Az 50 éves Keresztapa című Coppola-filmre emlékezve állva tapsolta meg a közönség Al Pacinót, Francis Ford Coppolát és Robert De Nirót.
Ryusuke Hamaguchi 1978. december 16-án született japán rendező és író. Hazájában a Passion (2008) című diplomafilmjével hívta fel magára a szakma figyelmét, nemzetközi elismerést pedig először a Happy Hour (2015) című filmjével, majd az Asako I & II (2018) című filmmel folytatta. 2021-ben két filmje jelent meg; az egyik a Wheel of Fortune and Fantasy című szkeccsfilm, amivel a Berlinalén Ezüst Medvét nyert, illetve a Drive My Car, utóbbiért a két Oscar-jelölésen felül Cannes-ból elhozta a legjobb forgatókönyvnek járó díjat.
Ő a harmadik japán rendező, akit a legjobb rendezésért Oscar-díjra jelöltek.
Hamaguchi még 2013-ban egy barátja ajánlására olvasta el a Drive My Car című novellát. Mikor a rendező elhatározta magát film mellett, levelet küldött a novella írójának Haruki Murakaminak, egyrészt a mozis adaptáció jogaiért, másrészt azért, mert már akkor tudta, hogy más típusú autóval képzeli el a filmet, mint amit Murakami megálmodott. Nagyon fontosnak tartotta az autó zárt terében kialakuló intim beszélgetéseket, ehhez pedig egy kabrió nem lett volna a legmegfelelőbb. Ezenkívül míg a novellában sárga színű autó szerepel, a filmben inkább az élénkpiros mellett tette le a voksát, mert úgy érezte, hogy vizuálisan feltűnőbb.
Alana Kane és Gary Valentine szerelembe esésének története 1973-ba kalauzolja a nézőket a Licorice Pizza című filmben. Az egész mozi fényképezése annyira korhűre sikeredett, hogy ha nem tudnánk, hogy mostani alkotás, azon sem lepődnénk meg, ha kiderülne, hogy évtizedekkel ezelőtt forgatták.
Paul Thomas Anderson filmjét három Oscar-díjra jelölték, a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriákban. A két főszerepet Alana Haim és Cooper Hoffman (Philip Seymour Hoffman fia) alakítja, a kémiájuk pedig az első pillanattól kezdve rendben van, nagyon jó nézni őket a vásznon.
Egy egészen „feel good” film lett, pedig a rendező eddigi munkáiban mindig inkább a komolyabb hangot ütötte meg. Ez a korrajznak is betudható alkotás mindemellett egy tabudöntögető felnövéstörténet is, ugyanis a két főszereplő között relatív nagy a korkülönbség, de ez egy kicsit sem bántó, végig valósághűnek és tisztának érződik kettejük alakuló kapcsolata.
Guillermo del Toro legutóbbi, A víz érintése című filmjével több díjat is bezsebelt az Oscar-díjátadón. Most egy lassú, noir hangulatú thrillerrel jelentkezett. A Rémálmok sikátora az 1947-es azonos című film újragondolása, bár a rendező sokkal inkább az eredeti regényre hagyatkozott. A film egyik legnagyobb erőssége az ábrázolt cirkuszi világ bemutatása, a sötét, mély színek pedig maximálisan támogatják a hangulatot.
A történet középpontjában egy egyszerű szélhámos áll, aki elismert médiummá ügyeskedi magát. A főszereplőt játszó Bradley Cooper mellett feltűnik Cate Blanchett, Toni Colette, Willem Dafoe is. Érdekes, hogy egyik színészt sem jelölték a produkcióból az Oscarra, cserébe a Rémálmok sikátora legjobb film, legjobb production design, legjobb jelmez és legjobb operatőr kategóriákban versenyez.
Talán nincs ember, aki ne szurkolna az Ausztráliában élő új-zélandi rendezőnek, Jane Campionnak, különösen, ha látta a Zongoraleckét, márpedig miért ne látta volna a 90-es évek egyik legnagyobb (szerelmi) filmdrámáját, melynek végén a szerelem is, a zongora is és a megtépázott életű nő is a tenger fenekén végzi. A kutya karmai közt jelölése a legjobb adaptált forgatókönyvek között is szerepel, s meg is érdemli.
Az idegen földre érkező, a zongora nyújtotta menedékbe kapaszkodó néma asszony drámájánál is nagyon erőteljes volt a lelki folyamatokat alátámasztó, azokat kibontó forgatókönyv, A kutya karmai közt esetében is az.
A rendező-forgatókönyvíró itt is a lélek legmélyére ás, a pszichológiai hadviselés már alapszituációvá válik, s közben a karakterek mozgatórugóit is megfejtjük.
Campion nem a szavak erejével operál ott se, itt se, forgatókönyve a lélekábrázolás fontosságán nyugszik minden eszközével, az apró jelenetekből kibomló drámák és karakterábrázolások csakúgy, mint az átfogó helyzetábrázolások és léttörténetek.
S ha minden erőteljes nemi dinamikájával együtt a Zongoralecke mégiscsak női film, női sorssal a középpontban, A kutya karmai köztnél bizony a férfivilág dominál a maga farkastörvényeivel, amiben azonban olyan finomságok vannak, amelyek női kéz munkái.
Denzel Washington 1954. december 28-án született a New York állambeli Mount Vernonban. A középiskola elvégzése után beiratkozott a Fordham Egyetemre, ahol újságírói karriert képzelt el magának. A diákszínjátszó előadásokban való szereplés közben érezte, hogy lenne kedve a színészi pályához, és a diploma megszerzése után San Franciscóba költözött, ahol beiratkozott az American Conservatory Theaterbe.
Az iskolát mindössze egy év után otthagyta, hogy színészként keressen munkát.
Első jelentősebb szerepe Az én fekete fiam (1981) című filmben volt George Segal oldalán. Az 1980-as években filmekben és televízióban egyaránt dolgozott, és az NBC nagysikerű orvosi sorozatában, az Egy kórház magánéletében (1982) kiválasztották Dr. Philip Chandler szerepére, amelyet hat éven át játszott. 1989-ben filmes karrierje kezdett előtérbe kerülni, amikor elnyerte a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat Az ötvennegyedik hadtest című filmért. 2016-ban a 73. Golden Globe-díjátadón őt választották a Cecil B. DeMille-életműdíj kitüntetettjének.
Joel Coen rendező és forgatókönyvíró kivételesen testvére, Ethan nélkül forgatott filmet, amiben felesége, Frances McDormand mellett Denzel Washington lubickol a fekete-fehér Macbeth adaptációban. Az alakításért Denzel Washingtont Oscarra jelölték a legjobb férfi főszereplő kategóriában.
Egyhangúan A kutya karmai közt című filmet tartották az idei év legnagyobb esélyesének a legjobb film kategóriában,
majd megérkezett a Coda.
A siket szülők halló gyermekének történetét bemutató film a 2014-es A Bélier család című francia alkotás remake-je. A főszereplőről kiderül, hogy szeret, és méghozzá remekül is énekel, élete pedig válaszút elé érkezik: vagy hallgat a szívére, és elkezd komolyan foglalkozni a zenével, amit szülei fizikai adottságaik miatt sosem fognak tudni igazán megérteni, vagy segít tovább a családi vállalkozásban.
A Coda nem a legbonyolultabb mű a listában, de az biztos, hogy hatással tud lenni a nézőkre. A film a Sundance Filmfesztivál zsűri nagydíját, a rendezői díjat és a közönségdíjat –, valamint a zsűri egy különdíját is elnyerte az amerikai versenyfilmek mezőnyében. Az Oscaron legjobb film, legjobb férfi mellékszereplő (Troy Kotsur), legjobb adaptált forgatókönyv kategóriákban versenyzik.
Külön érdekesség, hogy a siket karaktereket siket színészek alakítják, akik méghozzá remekül játszanak.
A gyászfeldolgozás témakörét járja körül a Cannes-ban többszörösen díjazott Drive My Car (Vezess helyettem) című film. A film Murakami Haruki novelláján alapszik és Ryusuke Hamaguchi rendezte.
Ami talán különös, és az egyik legtöbbször hallott negatív kritika a filmmel kapcsolatban, hogy a mindössze negyven oldalas történetet egy háromórás filmbe adaptálták, ez a hossz pedig többször idegeníti el a nézőt a látottaktól.
A Drive My Car négy Oscar-jelölést kapott – a legjobb film, rendezés, adaptált forgatókönyv és nemzetközi film kategóriáiban.
A Vezess helyettem főhőse Juszuke, a sikeres és munkamániás színpadi színész és rendező. A film első, meglepően hosszúra nyújtott harmadában megismerhetjük a főhősünk hűtlen feleségét, aki agyvérzésben meghal. Ezt követően a történet két évet ugrik előre az időben oda, amikor Juszuke a hirosimai színházi fesztiválra érkezik, hogy színpadra állítsa Csehov Ványa bácsiját.
A legjobb rövid dokumentumfilm kategória jelöltje volt:
When We Were Bullies
(Amikor zaklatók voltunk) 36 perc
(amerikai dokumentumfilm)
A film egy 25 évvel ezelőtti elképesztő egybeeséssel kezdődik, ami végül arra készteti Jay Rosenblatt filmrendezőt, hogy felkutassa ötödikes osztályát és megnézze, mire emlékeznek egy 50 évvel ezelőtti zaklatásból. Az archív anyagokból, felvételekből, régi fotókból készített animációkból, valamint az osztálytársakkal és egy tanárukkal készült interjúkból álló film személyes visszatekintés egy brooklyni iskolaudvaron történt eseményre, amit eddig a feledés jótékony homálya fedett, mégis az érintettekkel élt évtizedek óta. Rosenblatt játékos, mégis megrendítő módon kezdi megérteni bűnrészességét, szégyenérzetét, valamint az ilyen események és utóhatásaik közös természetét.
Rosenblatt nemzetközileg elismert művész, több mint 30 filmet készített. Munkáiban érzelmi és pszichológiai mozgatórugóinkat kutatja. A When Were Bullies című filmben véletlenül és szándékosan is fájdalmas emlékeket elevenít fel. A szépirodalmi és történelmi utalásokkal teli, többrétegű művében a történet egy archív felvételrészlettel kezdődik, amelyet Rosenblatt 1994-es, The Smell of Burning Ants című filmjében vett fel; ez a jelenet egy 1965-ös incidensre emlékeztette, ötödikesként Brooklynban ugyanis részt vett egy osztálytársa megverésében és megaláztatásában az iskola udvarán.
A találkozás a zaklatás egy másik résztvevőjével, egy aggasztó interakció az áldozattal, egy iskolai összejövetel, és még egy találkozás egykori tanárával felkavaró részleteket és erős önvádat idéz elő. A kollektív brutalitást és az erről szóló, régóta elfojtott emléket a rendező számos filmes eszközzel idézi meg: a filmfelvételek alapos elemzésével, az állófotók játékos animációjával, sok-sok interjúval, valamint a saját bűnbánó monológjaival. Rosenblatt élethosszig tartó gyötrelemről számol be, és eltöpreng azon is, hogy vajon etikus-e a az áldozat történetét elmesélni.
A legjobb rövid dokumentumfilm kategória jelöltje volt:
Three Songs for Benazir
(Három dal Benaziért) 23 perc
(afganisztáni dokumentumfilm)
A film nyitójelenetén az égbolt látható, amelyen óriási, fehér léggömb, egy amerikai katonai megfigyelő léghajó lebeg a kabuli tábor felett. Afgánok százait figyelik a magasban úszó tárgyat, azok a menekültek, akik az országukban dúló háború miatt kényszerültek elhagyni a lakóhelyüket. Ám egy menekülttáborban is van szerelem, szeret, kapcsolat, család, születnek gyerekek. Megismerünk egy párt, és megtudjuk a frissen nősült afgán férfi dilemmáját, aki őrlődik a családja és aközött, hogy csatlakozzon a nemzeti hadsereghez. A felségét hívják Benazirnak, neki énekel. A filmet Elizabeth és Gulistan Mirzaei rendezte, akiket megfogott a pár életszeretete, és több évig követték a család életét, ahol az utolsó képkockákon már két gyermek örül a hazatérő apjának.
A menekülttáborban élő férfiaknak persze nincs sok lehetőségük az érteles életre. Ha nem akarnak sárból téglát formálni, akkor két lehetőségük marad: vagy harcolni mennek, vagy ópiumot szüretelni, nem tudni, melyik a biztonságosabb, és melyik éri meg jobban. A táborban ugyanis szomorúság és nehéz élet van, háború és szenvedés. Nincs állás.
Elizabeth Mirzaei filmrendező férjével, Gulistannal meglátogatták a tábort, amikor Kabulban éltek. A férfi, aki maga is a háború elől menekült a szovjet hadsereg afganisztáni inváziója idején, különleges kapcsolatot alakított ki a fiatal házaspárral, Shaistával és Benazirral. A házaspár aztán minden évben azzal szembesült, hogy egyre több lesz a sátor és a sárból összetákolt ház, egyre több ember hagyja el az otthonát a háború miatt. A táborban nincs folyó víz, nincs áram, az emberek nagyon nehéz helyzetekben élnek. De ott is van szerelem, mint bárhol máshol.
Gulistan szerint van valami gyönyörű Shaista és Benazir kapcsolatában, olyasmit, amit még soha nem látott afgán filmen. Ez a történet a hazájáról, általában háborúról és az erőszakról szól, de szeretnék elmesélni egy szerelmi történetet is, és megmutatni valamit, amit a nézők még soha nem láttak az országából.
A legjobb rövid dokumentumfilm kategória győztese:
The Queen of Basketball
(A kosárlabda királynője) 22 perc
Egy vidám, jó kedélyű nő szembe a kamerával, és elkezd mesélni. Ő Lusia Harris, a statisztikák alapján a mai napig a valaha volt egyik legjobb női center, egyben egyike annak a 22 női játékosnak, aki bekerült a kosárlabda halhatatlanjai közé a Naismith Memorial Basketball Hall of Fame-be. Látjuk a korabeli fényképeken, hogy már gyerekkorában ott volt a palánk a kertben, és úgy figyelt fel a kosárlabdára, hogy a tévébe látta a játékot. Harris előtt 1969-ben már draftoltak nőt az NBA-be, de az NBA törölte a választást, így hivatalosan Harris az első és egyetlen nő, aki elkelt az NBA-drafton – írta róla halálakor az Index.
Harris játékjogát 1977-ben a New Orleans Jazz foglalta le a draft hetedik körében, persze inkább csak az újságokba akart bekerülni a lépéssel. Harris maga azt hitte, hogy a bolondját járatják vele, amikor közölték, hogy draftolták az NBA-be, ám a csapat nem tudta őt tesztelni, mert várandós lett, és végül még azt is elutasította, hogy a Jazz valamelyik edzésén megmutassa magát. A Delta State Egyetem színeiben sorozatban háromszor nyert bajnokságot az 1970-es években, míg az 1976-os olimpián ezüstérmes lett az amerikai válogatottal. A női kosárlabda ekkor mutatkozott be az ötkarikás játékok műsorán, és a japánok elleni nyitótalálkozón ő dobta az első kosarat. Ő volt az első játékos, aki pontot szerzett olimpián női mérkőzésen. Lusia Harris 2021. január18-án, hatvanhat éves korában hunyt el. A róla szóló 22 perces dokumentumfilm a YouTube-on megtekinthető.
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
– olvasható Shakespeare III. Richárd című drámájában.
Bár a Richard királynak semmi köze az angol drámairodalom legnagyobb alakjának soraihoz, viszont itt is egy döntés határozza meg a főszereplő alap motivációját. A film Serena és Venus Williams édesapjának, Richard Williams igaz történetét vitte a vászonra, aki eldöntötte, hogy gyermekeit szigorúan és határozottan neveli a sportkarrier felé.
Will Smith játssza a főszerepet, akit ezért a legjobb férfi színész díjára jelöltek, de producerként ebben a kategóriában is szobrot kaphat.
Érdekes döntés volt az alkotók részéről, hogy két világszinten ismert teniszcsillag helyett az édesapjuk szemszögén keresztül nézhetjük végig a Williams lányok csúcsra törését. A kritikák alapvetően szerették ezt a filmet, de sokan nehezményezték, hogy romantizálva mutatja be a drákói szigort, illetve nem helyeztek nagyobb hangsúlyt arra a tényre, milyen nehézségekkel küzdött a család egy alapvetően fehérek uralta sportban.
A legjobb rövid dokumentumfilm kategória jelöltje:
Audible (Minden nehézség ellenére) 39 perc
Különleges film Matthew Ogens rendezése egy siketnéma fiúról, sőt egy egész iskoláról, amelyik bajnok amerikai fociban, és az identitásukhoz, az önbecsülésükhöz nagyban hozzátartozik, hogy le tudják győzni a halló ellenfeleket. A főszerepben Amaree McKenstry-Hallt láthatjuk, egy színesbőrű fiút, aki hallóként született kétéves korában agyhártya-gyulladást kapott és attól vált siketé. Ráadásul ekkor – pont ezért – az apja is elhagyta a családot, és most, a középiskolából való ballagás előtt a vele való kapcsolatát is rendezni kell.
Zajok, zörejek, zene, érthetetlen csevegések határozzák meg mindazt, ami a filmben elhangzik. A hallók ezt hallják is, és ez különös ritmust ad a filmnek, hol dobok szólnak, hol elhalkul minden, és mindez pontosan ki van írva a képernyőre: madárcsicsergés, a pomponok zizegése, szekrényajtók csattanása, játékosok nyögnek, sisakok zörögnek, félelmetes vagy éppen titokzatos zene szól, és természetesen azt is feliratozzák, amikor a fiatalok jelnyelven beszélnek egymáshoz vagy a kamerához. Maryland bajnokcsapat, nem adhatják alább, a következő mérkőzésen győzniük kell. A fiúk ráadásul úgy látják, hogy általában lenézik a siketeket, és csak úgy tudnak visszavágni, ha jobbak a pályán.
Mindeközben Amaree mesél a családjáról, látjuk is, amint az édesanyjával egy fotóalbumot lapozgatnak és felelevenítik a gyerekkori emlékeket. Az anya mosolygós, jó fej, annak ellenére vidám és kiegyensúlyozott, hogy milyen csapás érte a gyerekét, és hogy a férje, mert mindettől megijedt, el is hagyta őket. De érdekes módon a férj is jó fej, nem tudunk haragudni rá, pedig Amaree nélküle nőtt föl, nem volt mellette, amikor kellett volna, de most itt van, és nagyon büszke a fiára.
Előkerül még egy történet, az egyik iskolatársuk és barátjuk, Teddy öngyilkossága, aki szülei harmadik örökbefogadott gyermeke volt, és akinek az apja szerint megvoltak a démonai, de nem tudták őt úgy megvigasztalni, ahogy egy hallót tudtak volna. A film, már a győztes meccs után, Teddy sírjánál ér véget.
A filmben kiderül, hogy ezek a fiúk, lányok minden nehézség ellenére mennek a saját útjukon, bár azt is tudják, hogy az iskolából kikerülve számos nehézség vár rájuk. Tudnak örülni egymásnak, a közös sportnak, a közös evéseknek, és implantátummal még zenét is tudnak hallgatni. A Netflixen megtalálható osztályfőnöki órára való film.
Tizenkét jelöléssel az egyik legnagyobb idei várományos film A kutya karmai közt, amit Jane Campion rendezett. Az Oscar előszobájaként emlegetett BAFTA-n A kutya karmai közt lett a legjobb film.
Western mozi, de nem az, amit eddig megszokhattunk. Főszerepben Benedict Cumberbatch, aki egy mogorva cowboyt alakít. A nem túl pozitív kisugárzású karakter testvére (Jesse Plemons) feleségül vesz egy özvegyet (Kirsten Dunst), aki fiával (Kodi-Smit McPhee) költözik a testvérpárhoz.
A mogorva cowboy nem viseli túl jól az új emberek érkezését, testvérének fogadott fia pedig kifejezetten bosszantja, így terrorrá teszi az életüket. A film szépen fokozatosan tárja fel, főszereplőnk mitől lett ilyen tüskés. A szépen lassan pedig fontos jelző, ugyanis a sztori nem pörögve halad előre, inkább egy lassan csordogáló történetről van szó. A színészi játék remek, Cumberbatch korunk egyik legjobb színésze, kifejezetten jól áll neki a negatív főhős szerep.
A legjobb dokumentumfilm kategória jelöltje:
Writing With Fire (Tűzzel írva)
(indiai dokumentumfilm)
A kis, független gyártású film a dalit nők (India legalacsonyabb kasztjának tagjai, ami hivatalosan már nem létezik) által vezetett, hindi nyelvű Khabar Lahariya című lap újságíróiról, akik a 14 éves nyomtatott változatról a digitális újságírásra térnek át okostelefonok segítségével. India egyetlen, dalit nők által vezetett lapjáról van szó, és az újságírók az igazságért és igazságosságért folytatnak félelmet nem ismerő küzdelmet a férfiak uralta hírvilágban.
Az okostelefonokkal felfegyverkezett Meera Devit és munkatársai megtörik a hagyományokat, és mernek szólni India legnagyobb problémáiról, legyenek azok az otthonaik határain kívül vagy belül. A filmet Sushmit Ghosh és Rintu Thomas rendezte. Ha nyernek, az első indiai rendezőkként kapnak Oscar-díjat.
A Khabar Lahariya az ország egyetlen jelentős sajtóorgánuma, amelyet marginalizált közösségekből származó nők vezetnek. Az újságírók a vidéki tudósításokra összpontosítanak, a nők szemszögéből. Megszólaltatnak például olyan nőket, akiket megerőszakoltak(egy2020-as jelentése szerint Indiában naponta átlagosan tíz dalit nőt vagy lányt erőszakolnak meg), és beszámoltak egy nő brutális meggyilkolásáról is.
A film bemutatja lap nyomtatottról digitálisra való átalakulását – a legtöbb riporter nem túl nagy képzettséggel rendelkezik –, és dokumentálja az angol nyelv alapjaival való küzdelmeiket is. De más kihívásokkal is szembe kell nézniük, mint például az áramkimaradásokkal, miközben tudósításokat vagy interjúkat készítenek hivatalos tisztviselőkkel. Mindeközben sok riporterre a saját családja is nyomást gyakorol, hogy házasodjanak meg, mert ez az, amit Indiában a nőktől elvárnak.
Az újságírók először úgy nyilatkoztak, hogy a munkatársak büszkék arra, hogy vidéki tudósításaikat és kemény munkájukat a globális közönség értékelte és szereti, ám később kiadtak egy nyilatkozatot, amely szerint a film félreértelmezte a munkájukat. Mivel váratlanul ismertté tették magukat a világon, szeretnénk többet beszélni arról, hogy mi teszi lehetővé a nők által vezetett, független vidéki médiát, ami sokkal összetettebb történet, mint az Oscar-díj átadása.
Úgy látják, hogy a film csak kiragadja a történetük egy részét, és ez néha eltorzítja az egészet, és például politikailag elfogultnak mutatja be őket, pedig megszólaltattak politikusokat, és politikai pártjuktól függetlenül felelősségre vonták őket. A film nem pontosan reprezentálja elfogulatlan-feminista tudósításaikat sem, amelyek megkülönböztetik minket a közösségi médiában megjelenő álhírektől és még a mainstream médiától is. Mindemellett a kasztjukat sem tudják olyan humorral megjeleníteni, ahogy esetleg a film sugallja, sőt legtöbbször el is kell titkolniuk, és arról is beszámoltak, hogy számos fenyegetést kaptak. A film készítői csalódtak a Khabar Lahariya válasza miatt, de továbbra is elkötelezett támogatói maradnak az újságírók küldetésének.
A legjobb eredeti filmzene jelöltje volt:
Ne nézz fel! – zeneszerző: Nicholas Britell
A Ne nézz fel! a Netflix 2021-es katasztrófa sci-fije főszerepben Leonardo DiCaprioval, Jennifer Lawrence-el, Meryl Streepel és Jonah Hillel. Rendezője Adam McKay, a film pedig a klímaváltozásra és a környezetvédelemre hívja fel a figyelmet.
A sci-fi zenéjét Nicholas Britell szerezte, akit 2017-ben a Holdfény című film 2019-ben pedig a Ha a Beale utca mesélni tudna című alkotás zenéjéért jelöltek Oscra-díjra. Britell a Ne Nézz fel! előtt már kétszer dolgozott együtt McKay-el és jelenleg az HBO Utódlás című sorozatának zenéjét írja, amiért Emmy-díjat kapott.
A film zenéje remekül passzol a rendezés stílusához a swinges főcímdal pedig magában is megállja a helyét.
A legjobb eredeti filmzene jelöltje volt:
A kutya karmai közt – zeneszerző: Jonny Greenwood
Jane Campion Oscar-díja rendező legújabb filmje, A kutya karmai közt 2021 egyik legígéretesebb western-drámája. A film igazi americana stílusban készült, főszerepben Benedict Cumberbatch, Kirsten Dunst, Jesse Plemons és Kodi Smit-McPhee látható.
A film zeneszerzője nem más, mint az angol alternatív rockzenekar, a Radiohead gitárosa és billentyűse, Jonny Greenwood. Zenekara mellett Greenwood filmzeneszerzéssel is foglalkozik, többször dolgozott együtt Paul Thomas Anderson rendezővel, 2018-ban Oscar-díjra jelölték a Fantomszál című film zenéjéért. Lynne Ramsey skót rendezőnővel is kollaborált a Beszélnünk kell Kevinről és a Sosem voltál itt filmekben.
A kutya karmai közt zenéje tökéletesen illeszkedik a film sötét és nyugtalanító hangulatához. A soundtrack 16 témából áll, amik teljesen átadják az americana érzést, mégis modernnek, néha avant garde-nak hatnak. Zeneileg a film egyik legizgalmasabb pontja mikor Phil Burbank (Benedict Cumberbatch) és Rose Gordon (Kirsten Dunst) zonogra-bendszó duettben játssza Strauss Radetzky indulóját.
Greenwood a Variety-nek kiemlete, hogy tudatos döntés volt a zenészek rideg játékmódja:
Amikor a vonósokat vettük és néztük közben a film jeleneteit, minél ridegebben játszottak annál jobban passzolt a képhez. Ugyan így volt a kürtöknél. Számomra a felgyülemlett maszkulinitás hangja a kürt: elnyomottnak hangaznak, de minél hangosabban játszanak, annál nyitottabb és dühösebb lesz a hangzás.
A legjobb eredeti filmzene jelöltje volt:
Encanto – zeneszerző: Germaine Franco
Az Encanto 2021 egyik legsikeresebb animációs filmje a Walt Disney Stúdió gyártásában. A film egy kolumbiai családról és a generációs traumákról szól. A musical dalait Lin-Manuel Miranda Tony-, Grammy- és Emmy-díjas zeneszerző írta, míg a filmzenét Geramine Franco mexikói-amerikai filmzeneszerzőnek köszönhetjük.
Franco filmzenei tehetségét már a 2017-es Coco című animációs Disney filmben megmutatta és ő az első Latina nő, akit valaha az Oscaron a legjobb eredeti filmzene kategóriában jelöltek.
A zene szeretete sodort ide...egy Latina a texasi El Pasoból, egy dobos lány, zeneszerző, dalíró, a dallamok és mindenféle hang szeretője.
– mondta magáról Franco az Oscar-jelölések bejelentése után.
Franco és Miranda munkája tökéletesen kiegészíti egymást, sőt Miranda kifejezetten kérte, hogy együtt dolgozhasson a zenszerzővel. A film zenéjében feltűnnek kolumbiai hangszerek is, például a kolumbiai hárfa, az egykezes furulya, a marimba és különböző tambora dobok.
A legjobb eredeti filmzene nyertese:
Dűne – zeneszerző: Hans Zimmer
A Dűne Frank Herbert azonos című művének 2021-es feldolgozás. A Dűne eslő részét Denis Villeneuve rendezte. Főszerepekben olyan színészeket láthatunk, mint Timothée Chalamet, Rebecca Ferguson, Oscar Isaac, Josh Broliun és Stellan Skarsgard.
A film zeneszerzője nem más, mint a német legenda Hans Zimmer. Az Oscar-, Grammy- és Golden Globe-díjas zeneszerző olyan produkciókban dolgozott, mint az Esőember, Az oroszlánkirály, az Eredet, a Dunkirk és A Karib-tenger kalózai.
A film zenéje igazi sci-fi utazás. Az elektronika mellett megjelenik a törzsi éneklés és az erős ritmus centrikusság. Zimmer teljesen eltávolodott bevált stílusától, új hangszereket hozott létre a túlvilági hangzásért és több, különböző soundtracket írt a filmhez.
Az emberi, főleg női, hang használata is tudatosan épül be a történetbe, hiszen az emberi hang ereje mindig is jelen volt és jelen lesz a társadalmakban.
A legjobb eredeti filmzene jelöltje:
Párhuzamos anyák – zeneszerző: Alberto Iglesias
A Párhuzamos anyák egy spanyol dráma Pedro Almodóvar rendezésében. A film főszereplői Penélope Cruz és Milena Smit spanyol színésznők. A Párhuzamos anyák két nőről szól, akik ugyan azon a napon adnak életet gyermekeiknek, azonban teljesen másképp élik meg az anyaságot.
A film zeneszerzője a spanyol Alberto Iglesias, aki rendszeresen dolgozik együtt Almodóvarral. Eleinte csak spanyol produkciókon dolgozott később viszont bekerült a hollywoodi körforgásba azóta pedig négyszer jelölték Oscar-díjra. Iglesias nem csak filmzeneszerzéssel foglalkozik, hanem baletteket is ír.
A Párhuzamos anyák a tizenharmadik film volt, amin Almodóvar és Iglesias együtt dolgoztak, utóbbi szerint eddig a „legjobb közös munkafolyamat” volt.
A párhuzamosság a zenében is megjelenik. Nem akartam két külön témát a két karakternek, hiszen bár két külön személy mégis valahogy egyek.
– mondta Iglesias a Variety-nek.
Egy kávéházban ebéd után egy nagy halom cigaretta csikk mellett azt kérdi magától és a közönségtől egy középkorú férfi, hogy mi is az a szerelem – foglalja össze a 3D-s technikával készült rövidfilmet az IMD-s ajánló.
A két alkotóval Alberto Mielgo and Leo Sanchez az awardsdaily.com oldalon jelent meg egy interjú az Oscar-díj előtt.
Mielgo, aki a rajongók szemében kultfilmmé vált Tron – Uprising című animáció művészeti vezetője volt, dolgozott animált Pókember filmeken, nemcsak a képi megjelenítésben, hanem íróként sőt hangszerkesztőként is kiveszi a részét a produkciókból. Az idei gálán szobrot érő filmjét viszont nagyon személyes munkának tartja. Abban az életszakaszában, amikor eszébe jutott a film ötlete, leginkább azt foglalkoztatta, hogy hányféle lehet a szerelem. Egy madridi kávéházban kezdte kidolgozni az ötletet, majd barátjával, Leo Sanchezzel, akivel még Londonban ismerkedtek össze, nekiláttak a munkának. Leo közreműködésével alakultak Alberto két dimenziós festményei 3D-s képekké.
Senki sem finanszírozta munkájukat, saját pénzüket, energiájukat, idejüket fektették be,
anélkül, hogy azt latolgatták volna, hogy fog mindez megtérülni. Mivel főleg a szabadidejükben dolgoztak rajta, és a Covid is közbe jött, több évig készült az animáció. Ha több pénzük lett volna rá, egész más filmet készítettek volna – mondták az interjúban az Oscar-díjas animáció alkotói.
A legjobb dokumentumfilm kategória jelöltje:
Menekülés (Flee)
(dán-svéd-norvég-francia-amerikai-szlovén-észt-spanyol-olasz-finn animációs dokumentumfilm)
A film egy Amin Nawabi álnéven szereplő férfi történetét mutatja be, aki először osztja meg múltját. Gyermekkora egy részét nyolcvanas évek Afganisztánjában tölti, nyugati zenéket hallgat, nővéreinek és anyjának sem kell fejkendőt hordania. A szovjetek kivonulásakor azonban apjának nyoma veszik, a polgárháború elől neki és testvéreinek is menekülnie kell. A család Moszkvában talál menedéket, ahonnan Svédországba próbálnának eljutni, de az embercsempészek magas árat kérnek. Amin családi döntésre egyedül, a legdrágább és legbiztonságosabb útnak vág neki.
Azzal azonban senki sem számol, hogy a fiú repülőjegyén Svédország helyett Dánia szerepel, a menekült státusz megszerzéséhez pedig hazudnia kell. Amin ma 36 éves, egyetemi kutató, és barátjával készül összeházasodni. A titok azonban, amit több mint 20 éve őriz, karrierjét és magánéletét is tönkre teheti. A Jonas Poher Rasmussen által rendezett filmet három Oscar-díjra is jelölték (legjobb animációs film, legjobb nemzetközi fim, legjobb dokumentumfilm).
Az animációs dokumentumfilm összeurópai és amerikai összefogással készült. Valós történetet mesél el dokumentumfilmként, de animált formában, ami a magyar közönségnek szokatlan lehet. Viszont talán ennek a különleges műfaji és formai keveredésnek is köszönhető, hogy a Menekülést több Oscar-díjra is jelölték. A film úgy készült, hogy Jonas Poher Rasmussen dán rendező – aki egyébként a főhősének középiskolai barátja – 20 órányi interjút rögzített az egykori afgán menekülttel, Aminnal, akit a mindennapokban is követett a kamerájával, így összesen 40 órányi anyag készült. Ez lett a kézzel rajzolt animációs film alapja. A filmben időnként szól a rendező a szereplőnek, hogy mondjuk csússzon följebb, mintha egy valós forgatási szituációról lenne szó.
Az Amin álnév, mert a főszereplő nem akarja, hogy be tudják azonosítani, nem szeretné, ha áldozatként tekintenének rá, másrészt még Afganisztánban élő családját sem szeretné bajba sodorni. Ilyen rejtett módon derült fény a titokra, amiket Amin – aki bevándorló és meleg, de ma már egy biztonságos európai országban él – eddig magába temetett. Megtudjuk, milyen érzés menekülni, milyen, amikor rád csukódik egy rejtekhely ajtaja, ahol sokadmagaddal vagy összezárva, és teljesen sötét lesz, milyen a teljes bizonytalanságban nekivágni egy útnak, emberkereskedők terrorját tűrni – mindezt animációs filmen sok-sok különleges eszközzel lehet megjeleníteni.
A Menekülés fizikai és lelki megpróbáltatásait látva nem lehet nem arra gondolni, hogy jövőre talán az Ukrajnából menekültek történetei kerülnek filmvászonra és az Akadémia elé.
A legjobb eredeti dal jelöltje:
Down to Joy – (film: Belfast) Zene és szöveg: Van Morrison
A Kenneth Branagh által írt és rendezett Belfast egy coming-of-age dráma, főbb szerepekben Caitríona Balfe, Judi Dench, Jamie Dornan, Ciarán Hinds, Colin Morgan és Jude Hill látható. A film elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó Golden Globe-díjat. A produkció az Észak-írországi konfliktus idején játszódik és egy munkáscsalád életét mutatja be.
Van Morrison északír, többszörös Grammy-díjas énekes és dalszerző műve a Down to Joy remekül passzol a félig életrajzi film hangulatához. Bár sokan úgy vélik a dal hasonlít Morrison 1970-es hivatalosan ki nem adott Coming Down to Joy című szerzeményére, a szerző és Branagh biztosították a nézőket, hogy a dal kifejezetten a filmhez íródott. Morrison Belfastból származik, így a dal megírása során sokat merített gyerekkorából. A szerző szerint nincs különösebb jelentése a műnek, inkább csak egy eufórikus érzést ír le.
Az egész filmben Morrison zenéje hallható, köztük nyolc klasszikus dallal és a Down to Joy-al.
Destin Daniel Cretton filmje, a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája 1761 VFX felvételt tartalmaz, amelyet olyan gyártók készítettek, mint a Weta, a Trixter, a Rising Sun Pictures, a Digital Domain, a Scanline, a Method (Framestore), a Luma, a Rodeo FX és a Fin Design.
A kaszkadőrök arcát is digitálisan „cserélték ki”.
A film VFX-felügyelője szerint fantasztikus teljesítmény, hogy ennyire hiteles képet tudtak rajzolni a kínai mitológiáról egy harcművészeti filmben – minden lény mitológiai figurákon alapult.
Mivel a világjárvány megakadályozta, hogy a csapat az eredeti tervek szerint Thaiföldön vagy Vietnámban forgasson, Ta Lo festményeiből és a dél-kínai hegyvonulatokból merített ihletet. Az egész képzeletbeli világot digitálisan kellett felépíteni.
A vizuális effektekért Christopher Townsend, Joe Farrell, Sean Noel Walker és Dan Oliver felelt.
A sok aktuális téma mellett – hajléktalanok, menekültek, zaklatás – egy igazi életigenlő film nyerte a legjobb rövid dokumentumfilm kategóriáját. Igaz, a The Queen of Basketball (A kosárlabda királynője) cím film egy nagyszerű fekete sportolónőnek állít emléket.
Lusia Harris a statisztikák alapján a mai napig a valaha volt egyik legjobb női center, egyben egyike annak a 22 női játékosnak, aki bekerült a kosárlabda halhatatlanjai közé a Naismith Memorial Basketball Hall of Fame-be. A Delta State Egyetem színeiben sorozatban háromszor nyert bajnokságot az 1970-es években, míg az 1976-os olimpián ezüstérmes lett az amerikai válogatottal. A női kosárlabda ekkor mutatkozott be az ötkarikás játékok műsorán, és a japánok elleni nyitótalálkozón ő dobta az első kosarat. Ő volt az első játékos, aki pontot szerzett olimpián női mérkőzésen. A róla szóló 22 perces dokumentumfilm a YouTube-on megtekinthető.
A Tammy Faye Bakker amerikai televíziós prédikátor életéről szóló film nyerte a legjobb smink és haj díját. A filmben szereplő komoly maszkmesteri munka Justin Raleigh-nek volt köszönhető, ő ma már egy Oscar-díjjal gazdagabban távozhat a gáláról.
A legjobb férfi mellékszereplő kategóriában jelölt Ciarán Hinds autentikus szereplője Kenneth Branagh Belfast című filmjének, hiszen maga is ott született és nevelkedett. A színészi vénát tanítónőként dolgozó édesanyjától örökölhette, aki lelkes amatőr színésznő volt. Érettségi utána belfasti Queen's University jogi karán kezdte el felsőfokú tanulmányait, de jogról gyorsan átnyergelt a színművészetre, és 1975-ben a Royal Acedemy of Dramtic Arton szerzett diplomát.
Egy év múlva, ezerkilencszázhetvenhatban indult magasra ívelő profi színészi pályafutása, a Glasgow Citizens Theater Cinderelle – Hamupipőke előadásában. A nyolcvanas évek közepéig a glasgow-i színház oszlopos tagja volt, de sokszor vendégszerepelt más ír színházakban is. 1987-ben beválogatták Peter Brook hat órás Mahabharata előadásába, részt vett a produkció világkörüli turnéjában, és a darab filmváltozatában is. A szerep nem indult zökkenőmentesen, ugyanis csaknem lekéste a párizsi szereplőválogatást, mivel elfelejtette megújítani az útlevelét. Viszont
ennek castingnak köszönheti, hogy találkozott a francia-vietnámi színésznővel, Hélène Patarot-val, akivel összeházasodtak, van egy lányuk, és azóta is Párizsban élnek.
A kilencvenes évek elejétől a Royal Shakespeare Company tagja, 1993-ban eljátszhatta a III. Richárd címszerepét Sam Mendes rendezésében.
Színpadi színészként legnagyobb sikereit a Londonban és a new yorki Broadway-n is játszott Closer című darabban aratta. A Tony-díjra jelölt előadásban nyújtott alakításért megkapta a legjobb New York-i debütálásért járó Theatre World-díjat és a kritikusok díját is. A kétezres évektől kezdve New Yorkban és Londonban is főszerepekben lép színpadra.
Filmes karrierje 1981-ben indult John Boorman Excalibur című történelmi filmjével, majd Lara Croft Tomb Raider: Az élet bölcsője című világsikerrel biztosította be helyét az A-kategóriás filmszínészek között. Játszott Webber Az Operaház fantomja című musicaljének moziváltozatában, és Spielberg München című politikai thrillerében, amelyet az izraeli sportolók elleni terrortámadásról forgatott.
Megállta helyét vígjátékban is Nicole Kidman, Jack Black és Jenifer Jason Leigh partnereként, és nem maradt le a Harry Potter szériáról sem, melyben Albus Dumbledore bátyját alakította.
Természetesen nem hiányozhatott a Trónok harca sorozatból sem. Ő játszotta Az Igazság Ligája főgonoszát Steppenwolfot, de
a világot letaroló szuperfilmek mellett a londoni Barbicane Színházban Claudius királyt alakította, a Hamletet játszó Benedict Cumberbatch partnereként.
Mindezek dacára ez az első Oscar-díj jelölése.
Az eddig elsősorban színészként bizonyító Maggie Gyllenhaal nagyjátékfilmes rendezőként Elena Ferrante hasonló című, 2006-os regényével debütál, a lélektani dráma forgatókönyvét is ő jegyzi.
Az elveszett lány tavaly a Velencei filmfesztiválon mutatkozott be, ahol Gyllenhaal elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó Golden Osella-díjat. Teljesen joggal, hisz mind a könyv, mind a rendezés olyan érzékeny, bizonyos pontokon már-már misztikus, hogy pszichológiailag fogva tart minket, ráadásul a hivatás, a szerelem és a gyermekek szeretetének egyenként is egész embert kívánó súlyát és a bárhogyan döntés lelki drámáját csak egy női rendező képes így érzékeltetni.
Az elveszett lányról süt, hogy nő írta, nő rendezte, ezt a fajta mélységet hármas funkciónk, s ezáltal önmagunk széthasadásából csak egy női író képes ábrázolni.
Egy erősen középkorú nő (Olivia Colman) tengerparti nyaralása sötét fordulatot vesz, amikor az idegen nyaralótársak drámáin keresztül szembesül múltjának problémáival. Különösen egy fiatal nő fogja meg, aki szeme láttára imádja-puszilgatja gyermekét, és csalja meg férjét a helyi strandfiúval.
A film egyfajta önnön múltunkkal és egykori személyiségünkkel való szembenézéstörténet izgalmas, különös fordulatokat hozó forgatókönyvvel, fókuszában a közeledés és távolodás folytonos dinamikájával, a szeretettel és az anyasággal, a gyermekvállalás és a karrier örök összehozatatlan duójával, egyszersmind választásunk pszichológiai eredménye, démonaink, félelmeink és önnön titkainkkal való küzdelmeink története.
A hollywoodi typic mozik, a pompázatos kiállítású, nagy költségvetésű, a vizualitást túltoló, ám tartalmilag sokszor felszínes vagy üres filmek, teljesen fölösleges adaptációk és remake-ek rengetegében üdvös volna látni, hogy egy a lélek bugyraiba hatoló, az európai művészfilm vonalat képviselő mozi nyer. (Ezúttal legjobb adaptált forgatókönyvet.) És nem azért, mert nő.
A legjobb eredeti dal jelöltje:
Dos Oruguitas – (film: Encanto) Zene és szöveg: Lin-Manuel Miranda
Az Encanto 2021 egyik legsikeresebb animációs filmje a Walt Disney Stúdió gyártásában. A film egy kolumbiai családról és a generációs traumákról szól. A musical dalait Lin-Manuel Miranda Tony-, Grammy- és Emmy-díjas zeneszerző írta. Miranda a Hamilton című Broadway musicallel lett ismert és a Netflix Tick, Tick...Boom! című musicalét is ő rendezte.
Miranda már az Encanto előtt is dolgozott Disney filmen, hiszen ő szerezte a Variana (Moana) zenéjét. Az Encantoból rengeteg dal szerepelt különböző toplistákon, a We Don't Talk About Bruno pedig hónapokig uralta a TikTokot és felhasználóit. A Dos Oruguitas írója Lin-Manuel Miranda előadója pedig Sebastián Yatra kolumbiai énekes és dalszerző. A kritikusok az egyik legjobb dalnak tartják a musicalben mondanivalója és Yatra kiváló előadása miatt.
A legjobb rövidfilm kategória jelöltje:
Ala Kachuu – Take and Run, 38 perc
(kirgiz-svájci dráma)
A svájci rövidfilm egy kirgiz lányról szól, aki a menyasszonyrablás „hagyományának” áldozatává válik. A 19 éves Sezim (Alina Turdumamatova) szeretné megvalósítani az álmát, hogy a fővárosban tanuljon. Felvételizik, munkát vállal egy pékségben, amikor egy csapat fiatal férfi tér be az üzletbe, akik aztán elrabolják, az ország egy távoli vidékére viszik, és ott arra kényszerítik, hogy feleségül menjen egy idegenhez. Ha ellenáll, félő, hogy megbélyegzik és kirekesztik. Sezim a szabadságvágy és a kirgiz hagyományok között őrlődve próbál megoldást találni. A filmet Maria Brendle rendezte.
Az Ala Kachuu a menyasszonyrablás kirgiz hagyományát jelenti, ez jelenik meg a címben is. Bár Kirgizisztánban a törvény tiltja ezt a szokást – ahogyan más, nőket megnyomorító „hagyományt” is a világ különböző országaiban –, a mindennapokban még mindig tovább él. A rendezőnek az volt a célja, hogy az események szokásos menetét ábrázolja, de egy olyan erős karakterrel, akinek van bátorsága kiállni önmagáért. Maria Brendle a munkáiban gyakran foglalkozik a nők helyzetével, problémáival.
A film egyik producere az Oscar-díjas producer és színésznő, Jaime Ray Newman, aki szerint nőnek születni a világ nagy részén még 2021-ben is azt jelenti, hogy fel kell adni alapvető emberi jogaikat. Maria Brendle filmje felhívás a cselekvésre, és remélhetőleg nemcsak az Akadémia veszi észre, hanem a világ vezetői és döntéshozói is. Az emberiség 51 százaléka jobb sorsot érdemel. A film több mint 40 díjat nyert világszerte, ami az alkotók szerint azt bizonyítja, hogy a független filmek népszerűsítésének helye van a legjobb hollywoodi alkotások között.
Sokan azért tartották esélyesnek az Ala Kachuut, mert erőteljes film, fontos üzenettel, ezért igazi Oscar-anyag. A hagyományok elől menekülő nő tematikájába tartozik A másik út (Unorthodox) című sorozat is, amely Deborah Feldman azonos című regénye alapján készült, ott egy brooklyni hászid zsidó nő menekül az elrendezett házasság elől Berlinbe. A két filmben talán közös vonás az is, hogy nem csupán a nő szemszögéből látjuk a történetet, belegondolhatunk a történet másik főszereplője, a vőlegény helyzetébe is, akinek a gondolkodására szintén hatással kell, hogy legyen, hogy bőven a XXI. században járunk és nem a középkorban.
Az Ala Kachuu rövidsége ellenére is erőteljes, megkapó alkotás. A főszereplő Alina Turdumamatova szép vonásaiban is egyszerre jelenik meg ősei világa és az európai szabadságra való nyitottság. Elhisszük neki, hogy szembe meg szállni az elnyomó tradíciókkal, és minden erejével meg fog küzdeni a szabadságáért.
Megvan az újabb magyar Oscar-szobor. A legjobb látványért járó elismerést Sipos Zsuzsanna berendező és Patrice Vermette látványtervező viheti haza.
A Magyarországon is készült Dűne forgatása több mint négy hónapon keresztül tartott a budapesti Origo filmstúdióban még 2019-ben, amelynek előkészületein részt vett több magyar is. Közülük Sipos Zsuzsanna berendezőt jelölte Oscar-díjra a filmakadémia a látvány (Production Design) kategóriában Patrice Vermette látványtervezővel együtt. Ám a film díszletesei között volt még Lázár Tibor, aki az Atomszőke, a Vörös Veréb és a Szárnyas Fejvadász 2049 forgatásán is segédkezett. Utóbbin dolgozott egyébként Sipos Zsuzsanna is, aki a Will Smith főszereplésével készült Gemini Man, a Viharsarok, Az utolsó király, illetve a szintén hazánkban forgatott The Alienist című sorozat kellékeinek, díszleteinek megépítésében is oroszlánrészt vállalt.
A kanadai Patrice Vermette-nek Sipossal ellentétben nem ez volt az első Oscar-jelölése, mivel korábban már két kategóriában is esélye volt megnyerni az arany szobrocskát. Akkor Az ifjú Viktória királynő, illetve az Érkezés című filmeknél nyújtott teljesítményével hívta fel magára a figyelmet, ám végül nem kapott díjat, így Sipos Zsuzsannához hasonlóan neki is ez az első Oscar-díja.