Tényleg ez a film nem kellett nektek?

Kell egy kis idő, amíg az ember rájön Az írt nézve, hogy mennyire nagyszerű filmet is lát. Szerencsére időből van bőven, Martin Scorsese ugyanis három és fél órán keresztül meséli el nekünk Frank Sheeran (Robert De Niro) életét attól kezdve, hogy a hatvanas évek elején a pennsylvaniai maffiavezér, Russel Buffalino (Joe Pesci) szolgálatába szegődik azon keresztül, hogy a maffiakapcsolatokkal rendelkező szakszervezeti vezető, a később rejtélyes módon eltűnt Jimmy Hoffa (Al Pacino) embere, barátja lesz, egész addig, amíg egy öregek otthonában, az életével számot vetve várja a halált.

Kell egy kis idő, mert eleinte túl sok mindent kell feldolgoznunk ahhoz, hogy igazán elmerülhessünk Az ír világában. Először is ott van Scorsese koncepciója, miszerint a több évtizeden átívelő történet szerepeit nem játszatja el fiatal és idős színészekkel is. Inkább digitálisan megfiatalítja a szereplőket, ami szerinte nem több, mint egyfajta kiterjesztett smink. Eleinte talán zavaró De Niro kisimított verzióját látni, de aztán valóban megszokjuk, a színész világítóan kékre vett szemeivel viszont a film végéig elég nehéz mit kezdeni.

Ez volt egyébként a fő oka annak, hogy Az ír meglehetősen drága produkció lett, annyira, hogy a nagy stúdiók az impozáns alkotógárda ellenére sem akarták finanszírozni. Így végül a Netflixnél landolt, de végül korlátozottan moziforgalmazásba is bekerült, Magyarországon is. Ezt a filmet nem is szabadna otthon nézni, ahhoz, hogy végig menni tudjunk vele, igenis kell a nagy vászon, a koncentráció, ami csak a moziban jöhet létre, és kell a közösségi élmény is. (Másfelől ha nem a Netflixre készül, nyilván nem lehetett volna három és fél órás. És a feszesebb szerkezet néhol nem is ártott volna neki.)

Az öreg Frank Sheeran komótosan avat be minket az életébe, ül szemben a kamerával és mesél. Párhuzamosan vezet vissza minket egy 1975-ös, egyelőre nem tudni hol végződő utazáshoz, amikor Buffalinóval és a feleségeikkel elindultak egy esküvőre, de cigiszünetekkel sűrűn tarkított útjuk alatt még elintéztek ezt-azt. És közben látjuk a karrierje történetét is, a Scorsese-filmekből ismerős sztorit, ahogy a háborút megjárt egyszerű teherautósofőrből a maffia mindenütt jelenlévő, mindig szolgálatra kész végrehajtója, bérgyilkosa lesz.

És látjuk, ahogy kibontakozik a kapcsolata Jimmy Hoffával. Hoffa Scorsese olvasatában nagyon más, mint a maffiatagok: harsány, önimádó, egy igazi rocksztár, akit a rivaldafény éltet. És akinek a kezéhez nem tapad, vagyis nem úgy tapad vér, mint a többiekéhez. Nem csoda, hogy Frank lánya rögtön a szívébe zárja, ellentétben Russel Buffalinóval, aki semmilyen módon nem tudja magához édesgetni őt. Az írben nincs egy olyan ragyogó női főszerep, mint amilyen Ginger volt a Casinóban, mégis Peggy (Anna Paquin) kevés szavú karaktere a film erkölcsi iránytűje. Peggy látta gyerekként, ahogy az apja brutálisan megver egy boltost, csak azért, mert rendre intette a lányát, és látta, ahogy éjszakánként dolgozni indul fegyverrel a táskájában. Tudja, és egy percre sem felejti el, hogy kicsoda Frank valójában.

És ez az, amit élete végén Frank is próbál kideríteni. Ezért nem olyan csillogó, szórakoztató maffiatabló Az ír, mint amilyen a Nagymenők vagy a Casino volt, de nagyon messze van A Wall Street farkasa világától is. „Tényleg semmit nem érez, ha azokra gondol, akikkel végzett? A családjaikra gondolva sem?” – a hosszú nyúlt végjátékban a Franket gyóntató fiatal pap újra és újra felteszi ezeket a kérdéseket. Ez érdekli igazán Scorsesét, nem az, hogy minden kétséget kizárólag bebizonyítsa, mi történt Jimmy Hoffával. (Vagy éppen azt, hogy ki ölte meg Kennedyt, merthogy ezt is érinti a film.) Elmondja persze a saját verzióját, de amit igazán ki akar bogozni, az mindannak az eltűnése Frankből és a haverjaiból, ami emberré tesz minket.

Nehéz választani, hogy ki emelkedik ki legjobban a filmből. A csendes, szinte észrevétlenül mindenütt jelenlévő De Niro, Al Pacino, aki először dolgozott együtt Scorsesével hosszú karrierjük alatt, vagy a film kedvéért visszatérő Joe Pesci, aki szemben korábbi nagy alakításaival itt valami egészen mást mutat. Nyoma sincs benne a kis pukkancs Nicky Santoro erőszakosságának, józan, halk szavú, tárgyilagos és borzasztóan veszélyes. De a csapatmunka része az is, hogy a zenétől a beállításokon át a nagyszerű párbeszédekig minden magasabb minőségben kerül elénk, mint ahogy általában szokott. Ez egyszerűen egy másik kaszt, ahol ezek az emberek mozognak.

Nyolcvan felé az embernek már nincs ideje lényegtelen dolgokkal foglalkozni, Scorsese sem teszi ezt. Az írt látva tökéletesen érthető a sértettsége, amiért haragszik a szuperhősfilmek gyártásában elmerült, a valódi mozikat mellőző stúdiókra. Ez nem kellett nektek? Erre nem szántatok pénzt? Ezek a történetek, ezek a kérdések nem elég érdekesek? Pedig tulajdonképpen csak ezekkel kellene foglalkozni, hiszen végül Frankhez hasonlóan mind ott maradunk tök egyedül mindazzal, amit tettünk.

(Az ír november 21-től látható a mozikban országszerte és november 27-től a Netflix műsorán.)