóta vágyott diplomáciai lépéseket kilobbizó államférfi
  • akár negatív értelemben, mint egy, az igazságszolgáltatási rendszer, a független média ellen súlyos támadásokat intéző, Izrael zsidóságágának és demokratikusságának kényes egyensúlyát felborító illiberális opportunista, akit a vezérkari főnökből a centrista ellenzék reménységévé átvedlett társ-miniszterelnök-jelölt Benni Ganc Netanjahu régi ellenfeléhez, Recep Tayyip Erdoğanhoz hasonlított:

Izrael egy új Törökországgá válhat, melyben a miniszterelnök irányítja a bíróságokat, a rendőrséget és a médiát; és így úszhat meg minden korrupciós ügyet.

A Netanjahuval szembeni kritika ugyanis leginkább a miniszterelnökkel szembeni többirányú korrupciós vizsgálatokra (melyek bármelyik pillanatban vádemelési szakaszba léphetnek) fókuszál, illetve az ebből fakadó, egy egész álhírgyárat is bevető jobboldali támadásokra a legfőbb ügyész, a szennyes ügyeket kiteregető sajtó ellen.

Az ellenzéki vádak szerint Netanjahu 2019-ben már nem is az ország irányításának megtartása érdekében kampányol, hanem azért, hogy elkerülje a börtönt;

az új knesszettel ugyanis visszamenőleges hatállyal mondatná ki, hogy egy hivatalban lévő miniszterelnököt nem lehet megvádolni.

A Kék-fehér nevű pártlista egyébként ideológiailag nem különbözik olyan sokban Netanjahutól. A három vezérkari főnök szereplésével létrejött vezető ellenzéki szövetség (az exkatonák politizálása az általános hadkötelezettség, illetve a hadsereg társadalmi beágyazottsága miatt Izraelben nem számít rendkívülinek, mondjuk három vezérkari főnök eddig nem indult el közös listán) ugyanis programja alapján kül- és biztonságpolitikai területen nem jelentene radikális változást, hiszen

  • ugyanúgy támogatja az Irán elleni amerikai szankciókat, illetve a síita rezsim feltartóztatására irányuló katonai csapásokat,
  • ugyanúgy támogatja a jog szerint palesztin területekre irányuló zsidó telepesmozgalmat, és gondosan kerüli a konkrét víziót,
  • és a Gáza-övezetből politikai érdekeinek megfelelően át- átrakétázgató Hamásszal sem bánna kesztyűs kézzel. Jellemző, hogy Ganc – nem kevesek megrökönyödésére – a Gáza-övezet pusztításában szerzett érdemeiről szóló kampányvideóval szállt be a kampányba.

A Kék-fehér lista óvatosan lavíroz a jobboldal számára vízválasztónak számító közpolitikai kérdésekben, nem bolygatná például a szabbat idején életben lévő általános korlátozásokat, vagy a ciszjordániai telepesmozgalmat. Ez részben azzal magyarázható, hogy a Kék-fehér arra a nehezen megragadható ellentmondásra kíván építeni, hogy Izraelben sokan elégedettek azzal az iránnyal, amerre Netanjahu viszi az országot, ellenben magát a vezetőt elhasználtnak látják, aki már kibogozhatatlanul belegabalyodott saját mesterkedéseinek és kétes ügyeinek hálójába.

Az ellenzék ideológiai nyitottsága másfelől azzal is magyarázható, hogy bár a Kék-fehér mozgalom a Likudhoz hasonlóan 30 körüli mandátumra számíthat, és talán pár mandátummal meg is veri a kormánypártot,

a baloldal és a centrum nem fog összehozni 61 képviselőt

Ugyanis a kormányalakításban legfeljebb a baloldali Munkapárt és a baloldali-zöld Merec maximum 15 képviselője lehet segítségére (talán-talán az egyik arab pártlista jöhet még szóba), így azután ha kormányt akar váltani, akkor azt csak Netanjahu partnereivel tudja megtenni – miközben a választási latolgatások szerint a jobboldalon 6-7 párt is megugorhatja a knesszet-küszöböt, és 4-5 fős frakciót alakíthat.

És bár a választók számára átjárás leginkább az adott blokkokon belül elképzelhető, vannak jobboldali pártok, melyek nem zárkóznak el a Kék-fehértől sem.

Erre a szerepre a legtöbben az ultraortodox pártszövetséget tartják alkalmasnak, mivel a hárediek oktatási privilégiumaikat, illetve sorozás alól való mentességüket kormányzati pozícióból látják a legjobban biztosítottnak. De potenciális királycsinálóként emlegetik még a szélsőségessége miatt a Likudból kiebrudalt Mojse Fejglin „Identitás” (Zehut) nevű pártját. Ez az amerikai republikánusok szabadpiac- és fegyvertartás-mániáját vegyíti a kannabisz teljes legalizációjával; a koktélt pedig olyan követelésekkel bolondítja meg, mint az al-Aksza mecset helyén a Harmadik Templom felépítése (ami garantálná az instant intifádát), a palesztinmentesített Ciszjordánia bekebelezése, vagy Irán legfelső vezetésének „valódi elrettentést eredményező” likvidálása, netán a „függőség jelé”-nek (azaz önmérsékletre kényszerítő tényezőnek) tartott amerikai katonai támogatás visszautasítása. A Fejglin a kampány során végig lebegtette, melyik blokkhoz csatlakozna szívesebben, és bejelentette, hogy miniszterelnökként is el tudná magát képzelni.

(Borítókép: Likud párt választási plakátjai előtt elsétáló ultra-ortodox férfi Jeruzsálemben 2019.  április 7-én. Fotó: Ammar Awad / Reuters)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!