Semmire sem emlékszik a Baljós árnyakból? Segítünk!

Elég nehéz elhinni, de már hat hét sincs addig, hogy láthassuk az új Csillagok háborúja-epizódot, Az ébredő erőt. És azt is elég nehéz elhinni, hogy a fél világ tényleg, őszintén várja azt a filmet, és nem az a letargiával párosodó érdektelenség fogja fogadni, mint az új trilógia második és harmadik részét, A klónok támadását és A Sith-ek bosszúját. Az utóbbi címére rá is kellett keresnem, pedig a premier hetén láttam 2005-ben, tíz évvel ezelőtt.

Aki nem emlékszik, hogy milyen volt a várakozás akkoriban, vagy egyszerűen nem élt, az nehezen tudja elképzelni, hogy micsoda elvárásoknak kellett megfelelnie a Baljós árnyaknak. A Csillagok háborúja filmsorozat 1983-óta szünetelt, az univerzumot viszont fenntartották a mozikba engedett felújított változatok, a videojátékok, és úgy általában a rajongók, akik szűnni nem akaró hévvel készültek az első előzményfilmre. 

Én 1999-ben nem voltam rajongó, de vártam a filmet. Még az sem tántorított el, hogy az akkori Cinema magazin egy duplakritikát hozott le róla, amiben átlagban 60%-ra hozták ki a filmet. Még nem interneteztem rendszeresen, úgyhogy nem igazán tudtam, hogy mi az egész világban a megítélés. Most egyszerű megtudni: 57 százalékon áll a Rottentomatoes-on.

Szépen lassan aztán a hírneve egyre rosszabb és rosszabb lett, ez lett a Lucas-birodalom állatorvosi lova, egy film, amiben megtalálható minden hiba, amit el lehet követni a Csillagok háborúja világával: a lapos rendezés, a faarcú színészek, a hangsúly a digitális technológián, az értelmetlen világépítés, és maga a kiindulópont, azaz hogy senkit, de tényleg senkit nem érdekel, hogyan lett Darth Vaderből az, aki. Ezt a gondolatot sokan megfogalmazták, de nem nagyon lehet annál pontosabban, ahogy Patton Oswalt komikus tette egy standupjában:

Nem érdekel, hogy honnan jönnek azok a dolgok, amiket szeretek! Csak szeretem azokat a dolgokat, amiket szeretek! Bejön neked Angelina Jolie? Akkor tessék, itt van Jon Voight zacsija!

De tényleg ennyire rossz lenne a Baljós árnyak? Tényleg olyan, mint ahogy a napokban Simon Pegg nyilatkozott róla? Ezek a filmek olyanok, mintha George Lucas megölte volna a saját gyerekeit? Nézzük meg, hogy mik benne az emlékezetes dolgok. Ha jók, ha rosszak.

1. Mi hiányzott a Csillagok háborújából? Az intergalaktikus politika!

Mit hiányoltunk a legjobban az eredeti trilógiából? Mi volt az, amire mindenki annyira vágyott az újakban? George Lucas szerint az, hogy emberek üljenek a körben, és olyan ügyekről beszélgessenek, mintha az Index csillagközi külföldrovatát olvasnák fel. Már akkor lehetett sejteni, hogy valami gond van, amikor a filmet nyitó szöveg második mondata az, hogy 

A minek a hogyan a micsodája? A Csillagok háborúja-filmsorozat eddig a pontig nem arról szólt, hogy mindenféle galaktikus EU-rendelkezésekről kellett hallgatni. Még ha az egész hozzáállás csak a nyitószövegben bukkanna fel, akkor nem lenne egy rossz szavam sem, de Lucas forgatókönyve csak nem hajlandó elengedni a témát, a Kereskedelmi Szövetség helytartói állandó figurák a történetben. Naboo bolygó királynőjének, Amidalának meg kell jelennie a Galaktikus Köztársaság tanácsa előtt, és kezdeményezni, hogy azonnal váltsák le a főkancellárt, utána mindenféle papírokkal fenyegetik – unalmasabb az egész, mint egy parlamenti napló a téli szünet előtt. Az pedig kifejezetten röhejes, hogy a Jedik gyakorlatilag békéltető testületként működnek mindenféle kereskedelmi embargók alkalmával. Hiszen hátha valamit fénykarddal kell szeletelni.

2. Hé, ez rasszista!

Apropó kereskedelmi szövetség: magyarban annyira nem is tűnik fel, de az eredeti változatban egyértelmű, hogy George Lucas nem foglalkozott olyasmivel, hogy politikai korrektség. A már emlegetett helytartók például teljesen érthetetlen módon japán és valami kelet-európaira emlékeztető akcentussal törik az angolt, mikor a kiejtésük nélkül is lehetne egyértelmű, hogy valami rosszban sántikálnak. Aztán ott van a Tattooine rabszolgatartója, Watto, aki a reszelős hangjával, hatalmas orrmányával, és az erősen profitorientált viselkedésével (végül is egy kereskedő), egészen olyan, mint egy antiszemita karikatúra. Mi lehetne még rosszabb, egy nagyfülű, érthetetlen hadoválásokat kiabáló, csetlő-botló figura?

3. Jar Jar Binks

Ha egy elemét kellene megemlíteni a Baljós árnyakból, amit a kritikusok, rajongók, átlagemberek, és úgy általában, mindenki a világon a legjobban gyűlölt, az Jar Jar Binks, a gungani Buster Keaton, a szörnyű rasszista vicc volt. Egyedül megtestesíti azt, ami miatt sokan George Lucas vesztét kiáltották, hogy ezzel és ehhez hasonló figurákkal akar a gyerekek ízlésének behódolni, hogy azok minél több játékot vegyenek. Jar Jar egy jamaicai kreol űrbéli változatát beszélő, cukiskodó figura, aki koncként tapad a két főszereplőnkre, anélkül, hogy a történet folyásához bármit hozzátenne. Ő lenne a humorforrás, de egyáltalán nem vicces.

A Vice idén készített interjút a Jar Jart játszó Ahmed Besttel, aki amellett, hogy megemlítette, Michael Jackson is pályázott a szerepre, elég fontos háttérinformációkat mondott a filmről. Best úgy élte meg, hogy ez lesz élete szerepe, és a forgatáson senki sem sejtette, hogy ekkora katasztrófa lesz belőle. De az interjú arra is rávilágított, hogy a színész lehetett a világon majdnem az első, aki kipróbálhatta és tesztelhette azt a motion capture-technológiát, amivel például Gollam vagy Doby is megszülethetett.

Sokat elmond a karakter megítéléséről, hogy évről évre előkerül egy kihagyott jelenet, azzal a címmel, hogy Jar Jar Binks meghal, és évről évre képes nagy köröket futni az interneten. A jelenetben az látható, hogy Jar Jar egy vízi járműben szerencsétlenkedik, majd az egyetlen utasként lezuhan egy vízesésen. Persze minden alkalommal kiderül, hogy valójában a jelenetnek nem az a vége, ahol egy tréfás internetező elvágta, hanem a DVD-n azzal folytatódik, hogy Jar Jar sértetlenül kikászálódik a vízből.

A másik poént Az ébredő erő rendezője maga, J.J. Abrams eresztette meg. Ő azzal viccelődött, hogy Jar Jar tényleg szerepelni fog az új epizódban, de csak a csontjait fogjuk látni a sivatagban. A csattanót decemberben megnézhetjük magunknak, de kétlem, hogy az új trilógia visszanyúlna egy ennyire közutálatnak örvendő figurához.

4. Digitális majális

És akkor térjünk is rá a digitális filmezésre. Ma nézve a Baljós árnyak csúnyán elbukja azt az akadályt, amit én úgy hívok, hogy az Űrödüsszeia-teszt. Azaz nem néz ki jobban, mint egy sci-fi, amit 1968-ban készítettek, digitális technológia nélkül. A díszletek nagy része CGI, de olyanok is, amiknek nem kellene annak lennie, a legtöbb olyannak tűnik, mint egy tévés híradó stúdiója, mint egy igazi Jedi-tanács székhelye. A leglátványosabb jelenetekben – gondolok itt a versenyre – szinte semmi emberi elem nincsen, a színészek pedig a legtöbb jelenetben feltehetőleg egy zöld teremben, zöld padlón, zöld dobozok között forgathattak, gyakran nem létező karakterekhez beszélve, ami az ő munkájukon sem segíthetett.

Persze az is lehet, hogy a Baljós árnyak úttörő volt. A kétezres évek közepére a filmgyártás új jövőjének tartották a pontosan ugyanígy készült filmeket: a 2005-ös Sin City és a 2004-es Sky kapitány és a holnap világa szintén zöld hátterek előtt, hiányzó kellékekkel és berendezésekkel készült, viszont mindkettőnek sikerült egy karakteres képi világot kialakítania, egy olyat, aminek köze nincsen a valósághoz és csak a látvány miatt léteznek. Ja, hogy ezt kellett volna a Csillagok háborújában is? Akkor térjünk rá a bűnbakra.

5. George Lucas pocsék rendező

Nézzünk szembe a tényekkel, a Csillagok háborúja első része nem azért lett sikeres, mert egy tökéletes film volt, hanem egy tökéletes világot teremtett tökéletes karakterekkel és tökéletes látvánnyal. A művészi igényt igazából A birodalom visszavág elégítette ki, amit viszont nem ő, hanem Irwin Kirshner rendezett. A második (vagy ötödik, ahogy tetszik) epizód már nem olyan volt, mint egy megfilmesített storyboard, amit láthatóan a rendező maga is nyűgnek érzett, hanem egy lélekkel és lendülettel teli akciófilm.

Nem kell a Csillagok háborúját ismerni ehhez. Ha valaki látta George Lucas első filmjét, a THX-1138 című scifit, akkor pontosan tisztában lehet azzal, hogy Lucas nem abban jó, hogy egy jelenetet megrendezzen. Sőt, a bemutatkozása néha szinte nézhetetlen, annyira puritán és esetleges. Ha letett volna arról, hogy Az új remény után filmet rendezzen, a világ kiegyezett volna vele.

Ehhez képest az előzmény-trilógia minden egyes epizódját ő rendezte, és a fogyatékosságai itt látszódnak meg igazán. A kamera alig mozog, mintha látványos tablókat néznénk. A vágást elintézi a klasszikus Star Wars-képátmenetekkel, tudják, azokat, amiket videokamerákba is beleépítettek, hogy a kisgyerek szülinapjáról egy átlós vonal suhintson át a ballagásra. Nincsen benne semmi dinamika, semmi hatékonyság, semmi érdekes. Az egész csak bénitóan unalmas.

6. Nemcsak pocsék rendező, hanem még a színészeket is elherdálta

Álomcasting: egy filmben Liam Neeson, Ewan McGregor, és Natalie Portman, de mondhatnánk úgy is, hogy Oscar Schindler, Renton, és Mathilda. És aztán mi a dolguk ezeknek a színészeknek? Faarccal mondanak nyögvenyelős, nyelvtörőkre hasonlító szövegeket, miközben betonoszlopokként állnak a digitális díszletben. Szegény Portman feladatát még súlyosbították azzal is, hogy hatalmas parókákat és kabuki-sminket kell több jelenetben is viselnie, ilyenkor néha egy tágotó szoborra emlékeztet. Neeson és McGregor arcán a sztoikus nyugalom helyett inkább a teljes unalom látszik (érdemes nézni a fejüket a vízalatti szörnyes jelenetekben). Az egyedüli színész, aki képes hietels lenni a sok badarságban, az Samuel L. Jackson. Gondolom azért, mert George Lucas hiába szerette volna, Mace Winduból sosem lesz egy tátogó próbababa.

7. Szegény Jake Lloyd

Szegény Jake Lloyd. Jar Jar Binks után ő volt az, akit a legjobban szétszedett a közönség. Hatalmas teher nehezedett a nyolcéves vállaira: a filmtörténelem legnagyobb hatású főgonoszának gyerekkorát eljátszani szinte képtelenség, és lehetetlen megfelelni annak a temérdek elvárásnak, amit emberek milliói követeltek rajta. Pedig Lloyd csak úgy viselkedik a filmben, mint egy átlagos kisgyerek, akiben a megszokottnál nagyobb a szereplési kényszer.

Ahmed Best emlegetett interjújában is meséli, hogy a kritikákat Lloyd bírta a legnehezebben. Ő egy húszéves brooklyniként még elviselte azokat, amiket mondtak róla, a nyolcéves fiúnak viszont nagyon komolyan bezavart az iskolás-, és felnőttkorába. Állítólag az iskolatársai minden adandó alkalommal zrikálták a szerepe miatt, és fénykardhangokkal cikizték. A huszonhat éves Lloydról az utolsó hír idén júniusban érkezett: gyorshajtás és menekülés miatt letartóztatták Dél-Karolinában.

8. Sok baj van a filmmel, de a finálé nem az

Amikor először láttam a filmet, úgy sétáltam ki a moziból, hogy az egész zavarbaejtő, de van benne legalább két jó akciójelenet: a verseny, és a hármas kardpárbaj a fináléban. Újra megnézve már csak abban vagyok biztos, hogy az utóbbi tényleg az. A fogatverseny látványos és hangos, de mégiscsak egy CGI-parádé, az igazán pozitív elem benne az, hogy végre a szereplők befogják a szájukat és nem kell bolygóközi embargókról hallgatnunk és Jar Jar Binks is abbahagyja a bohóckodást. Viszont! A film fináléja, amikor végre szembe találja magát egymással Obi Wan Kenobi, Qui-Gon Jinn és Darth Maul, és fénykardokkal esnek egymásnak, az tényleg az új trilógia egyik csúcspontja. Egyszerűen azért, mert végre nem fabábuknak kell lenniük a szereplőknek: a kedvencem az, amikor Ewan McGregor várja, hogy az energiaakadály elháruljon és letámadja a gonoszt, de amíg vár, láthatólag próbálja felspanolni magát. Ugyanígy Darth Maul, az eddigi kicsit érthetetlen jelenség (a figurának három mondata van, az egyikben bosszúról beszél, de azt soha nem tudjuk meg, miért állna bosszút) erőre kap és Ray Park pattogós mozdulataival tényleg a film főgonoszává növi ki magát. Azt most hagyjuk, hogy mennyire dilettáns módon hal meg, a lényeg az, ami előtte zajlik. Arról nem is beszélve, hogy a kardozással párhuzamosan zajlik egy háború kizárólag CGI-karakterek között, plusz egy űrhajós csata is. És mégis az a legemlékezetesebb, amiben három húsvér ember akrobatikázik.