Andy Vajna tényleg egy felülmúlhatatlan zseni?

D  KB20110927004
2017.03.06. 07:04

Két év alatt két magyar film kapott Oscart, és közben begyűjtöttünk pár fődíjat a világ legkomolyabb filmfesztiváljain is – ilyen harmincöt éve volt utoljára. De mi a fenétől lett ilyen sikeres a magyar film?

„Hogy egy edző milyen embertelen módszerekkel éri el, hogy a játékosai megnyerjék a világbajnokságot, az nem érdekli a lelátón ülőket, ha megvan a bajnoki cím” – mondja az Andy Vajna nevével fémjelzett, hat éve felállított Magyar Nemzeti Filmalapról egy több komoly díjat nyert filmes, arra utalva, hogy a most látszólag sikert sikerre halmozó Filmalap annak idején a szakma teljes kizárásával, leginkább Vajna egyéni elképzelései alapján, a Vajna által kiválasztott emberekkel jött létre. „És a bajnoki cím kétségkívül megvan, a Vajna-rendszer pont azt hozta el, ami a legfontosabb a kormányzatnak: sok-sok díjat, de nem olyan nagyon sok jó filmet.”

De mégis, mi lehet a magyar film szárnyalásának, sőt – ha a díjak komolyságát és számát nézzük: – új aranykora eljövetelének oka? Mert bár a magyar filmesek szinte minden korszakban nyertek komoly elismeréseket, ugyanilyen szintű díjazás utoljára harmincöt-negyven éve volt, amikor szintén két egymást követő évben kapta meg az Oscar-díjat Rófusz Ferenc (A légy, 1980) és Szabó István (Mephisto, 1981), amiket Mészáros Márta 1975-ös Arany Medvéje (Örökbefogadás) és 1984-es Cannes-i nagydíja (Napló gyermekeimnek) tesz keretbe.

Andy Vajna tényleg egy zseni, aki pár év alatt látnoki vízióval felfedezte végre, mely filmeseket kell támogatni? Vagy épp ellenkezőleg, a zsűrik protestdíjakat adnak az illiberális Magyarországnak, ahogy talán hasonlóképp díjazzák olyan nagy előszeretettel az iráni filmeket is?

Ami szétveri a mozikat

Utóbbit, a politikai helyzetre adott sajátos választ egyetlen általunk megkérdezett filmes sem nevezte meg az okok között, és arról sem beszélt senki, hogy ilyen politikai tényezők közrejátszanának a díjazásban; valóban nem is lehetne igazán erős lábakon álló összefüggést felfedezni a kiosztott elismerések száma és a nyugati lapokban felháborodott aggodalom fűtötte szereplés között. És egyébként is: még Havas Ágnes, a Filmalap vezérigazgatója is azzal kezdi válaszát az Index kérdésére, hogy leszögezi: a magyar filmnek korábban is voltak sikersztorijai, valójában nem egy vadonatúj, a 2010-es években a semmiből előbukkanó jelenségről van szó.

Mr. Vajna

Egy dolgot érdemes tisztázni: habár Andy Vajna a nemzeti filmipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos, a Magyar Nemzeti Filmalapban egyáltalán nem tölt be vezető pozíciót (Havas Ágnes a vezérigazgató), a támogatott filmekről leadott szavazata ugyanúgy egyet ér, mint az ötfős szakmai döntőbizottság bármelyik tagjáé.

Hasonlóra utal a Karlovy Vary A-kategóriás filmfesztiváljának fődíját elnyerő rendező, Hajdu Szabolcs is: szerinte a mostani siker egyik legfontosabb oka, hogy mára értek be a középgeneráció művészei, mostanra tudtak olyan jó filmessé válni a már évekkel vagy egy-két évtizeddel ezelőtt elinduló rendezők, hogy az már a díjakban is megmutatkozik. „Elég elkeseredett és csalódott voltam, amikor hat éve

úgy rúgták be az ajtót, hogy itt nincs egyetlen tehetséges filmrendező sem,

úgyhogy az egész rendszert meg kell újítani. Pedig akkor már a startvonalon voltak a ma legsikeresebb alkotók, sőt a most díjazott filmek egy része már előkészítés alatt állt, már megvolt a forgatókönyvük. Ezt el kéne ismerni, és akkor béke lenne” – mondja Hajdu.

Az Ernelláék Farkaséknál rendezője szerint amúgy is nagyon fontos a generációs kérdés: mint mondja, a negyveneseken kívül feljött egy új, izgalmas generáció – köztük a már Oscar-díjas, elsőfilmes Deák Kristóf is –, azoknak az idősebb alkotóknak pedig, akik hosszú ideje nem tudtak dolgozni – mint a friss Arany Medvés Enyedi Ildikó – felgyűlt annyi ötlete, amiből már várat lehet építeni. „És a magyar film ebben különbözik mondjuk a romántól: ott egyrészt csak az én generációm dolgozik aktívan, míg nálunk mindhárom együtt létezik, másrészt ott mindenki hasonló stílusban alkot, míg nálunk minden rendező egy-egy saját világot képvisel” – magyarázza Hajdu.

Szász János, az új rendszer első filmje, a Karlovy Varyban Kristály Glóbuszt nyert A nagy füzet rendezője szerint egyébként afféle öngerjesztő folyamatról is szó van. „Miután Enyedi Ildikó megnyerte az Arany Medvét, a Mindenki pedig Oscar-díjat kapott, másképpen néznek majd a magyar filmekre külföldön. A szakmai sikerek figyelmet generálnak, és ez a figyelem jót tesz majd az én következő filmemnek, A hentes, a kurva és a félszeműnek, és minden más jövőbeli magyar filmnek is. És ez fontosabb, mint hogy létrejön-e a Magyar Filmakadémia vagy sem: jobban hiszek abban, hogy a sikerek hozzák létre újra a magyar filmszakmát, mint hogy egy intézménynek sikerül ez.”

A szintén Karlovy Varyban díjnyertes Pálfi György egyszerre ismeri el a Filmalap működésének áldásait és tartja ettől függetlenül is szinte természetesnek az eredményeket. „Ha támogatják a magyar kultúrát, és hagyják, hogy az alkotóik megvalósíthassák a terveiket, akkor a sikerek, mondhatni, elkerülhetetlenek. Mindig akkor torpan meg a magyar film, amikor összeomlik a finanszírozási rendszer. Például a Magyar Mozgókép Közalapítvány megszűnése és a mostani Filmalap felállása között eltelt három évben gyakorlatilag nem forgatott senki.” Egyébként Enyedi Ildikó is akkortájt kezdett volna hozzá a most a Berlinale fődíját elnyerő Testről és lélekről című filmje készítésének, de a rendszer bedőlése őt is ellehetetlenítette.

„Azóta állandó a finanszírozás, minden évben nagyjából fixen 5-6 milliárd forintot költenek filmtámogatásra” – folytatja Pálfi. „És ha készül tíz film, abból valószínűleg lesz egy igazán kurva jó. Ha el tud készülni egy évben harminc film, abból lesz kettő vagy három, ami szétverheti a mozikat és megkaphat minden díjat. Ez azt jelenti, hogy a sikerekhez kell 25-30 nagyjátékfilm, és ezt a kritikus szintet mostanra érte el újra a magyar filmgyártás.”

Szász János is azt mondja, nincs itt semmiféle boszorkányság és titkos recept: „Nem a filmkészítés közben éreztem változást a korábbi időszakhoz képest, hanem abban, hogy ma sokkal több filmet hagynak elkészülni.

Elmentünk tegnap a fiammal megnézni a Logan című filmet, és három magyar film előzetesét vetítették előtte a Cinema Cityben.

Amikor A nagy füzet elkészült, az volt akkor az egyetlen magyar film, mindenki azt méregette. Így, hogy több pénz jut rá, többen tudnak megszólalni, ezáltal pedig sokszínűbb is a magyar film.”

Ráadásul, mondja Pálfi, ezt a pénzt „tényleg beleteszik a magyar filmekbe, stabilan, pártpolitikától függetlenül: ha annak az állandó öt döntőbizottsági embernek az ízléséről lehet is vitatkozni, politikai cenzúra csak nagyon elvétve akad. És a Filmalap rengeteg munkát fektet az elszámolásba: ha egy filmes projekt átment az alapon, az biztos, hogy utána bármilyen adóellenőrzésen is megállja a helyét. Ez nagy erénye a Filmalapnak, és ezt még nekem is el kell ismernem, akkor is, ha rendesen megfingattak a Toldival.”

A háttérből segít

A Filmalap szerepe a jelenlegi nagy sikerekben mégis egy fokkal kevésbé egyértelmű: az újdonsült Oscar-díjas Mindenki című kisjátékfilm elkészítését ugyanis Vajnáék egy lyukas kétfilléressel sem támogatták, ahogy nem támogattak más rövidfilmet, animációt, tévéfilmet vagy dokumentumfilmet sem. Hiszen épp ez volt az új rendszer egyik, Vajna által kitalált alapköve: mindez átkerült a Filmalaptól független, bár szintén állami fenntartású Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz. És a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programja volt az, amelyben a Mindenki is létrejöhetett kicsi, tízmillió alatti költségvetéssel – hogy aztán az Oscar-kampányt már a Filmalap is finanszírozza, de ez a történet már csak a film Oscar-közelbe kerülésével kezdődött.

Márpedig a fiatal tehetségek felfedezésének és kinevelésének legfontosabb területe éppen ez: főleg a rövid- és tévéfilmek jelentenek nagyon komoly gyakorlási lehetőséget a rendezőknek – lásd A berni követ vagy a Félvilág című, a tévé számára készített filmek hangos sikerét, na meg persze a Mindenkiét. De ezt a szcénát Vajnáék elengedték, noha lenne abban is logika, ha a tehetséggondozás folyamata folytonos lehetne.

Frissítés

A Filmalap cikkünk megjelenése után az alábbi kiegészítést küldte a tehetséggondozással kapcsolatban:

 "A Filmalap évente mintegy 70 millió forinttal támogatja az SZFE, a MOME Anim és az ELTE rendező-, filmszakos hallgatóinak diploma és vizsgafilmjeit, továbbá 2015-ben létrehozta az Inkubátor Programot kifejezetten a pályakezdő filmesek támogatására. Minden A-kategóriás fesztiválra meghívott rövidfilm fesztiválon való részvételét támogatja a Filmalap. A támogatott pályázatok listája: http://mnf.hu/hu/palyazatok/nyertes-palyazatok?filter=&category_id=9"

És nem lehet nem észrevenni azt sem, hogy a két fiatal Oscar-díjas, Nemes Jeles László és Deák Kristóf mindketten külföldön tanultak, ott szívták fel az alapokat. Talán nem független ettől, hogy mindkét alkotó magától értetődőnek vette, hogy a bemutató nem a végpont, inkább egy második kezdet, ami után épp olyan nagy erőkkel kell még dolgozni, mint forgatás közben, csak már azon, hogy a film eljusson minél több nézőhöz, minél több fesztiválra, majd pedig a díjakról döntők figyelmébe is. Deák például korábbi interjúnkban elmondta: egészen konkrét döntés eredménye volt, hogy eldöntötte, nem fogja hagyni, hogy pár ezer ember lássa csak a filmjét a tévé éjszakai műsorsávjában meg egy hazai fesztiválon, és szisztematikusan dolgozni kezdett azon, hogy eljuttassa a Mindenkit minél több és minél komolyabb, végül már az Oscar-jelölést lehetővé tevő fesztiválra.

És ezt a marketingszemléletet a Filmalap is nagyon fontosnak érzi: „A Filmalap koncepciójának kitalálásakor a legelső mondatunk az volt, hogy végigkísérjük a filmeket a forgatókönyv-fejlesztés, a gyártás és a forgalmazás teljes folyamatán, és ahol tudunk, a háttérből segítünk szakértelemmel, pénzzel, kapcsolathálóval. Ugyanakkor

egyáltalán nem szeretném kisajátítani az alkotók sikerét: elsősorban az ő eredményeikről van szó”

– mondja Havas Ágnes, arra is utalva, hogy például sem Pálfi György díjnyertes Szabadesésében, sem az Ernelláék Farkaséknál-ban sem volt állami pénz van filmalapos hozzájárulás (bár a filmes adókedvezményben, azaz közvetett állami filmtámogatásban mindkét produkció részesült). Havas azt is hozzáteszi, a siker egyik legfontosabb összetevőjének azt tartja, hogy a filmesek ne rohanjanak bele az első lendületből a gyártásba: ezért olyan fontos a Filmalapnak az alapos, hosszadalmas forgatókönyv-fejlesztés.

A radar alatt

Hajdu Szabolcs mindehhez hozzáteszi: „Bár rólam aztán nem lehet azt mondani, hogy túl sokat ajnároztam volna a Vajna-rendszert, a Filmalap dicsérete, hogy végre normális költségvetésből készülhetnek el a filmek, és nem olyan támogatásokat szavaznak meg, amelyek mellé úgy kell összekaparni koprodukciók révén a maradékot. Ezekből az összegekből tényleg minőségi dolgokat lehet készíteni.”

Pálfi viszont megjegyzi azt is, hogy „a díjazott filmek inkább a négy-ötszázmilliós lélektani határ alatt voltak. Vajnát igazából a nagy projektek érdeklik, persze ettől még nagyon jó, hogy van egy olyan keret, amiből ezek a közepes költségvetésű filmek is elkészülhetnek akkor is, ha nem ezek a szívügyei.”

Andy Vajna többször elmondta, de látszik is a gigaprojekteken (az egymilliárdtól hárommilliárdig terjedő költségvetésű Veszettek, a Kincsem, a Pappa Pia, a Budapest Noir, a Viszkis), hogy a zsánerfilmek támogatását tartja igazán fontosnak, amivel közönséget valószínűleg tényleg egyszerűbb szerezni, díjakat viszont éppenséggel jóval nehezebb. „Az a lényeg, hogy ne a zsáner határozza meg az alkotót, hanem az alkotó a zsánert, ahogy Kaurismäki film noirjai is mindig kaurismäkisak lesznek, és Jarmusch westernje is jarmuschos. A zsánert megkapod úgyis ezerszer jobban amerikaiban; a karakter, a szerzőiség az, amit igazán nehéz létrehozni” – véli Hajdu Szabolcs.

Pálfi is kitér a műfaji filmek szeretetére: „A rendszer sikeres.

Ha egy héten belül kapunk egy BAFTA-díjat, egy Oscart és egy Arany Medvét, akkor minden meg van bocsátva, minden el van felejtve.

Ez tök jó, de azt már csak a szakmán belül dolgozók látják, hogy mi az, ami viszont nem készülhet el, hogy milyen filmtervek nem kapnak lehetőséget a Filmalaptól.” Erről Hajdu is beszél: azt mondja, egyrészt tudja, hogy utasítottak vissza olyan rendezőket, akiknek pedig mindenképpen filmezniük kéne, másrészt megjelenik a rendezőkben a igazodási kényszer, durvább szóval az öncenzúra, és ha úgy érzik, egy forgatókönyv úgyse felelne meg a Filmalap ízlésének, azt inkább be se küldik. Így tett Hajdu is az Ernelláék Farkaséknállal is, amit – ezért vagy nem ezért – aztán az elvileg minden magyar filmet képviselő Filmunió nem is nagyon ajánlott ki filmfesztiválokra.

Pálfi mindezt úgy summázza: „Ha a rendszer egy kicsit kevésbé félne a művészi, kísérleti produktumoktól a közönségfilmekkel szemben, akkor azt is mondhatnám: tényleg eljött a magyar film új aranykora.”

(Borítókép: Andrew G. Vajna Fotó: Kallos Bea/MTI)

Ne maradjon le semmiről!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!