Kornél, Soma, Napsugár
19 °C
28 °C
Index - In English In English Eng

Mi a baja a klímaválsággal a populista jobboldalnak?

HUSZ0830
2019.12.10. 08:05

Nehéz megérteni, mi baja is van a NER-nek a klímaváltozás elleni harccal. Mert ha a kormány tagjait szembesítik a problémával, akkor mindenki komoly arccal bólogat, hogy „hát igen, ezt a kérdést komolyan kell venni”, és szakpolitikai szinten – különösen az agráriumban – tényleg nem veszik félvállról a kérdést. De közben nemcsak az Európai Bizottság által előírt klímakérdőívet igyekeztek eldugni a magyar polgárok elől, hanem a kormánymédián keresztül a magyar polgárokat is arról igyekeznek meggyőzni, hogy ez az egész „klímahiszti” nem más, mint egy újabb sorosista-genderlobbista huncutság.

Eszerint a „klímahiszti” egy „ártalmatlannak tűnő kapudrog", ami a környezetért aggódó embereket a 68-as generációnál is rosszabb kommunisták karjaiba taszítja, akik szükségszerűen felszámolnák a keresztény európai civilizáció maradékát is, majd a kereszténységet lecserélné a saját „apokaliptikus valláspótlékával”, a klímakatasztrófa-szektával. Rogán Antal is lerántotta a leplet a „zöld ideológiáról”:

A mostani világban egy zöld ideológia mentén akarják a világot átalakítani, de az egész mögött szimpla kommunizmus van.

A kommunizmusnak az új Leninje nem más, mint „a média agymosásának” legfőbb eszköze, a saját klímaparájától besokallt és azóta a klímaváltozás elleni harc nagyköveteként tevékenykedő „kis svéd lány, a neve nem fontos“, Greta Thunberg. Ahogy a klímaváltozás klímaválsággá terebélyesedett, úgy váltak a kormánypárti médiában mindennapossá a klímaváltozást tematizáló, a klímavédelmet sürgető politikusok és aktivisták elleni hecckampányok – néha a „szakad a hó, na hol itt a felmelegedés” szintjére süllyedve.

Az EP-kampány idején még csak bemelegítő körét futó, mára teljes fordulatszámon pörgő politikai kampány nem elsősorban a klímavédelem, hanem a klímavédők ellen folyik, akiktől egyfelől azért tart az Orbán-kormány, mert a klímapolitika a baloldalnak új identitás alapját képezheti (Budapesten például meghatározó volt az ellenzéki polgármester-jelöltek programjának zöld jellege), másfelől pedig a klímaválság gyakorlatilag egy év alatt a kormány által nyomatott migrációs válsághoz mérhető és erejű politikai témává vált.

Mondjuk érdemes megjegyezni, hogy a migráns vs. klíma szembeállítás csak a jobboldali populizmus által teremtett politikai univerzumban értelmezhető „vagy-vagy”-ként, mert valójában a klímaváltozás és a tömeges migráció között ok-okozati viszony áll fenn, és ez az okság évről évre egyre szorosabbá válik.

A Fidesz belesimult az európai populista trendbe

Úgy tűnik, a klímavédelem diszkreditálása csak a Fidesz egyik újabb politikai hajtűkanyarja, amivel egy, valójában még ki sem bomló kihívásnak akar elébe menni. Csakhogy az egész anti-klímapolitika a maga ellentmondásaival és a tagadás „oké, fontos, de ne a liberálisok mondják már meg, mit kell tenni”-től a „a Teremtő szándéka, hogy változzon az éghajlat”-ig terjedő fokozataival nem csak Magyarországra jellemző.

UGYANIS A JOBBOLDALI POPULISTA PÁRTOK KÖZÖTT MÁR ÉVEK ÓTA ERŐS IDEOLÓGIAI KAPCSOT JELENT A KLÍMAVÁLTOZÁS TAGADÁSA VAGY BAGATELLIZÁLÁSA.

Ez a trend a párizsi klímaegyezményt felmondó és a környezetvédelmi hatóságot – ezen a területen a republikánus párt támogatásával – szisztematikusan leépítő Donald Trump amerikai elnök, vagy a klímaváltozás elleni harcot „marxista összeesküvés”-nek tartó brazil elnök, Jair Bolsonaro kabinetjének esetében nyilvánvaló.

Azonban a német Adelphi think-tank a 2019-es EP-választásokra készített klímapolitikai tanulmánya szerint

21-BŐL 18 EURÓPAI JOBBOLDALI POPULISTA PÁRT IS KLÍMASZKEPTIKUS ÁLLÁSPONTOT KÉPVISEL. 

A tanulmány szerint a trend alól csak három kivétel van, az egyik a lett Nemzeti Szövetség, a másik a Finnek nevű finn párt, a harmadik pedig a Fidesz. A kutatás adatai ugyanis 2018 végével záródtak le, és akkor a Fidesz még konstruktív partnernek számított az Európai Unió szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére irányuló törekvéseiben, és csak az EP-kampány idejére fűtötte fel a klímaszkeptikus kazánokat, majd vétózta meg az Európai Unió karbonsemlegességről szóló direktíváját.

A vizsgált pártok klímaszkepticizmusának mértéke természetesen igen változatos formát ölt; az Adelphi két csoportra osztotta őket:

  • 7 formáció a klímaváltozás tényével kapcsolatos tudományos konszenzust is megkérdőjelezi,
  • 11 pedig ellentmondásos üzenetekkel, vagy sokatmondó hallgatással jelzi klímaszkeptikus álláspontját (mivel a Fideszt is ide lehet sorolni, szóval ez a szám valójában 12).

Az arány nem véletlen, mert mint azt hamarosan látni fogjuk, a jobboldali populizmus klímapolitikához való hozzáállását legtöbbször nem a zsigeri elutasítás, hanem egy sor ellentmondásos tényező formálja.

Az Adelphi kutatása azt is megállapítja, hogy a klímavédelemmel szembeni ellenszenv a szélsőjobboldalon nem csak a nyilatkozatok szintjén van jelen. A legnagyobb tagállamok jobboldali populista pártjai – a brit UKIP, a holland Szabadságpárt, a német AfD, a lengyel Jog és Igazságosság vagy az olasz Liga – 2014 és 2018 között az Európai Parlamentben következetesen a klímavédelemmel kapcsolatos határozattervezetek ellen szavaztak – a Zöldekkel ellentétben nyilván nem a tervezetek lagymatagságát, a vállalások visszafogottságát kifogásolva.

A jobboldali populista pártok az Európai Parlamentben  csütörtökön elfogadott klímavészhelyzetre  is zömmel nemet nyomtak (a Fidesz pártcsaládjával együtt a válsághelyzet kihirdetésére szavazott).

Őrület, de mi ebben a rendszer?

A klímaváltozás korunk döntéshozóira példátlan történelmi felelősséget hárított, ugyanis még soha nem állt elő olyan válsághelyzet, melyben nem pusztán országok, régiók, populációk, hanem az egész bioszféra sorsa a tét.

Azonban a klímaválság megkérdőjelezhetetlensége mellett a klímaválságra adott kívánatos reakciók körül egy csomó kérdőjel nyüzsög, ezért nem csoda, ha a sajátos politikai logika alapján működő jobboldali populizmus gyanakvó-elutasító magatartása között egy igen bonyolult, a mély ideologikus bevésődésektől az opportunizmusig terjedő kapcsolat áll fenn.

A kapcsolat boncolgatása előtt azonban érdemes, sőt szükséges megérteni azt, hogy a klímaváltozás nemcsak a bioszférát, hanem a modern politika alapszabályait is alapjaiban forgatja fel.

A klímapolitika ugyanis a történelem első olyan politikai irányzata, melynek megingathatatlan természettudományos alapjai vannak.

Ez azt is jelenti, hogy a klímaváltozással kapcsolatban nemcsak azt kell elfogadnunk, hogy létezik, hanem azt is, hogy a hőmérséklet növekedéséről, a világtengerek vízszintjének növekedéséről, a lokális anomáliák szaporodásáról szóló forgatókönyveit halálosan komolyan kell vennünk. Érvényességüket leginkább a katasztrófafilmekben ismert helyzetekkel lehet illusztrálni, amikor a hüledező amerikai elnök elé csapják a figyelmeztetést: közeledik Földünkhöz az a bizonyos aszteroida, ha nem lépünk, itt pusztulunk.

Nem véletlen, hogy a „klímaváltozás” elnevezést az elmúlt években már felváltotta a „klímaválság”. Elvégre az aszteroida törmelékei már most is potyognak; olvadnak a jégsapkák, sorra dőlnek meg a hőmérsékleti rekordok, soványabbak a medvék, agresszívabbak a pókok. Azonban a hollywoodi forgatókönyvektől eltérően a horizonton nem egyetlen, konkrét fenyegetés sejlik fel, hanem egymással összefüggő fenyegetések sora a hőmérséklet gyorsuló növekedésétől a hulladékválságon át a direkt környezetszennyezésekig.

Ráadásul ezt a válságot, ezeket a válságokat nem a hősöknek kell megoldaniuk, hanem a mindennapi embereknek. És nem egy leleményes megoldással, hanem... És hát itt jön a bizonytalanság.

A fejlődő világ növekvő fogyasztói igényeiből kell visszanyesegetni? Vagy pedig a klímaváltozás bedurrantásában és a klímapolitika propagálásában egyaránt főszerepet játszó fejlett nyugati államoknak kellene viselniük a terheket? A sima szemetelés is növeli a kibocsátást? Elég a műanyag szívószálakról lemondanunk, vagy vége az egyiptomi all-inclusive nyaralásoknak? Van-e egyáltalán értelme az egyéni megoldásoknak, vagy a kibocsátás oroszlánrészéért felelős nagyvállalatokat kell megregulázni?

Egyáltalán, miért kellene engem érdekelnie a klímaváltozásnak, ha hosszabb lesz a strandszezon, és rövidebb a fűtési szezon?

És akármilyen ostobán is hangzik ez a felvetés, a demokratikus politika sokszor ilyen lebutított dilemmákból építkezik – Marcel Dettling, a Svájci Néppárt elnökségi tagjának a 2018-as rekordkánikuláról tényleg annyi volt a mondanivalója: „Én élvezem a meleget”.

A jobboldali populizmus klímapolitikája (vagyis antipolitikája) mögötti motivációk megértéséhez érdemes tehát azt a klímaválság politikai következményeivel szembeni ellenállásból-vonakodásból kibontani.

1. A klímapolitika óriási pofont ad a nemzeti szuverenitásnak

Az elutasítás zsigeri része abból adódik, hogy a klímaváltozás óriási pofont ad a nemzeti szuverenitásnak. A klímaváltozás hiába egy tudományosan bizonyított tény, az abból fakadó erkölcsi-politikai felelősséget a jobboldali populisták – az emberi jogok számonkéréséhez hasonlóan – valamiféle külső diktátumnak tartják. Hiszen tudományos testületek és sokszor átkozott nemzetközi szervezetek (például az ENSZ és az EU) mondják meg, hogyan kellene átalakítani fogyasztási szokásaikat, életmódjukat, gondolkodásukat – azaz identitásukat. Ráadásul a válság hangsúlyosan globális jellege a jobboldali populista pártok „nemzeti” horizontját is eljelentéktelenedéssel fenyegeti.

Az identitás védelmét képező klímaváltozás-ellenességről az Egyesült Államokban a 2000-es években a Gallup vizsgálatai kimutatták, hogy képviselői között elsöprő többségben vannak a konzervatív, fehér férfiak, akik az életmódjuk, státuszuk, azaz identitásuk egészének kiszámíthatatlan megváltozásával kapcsolják össze a klímaváltozást. A felméréseket összegző Aaron McCright szerint ez az összefüggés azzal a kognitív jelenséggel magyarázható, miszerint

„az emberek általában jobban befogadják azokat az eszméket, melyek olyan körökből származnak, melyekkel azonosítani tudják magukat, és meglepő mértékben képesek ignorálni az identitásukból kilógó impulzusokat.”

Márpedig az identitást az identitás kedvéért védelmező buborékreflex különösen erős a jobboldali populizmus fő szavazói bázisánál. És ez nemcsak az Egyesült Államokra igaz, hanem az amerikai kérdésfeltevéseket a norvég lakosságra átültető, idén publikált kutatás szerint Európára is.

2. A klímapolitika megváltoztatja a tájat és az embert

Arról megoszlanak a vélemények, mennyiben felelősek a szén-dioxid-kibocsátás megállíthatatlan növekedéséért az átlagos fogyasztók, és mennyire a nagy cégek, azonban a klímaváltozás elleni küzdelem mindenképp nagy hangsúlyt fektet az egyéni tudatosságra, a lokális cikkek promotálására és az olyan, klímaterhelő közlekedési eszközök hanyagolására, mint például a repülés. Azonban a radikális életmódváltás jövőbeli kényszere sokakat aggodalommal tölt el, és nemcsak amiatt, mert nem jutnak majd hozzá az avokádóhoz vagy kevesebbet játszhatnak a konzolon, hanem azért is, mert egyes új megoldások teljesen átalakítják majd lakókörnyezetüket (nem mintha az éghajlatváltozás nem alakítaná, de ezt most hagyjuk). A cseh Szabadság és Közvetlen Demokrácia elnöke például amiatt háborgott, hogy

„megművelhető földjeinket napelemek borítják, a biodízel támogatásával pedig elpusztítjuk saját mezőgazdaságunkat.”

A Dán Néppárt követelései között pedig kiemelt helyen szerepel, hogy a „tájat elcsúfító, a kertek nyugalmát megzavaró” szélturbinákat a jövőben kizárólag a tengerbe építsék.

A „hazai táj” megóvásához kapcsolódik az a fontos vonás, hogy

a jobboldali populista pártok esetében a klímaszkepticizmus nem jár együtt a természetvédelem iránti közönnyel,

vagy – a lengyel Jog és Igazságosságot leszámítva – a fosszilis energiahordozók iránti rajongással; általános például az atomerőművek támogatása, a francia Nemzeti Mozgalom pedig egyenesen „Új Ökopolitikát” hirdetett. A jobboldali populista pártok az Adelphi kutatása szerint uniós szinten is jobban támogatják a környezetvédelemmel kapcsolatos kezdeményezéseket, mint a klímavédelmi határozatokat. Ez a kettősség politikai szempontból érthető, mivel a kézzelfogható környezeti problémákra kézzelfogható válaszokat lehet adni.

3. A klímapolitika sokba kerül

Azonban az európai jobboldali populisták előszeretettel – tegyük hozzá: nem egyedüliként – húzzák elő a szociális kártyát az ingujjból, és söprik le azzal a klímavédelmi vállalásokat, hogy azok az energiaárak emelkedésével járnak. Nem csak a magyar kormány érvelt azzal az uniós klímaterv blokkolásánál, hogy a magyar családok rezsikiadásai 30-40 százalékkal is nőhetnek, Németországban is sokan összekötik a rezsi növekedését a klímatudatosabb energiapolitikával, és Franciaországban a „sárgamellényesek”-nek nevezett (igaz, ideológiailag még a jobboldali populistáknál is amorfabb) mozgalom is amiatt alakult, mert a benzin és a gázolaj Macron-kormányzat által bejelentett, majd a tüntetések hatására elvetett környezetvédelmi adójának növelése brutális üzemanyag-áremeléssel kecsegtetett. 

Az üzenetet a már említett Finnek egyik politikusa fogalmazta meg a legtökéletesebben:

„Az agresszív környezetvédelmi intézkedések elveszik a munkások szája elől a kolbászt.”

A klímapolitika ráadásul az ipar szerkezetének átalakítását is megköveteli, egész iparágak épülhetnek le a következő évtizedben, és ez olyan, politikailag is könnyen artikulálható aggodalmakat kelthet a foglalkoztatottak körében, mint amilyet az amerikai autógyártás vagy szénbányászat hanyatlása indított el a közép-nyugati „Rozsdaövezet” államaiban, illetve az Appalache-hegységben.

(Borítókép: Klímatüntetés Budapesten 2019. szeptember 27-én. Fotó: Huszti István / Index)

Klímaváltozás, környezettudatosság, fenntartható jövő.
Ezek nem csak trendi hívószavak, hanem a közös valóság, amiben mindannyian élünk. A Zöld Indexen mi is kiemelt figyelemmel foglalkozunk ezekkel a témákkal. Ha te is fontosnak tartod, hogy azoknak is élhető bolygójuk legyen, akik ma születnek, csatlakozz hozzánk a Zöld Indexen.