Amikor a férje megcsalja és az állását is elveszti, hirtelen elhagyja a szülőföldjét
Hat közönségtalálkozó színesíti a 2026. október 15-én kezdődő 15. SZEMREVALÓ│SEHENSWERT FILMFESZTIVÁL programját. A seregszemlét 2026. október 15-25. között rendezik meg a Svájci Nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet közös eseményeként a budapesti Művész moziban.
Október 18-án lesz látható Sandra Hüllerrel a főszerepben Pawel Pawlikowski Oscar-nevezett Apaföld című filmje, amely az idei Cannes-i Fesztiválon elnyerte a legjobb rendezés díját. A történet szerint 1949-ben a Nobel-díjas író, Thomas Mann és lánya, az író és színésznő Erika Mann először térnek vissza szülőhazájukba, ahonnan 16 évvel azelőtt emigráltak. A Goethe-jubileum alkalmából a belnémet határ mindkét oldalán vigasztaló szavakat várnak a legnagyobb német írótól... A film forgatókönyve Colm Tóibín A Varázslócímű regényének részletein alapul. A vetítés után K. Horváth Zsolt társadalomtörténésszelbeszélgethet a közönség.
Ez minden idők legrosszabb Stephen King-adaptációja, pedig láttunk már pár silány próbálkozást
Amikor Stephen King-feldolgozásról van szó, ritkán kapunk olyan mozgóképeket, amelyek minden szempontból betalálnak. Akadnak olyanok, amelyek tartják magukat a forrásukhoz (Cujo, Hasznos holmik, bármelyik Pet Sematary-film), mégse állják meg a helyüket, mint film, és találunk jócskán adaptációkat, amelyek látványosan eltérnek, de van létjogosultságuk, és rettenetesen szórakoztatóak (a Kubrick-féle Ragyogás, a Tortúra, a Welcome to Derry-sorozat). Aztán akadnak olyan borzalmak, amelyek minden szempontból értékelhetetlenek, így a Csontzsák, a Lisey története, a Setét Torony, a Tűzgyújtó, és napestig lehet sorolni. Sajnos a leggyatrább adaptációk most újabb versenytársat kaptak.
Október 7-én mutatkozott be ugyanis az Amazon Prime-on a Carrie legújabb változata, amely miatt duplán is izgatottak lehettünk, hiszen akárhányszor megpróbáltak hozzányúlni a filmesek, az eddig látott feldolgozások értelmezhetetlenül rosszak lettek. Adta magát a dolog, hogy Stephen King első regényéből, amelyet a horror mestere anno kukába dobott, ám felesége, Tabitha meglátta benne a lehetőséget, és kikényszerítette férjéből a sztori befejezését, végre értelmes átdolgozás születhet. Főleg, hogy a horrorsorozatokat (többnyire) remekül művelő, a Netflixtől elcsábított Mike Flanaganre bízták a feladatot.
Mike Flanagan pedig, akinek minden idők egyik legrémisztőbb sorozatát, A Hill-ház szellemét is köszönhetjük, fogta magát, hatalmasat köszörült a torkán és beleköpött egyet a horrorrajongók levesébe. Mit köpött, ne szépítsük, csulázott.
Óriási hiba után kapott szinte megoldhatatlan feladatot egy cég fiatal menedzsere
Új filmmel jelentkezett a Kölcsönlakás (2019) és az El a kezekkel a Papámtól! (2021) után Dobó Kata. A Még egy kívánság (társrendező: Szilágyi Fanni) egy nőt tesz a film abszolút főszereplőjévé, akinek egy férfias közegben kell boldogulnia.
Önmagában jó gondolat, hogy az embernek felelősséget kell vállalnia a tetteiért, meg úgy általában az életéért. Nem foghatja másra, ha hibázik, rosszul dönt, halogat, ha nem követi az álmait, nem bátor, nem kockáztat, ha mindig kifogásokat és felelősöket keres.
Dobó Kata Még egy kívánság című filmjének főhőse Juli (Hermányi Mariann) a harmincas éveiben járó zenei menedzser, aki úgy érzi, mostanra kiégett. Reggel morcosan és rosszkedvűen ébred, a telefonjából már kora reggel ömlő videókon okos tanácsokat osztogató influenszereknek is beszólogat.
A munkahelyén mindez folytatódik. Van, akivel találkozni sem akar, például Milánnal (T. Danny), akivel... hát volt egy éjszakájuk, de azóta sem tudták ezt rendezni. Aztán a hisztiből óriási online baki lesz, ami Juli állásába kerülhet, de kap még egy esélyt: ha befuttat egy gyakorlatilag teljesen ismeretlen zenekart, a Dead Flamingost, akkor maradhat.
Ennek a zűrös napnak a viharos éjszakáján Juli egy pocsolyában talál egy noteszt, amit felvesz. Kiderül, hogy ez egy kívánságfüzetecske, amelynek varázsereje van: amit beleír, az eltűnik a világból.
Leszbikus lázálom ide vagy oda, Dakota Johnson és Anne Hathaway elhasalnak ebben az új erotikus filmben
2026 lehetne akár Anne Hathaway nagy éve is, aki az Odüsszeiában játszott nyáron ellentmondást nem tűrően, aztán egy alulértékelt dínós filmben bukkant fel, most pedig az amúgy is megkérdőjelezhetetlen színészi sokszínűségét hangsúlyozhatta volna tovább, amennyiben épkézlábra sikerül a hazai mozikban október 1-jén bemutatott, Verity című erotikus pszichothriller.
Minden adott volt hozzá pedig, egy közönségkedvenc, és a rajongók szerint megdöbbentő hatású, saját magát kicsit sem visszafogó regény, amelyet Colleen Hoover jegyzett, ám ezzel a forgatókönyvnek jóindulattal sem nevezhető, szörnyűséges történetvezetéssel, lelketlenül megrendezett, unott jelenetekkel és túlnyújtott játékidővel még a zsáner nagyjai se tudtak volna mit kezdeni. Nemhogy a Verity direktora, a Gyagyák a gatyában társkészítője, Michael Showalter, aki amúgy sem a legélesebb kés a fiókban.
A Verity egészen zavarba ejtően indít, a befutni képtelen, Lowen Ashleigh (Dakota Johnson) nevű írónő New Yorkban álldogál a zebra előtt, amikor egy biciklist a szeme láttára elgázolnak. Mire a sokkból felocsúdna, egy férfi igyekszik a segítségére, adja neki oda az ingét, mert a nő úszik az elgázolt vérében. Micsoda véletlen, mert a férfi nem más, mint Jeremy Crawford (Josh Hartnett), a híres írónő, Verity Crawford (Anne Hathaway) férje. Verity csak úgy ontja egymás után a bestsellereket, ám balesete miatt kerekesszékhez kötötté válik, ellátásra szorul, és magától a kisujját sem tudja megmozdítani, nemhogy a billentyűzetet verni éjjel-nappal. Lowen és Jeremy ugyanarra a meetingre tartanak, hiszen Verity csapata épp a szárnyait sikertelenül bontogató szerzőt nézte ki rá, hogy A Híres Könyvsorozatot folytassa, szellemíróként, hiszen Anne Hathaway karakterének állapotát és írásképtelenségét titokban tartják a világ elől.
A Netflix új sorozatában egy gyönyörű nő képében szakad a pokol a testvérpár nyakába
Amikor a vérben és porban úszó Cathy Ames (Florence Pugh) csúszva-mászva felvonszolja magát a Trask fivérek verandájára, a 19. század végén, valahol Amerikában, az édentől keletre, még fogalmunk sincs róla, hogy mekkora gond szakad a vonzó, fiatal nővel a testvérek nyakába. Csupán annyit tudunk, mert az egymással való üvöltözésükből gyorsan leesik, hogy Adam (Christopher Abbott) és Charles (Mike Faist) eléggé másképp látják a világot. Egyikük rögtön a keblére ölelné és segítené a magát amnéziásnak valló Cathyt, míg másikuk puskát fog a nőre, és a pokolba küldené vissza, ahonnan szerinte kígyóként csúszott fel.
Nos, Charles nem téved nagyot, de ne rohanjunk előre. Bár csak 7 epizódos, a Netflixen október 1-jén debütált Édentől keletre hasonlóképpen nem siet sehova. Épp ellenkezőleg, az eddig a John Steinbeck-klasszikust a legjobban adaptáló, 1955-ös, James Dean főszereplésével készült filmhez képest meglehetősen komótos. Sőt, az első két epizódot keretes szerkezetbe rakva, hosszú, 40 perces flashbackekre támaszkodva meséli el, miért ennyire romlottak és morális roncsok a főszereplők.
Az Édentől keletre már azért is izgalmas mű, mert bibliai alapokon nyugszik, Káin és Ábel történetét dolgozza fel, két generáción keresztül is bemutatja, hogy a gyarlóságot tekintve az ember képes kétszer vagy többször is ugyanabba a folyóba belelépni. Adam és Charles kapcsolatát és az életüket az nem könnyíti meg, hogy apjuk egy igazi sztahanovista militarista fotelforradalmár. Cyrus (Tracy Letts) már gyerekként azt tanítja fiainak, hogy kell vezényszóra menetelni a háborúban, és bár látja, hogy Adam a légynek sem tudna ártani, őt küldi el a katonaságba, míg a harcias Charlest arra kényszeríti, hogy a farmon maradjon. Nyilván az apa ezzel igyekszik pótolni a fiúkban a saját hiányosságaikat, hátha Adam megembereli magát a seregben, Charles pedig empatikusabbá és törődővé válik,
a pofon azonban a jámbor fiú, az itteni Ábel, azaz Adam arcán csattan, amikor a frusztrált Charles összeveri őt, és a modern Káintól el sem köszön fivére, amikor hosszú évekre bevonul.
Összetörten, másnaposan és egymáshoz bilincselve ébredtek fel egy folyóparton
Lea Cok, a díjnyertes A fehéret kilencven fokon mossuk női főszereplője elkíséri filmjét a 2026. október 8-án kezdődő, immár tizedik Szlovén Filmnapokra a budapesti Toldi moziba. A CineFesten is látott, Bronja Žakelj önéletrajzi regénye alapján készült felnövéstörténet a kitartásról és a veszteség árnyékában is ott rejtőző reményről szól.
Marko Naberšnik A fehéret kilencven fokon mossuk című alkotásával nyílik meg 2026. október 8-án a 10. Szlovén Filmnapok, a Szlovén Filmközpont, a BudapestFilm Zrt. és a Szlovén Köztársaság budapesti nagykövetsége közös rendezvénye. A film az idei CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál V4 szekciójában már bemutatkozott hazánkban, ahol nagy sikerrel vetítették.
Olyasmi történt Magyarországon, ami megismételhetetlen eufóriát váltott ki
Gárdos Péter Szamárköhögés című filmjének zártkörű vetítésével nyit 2026. október 15-én este a Corvin moziban az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére rendezett 56/70: 1956 Filmre írva című filmfesztivál.
Az 56 Films és a Budapest Film az 1956-os forradalom és szabadságharc 70. évfordulója alkalmából 2026. október 16-18-ig háromnapos filmfesztivált rendez a Corvin moziban. A rendezvény célja, hogy 1956 emlékezetét élő, befogadható és párbeszédre ösztönző kulturális eseménnyé tegye, amely a történelmi pillanatok felidézése mellett azok mai jelentőségére is reflektál.
A programban mások mellett olyan neves rendezők alkotásaiból válogathat a néző, mint Mészáros Márta, Pigniczky Réka, Simó Sándor, Sándor Pál, Almási Tamás, Makk Károly, Schiffer Pál és Szász Attila. A filmek jelentős része után – amelyek közül többet is restaurált kópiáról vetítenek – közönségtalálkozókat tartanak az alkotók a szereplők és történészek szakemberek bevonásával. A Memory PRoject keretein belül a Hazatérők című blokk után 56-os túlélőkkel is beszélgethetnek az érdeklődők.
Vicces videókat néztek a mobiltelefonjukon, ez tartotta életben a 69 napra a föld alatt rekedt bányászokat
2010 augusztusában, Chilében, Copiapó városának közelében történt meg a szörnyű tragédia, amikor 33 bányászt temetett maga alá egy bányaomlás, nem kevesebb, mint 69 napra. A munkások olyannyira magukra maradtak, hogy 17 napon keresztül azt sem lehetett tudni, élnek-e egyáltalán, de szeretteik egymásba kapaszkodva, a hatóságokat sürgetve reménykedtek, imádkoztak a férfiakért éjt nappallá téve. Nemzetközi összefogásra, a NASA segítségére, és különleges, liftszerű kapszulára is szükség volt ahhoz, hogy a csontsovány, megfelelő mennyiségű étel híján éhező bányászokat egytől egyig élve kihozzák a nagyjából 700 méteres mélységből.
Az élőben közvetített mentőakciót akkori becslések alapján egymilliárd ember kísérte figyelemmel a tévében, és amikor minden bányász megmenekült, Chilében félreverték a harangokat, és óriási ünneplésbe kezdett az ország. A happy endig azonban nagyon komoly kálvária, igazi pokoljárás vezetett, amelyet nemcsak a lent rekedt bányászok, hanem a mentőalakulat tagjai is saját bőrükön éreztek.
A National Geographic háromrészes, a Disney+-on is elérhető dokumentumsorozatot készített Chilei bányakatasztrófa: Versenyfutás az idővel címmel, amely minden eddiginél alaposabban mutatja be a balesetet, és a visszaemlékezések mellett elsőként olyan felvételeket is láthatunk, amelyeket a mélyben ragadt munkások telefonnal készítettek.
A tévécsatorna jóvoltából a bányakatasztrófa egyik túlélőjével, az egyik legtapasztaltabb lent rekedt bányásszal, Omar Reygadasszal készíthettünk exkluzív, online interjút. Ebben a chilei férfit többek között arról kérdeztük,
- mi volt számára a legnehezebb a lent töltött 69 nap alatt,
- mit csinált először, amikor végre kimentették,
- milyen érzés számára, hogy még mindig a bányabalesetről kérdezik őt,
- hogyan nem vesztette el odalent a reményt,
- és mit gondol arról, hogy a balesetért felelős bányászcéget azóta se büntették meg.
A Reuters készített önről egy elhíresült fotót, amelyen a mentést követő pillanatokban a Colo-Colo focicsapat zászlaját tartja a magasba. A mai napig néz focit, rajong még a Colo-Colóért?
Amióta csak az eszemet tudom, és amennyire visszaemlékszem, már egészen pici koromtól a Colo-Colo volt a kedvenc csapatom, és értük fogok rajongani a halálom napjáig, ez nem is kérdés.
69 napot töltöttek el a föld alatt, az ön számára eközben mi volt a legnehezebb?
Hogy nem tudtam kapcsolatba lépni a családommal, semmi lehetőség nem volt rá, hogy tudtukra adjam, épségben vagyok, élek még. Nagyon féltem tőle, hogy azt gondolják, meghaltam.
A CIA titkos kutatása, az anarchista terrorista és a Netflix melléfogása
Szép, méretes fába vágta a fejszéjét a Netflix és a rendező, Janus Metz, amikor vászonra vitték Unabomber, vagyis az anarchista terrorista Ted Kaczynski történetét. A filmnek a meglehetősen kreatív Unabomber címet adták, a végeredmény pedig elég felemás. Sikerült egy nagyon aktuális témát, érdekfeszítő és ellentmondásos történetet netflixesíteniük, kilúgozniuk. Az alkotást Russell Crowe és Shailene Woodley profi, mégis középszerű játéka, valamint a rendkívül tehetséges Jacob Tremblay alakítása menti meg a totális kudarctól.
Tom Cruise teljesen elszabadul az év legőrültebb mozifilmjében
Ha valaki akcióhőst keres magának a filmjébe, és a piszkos anyagiak nem jelentenek akadályt, akkor Tom Cruise-zal biztosan nem lő mellé. A 64 éves amerikai ikon nagyon jól tartja magát, örök fiatalságának és mozgékonyságának köszönhető, hogy még mindig szinte egyedül viszi a hátán a néha nyekergő Mission: Impossible-franchise-t, de a Top Gun: Maverickben is hozta a kötelezőt már tapasztaltabb, a kiscsikókat támogató pilótaként.
Tom Cruise új filmje, a hazai mozikban október 1-jén debütáló Digger több szempontból is kakukktojás, mert a hollywoodi sármőr ezúttal egy igazi rohadékot, bizonyos Digger Rockwellt, a mohó és sajnos telhetetlen olajmágnás-oligarchát alakítja. És nem csak a viselkedését tekintve felismerhetetlen Tom Cruise ebben a szerepben, a Diggerben végre tényleg úgy néz ki, mint egy hatvanas éveiben járó csávó: ráncos, túlsúlyos, és ahol nem őszül, ott kopaszodik.
A Digger nekem már az előzeteseivel szimpatikussá tette magát, pedig az első teaserekből még csak sejteni sem lehetett, hogy miről lesz szó. Annyi volt egyértelmű, hogy Tom Cruise most nagyon más lesz, mint általában, ráadásul egy olyan rendező, Alejandro G. Inarritu alkotásában, aki olyan furcsa, művészfilmes néznivalókat tett le nekünk az asztalra, mint a Birdman, a Babel és A visszatérő. Utóbbiért Leonardo DiCaprio megkapta első Oscarját, ami, valljuk be, nagyon kijárt már „szerencsétlennek”.
Brad Pitt és a kutyája hatalmasat küzdenek a természettel ebben az új filmben
A filmsztár mint olyan kihalófélben lévő állatfaj, de az biztos, hogy George Clooney, Tom Cruise és még pár veterán sztár mellett Brad Pitt biztosan abba a kategóriába tartozik, amelynek tagjai szinte bármilyen zsánerben is forgassanak filmet, az emberek biztosan rohanni fognak rá. Még akkor is, ha a rendezői székben az a David Ayer ül, akinek a 2016-os Suicide Squad-filmje inkább volt videóklip, mintsem rendes, egész estés képregényadaptáció, és a direktor tette le ezen kívül az asztalra a felejthetőre sikerült Haragot (szintén a felnyírt hajú Brad Pitt-tel), az ork rendőrös Brightot, na meg az örök érvényű, már most klasszikus A méhészt.
Enyhén szólva szkeptikusan ültem be tehát David Ayer és Brad Pitt legújabb közreműködésére, a hazai mozikban szeptember 24-e óta látható A vadon szívére, melyről annyit tudtam csupán, hogy Hollywood szépfiúja egy veterán katonát alakít, aki a kutyájával kerül bajba, az isten háta mögött, a természetben. A vadon szíve nagyjából annyit nyújt, mint amit az alapötlet ígér, egy tisztességes, ámbár szépen fényképezett iparosmunka, mely addig izzad és erőlködik másfél órán keresztül, hogy
az utolsó tíz percre eléri, hogy kis híján könnyet fakasszon a szemünkből.
A lényeg nagyjából annyi, hogy James Belmont (Brad Pitt), a különleges erők ex-katonája méltán kiérdemelt nyugdíját tölti, a kutyájával, Odinnal (Uber, Seeka, Ryker és Hondo) pihengetnek valahol Alaszkában. Persze a fél szemüket mindig nyitva tartják, amikor egy idegenbe, a nagyhangú Watkinsba (J. K. Simmons) botlanak, akkor sem engedik le a pajzsukat. Elsörözget vele James, de hozzám hasonlóan megkérdőjelezi az idegen szándékait.
Clint Eastwood hosszú életének titkai
Nyáron röppent fel a hír, a 96 éves maestro most már tényleg felhagy a filmezéssel. Talán így van, bár ez az élete, és az sem leképzelhetetlen, hogy még 20-30 évig is köztünk lesz, úgyhogy nem zárnánk ki egy-két újabb mestermű születését. De mitől lehet még ilyen jó formában az amerikai rendező, a westernek szűk szemű borotvareklámja, hogy csak most megy nyugdíjba?
Apja csak 64, édesanyja már 97 éves koráig élt, úgyhogy a gének nem rosszak. És van még más is. Száz filmmel a háta mögött Clint Eastwood igazi mozi ikon, aki 94 évesen rendezte utolsó nagyjátékfilmjét, a Kettes számú esküdtet. De született 8 gyereke is 6 különböző kapcsolatból, köztük több színész is, a jóképű hasonmás Scott Eastwood, vagy a csinos Alison. Scott ráadásul nemcsak a mozi iránti szenvedélyét örökölte apjától.
Egy 2017 májusában a Men's Health magazinnak adott interjúban Scott elárulta, hogy édesapja ültette el benne az egészséges életmód fontosságát. Példaként a sportot hozta fel, ami mindig központi szerepet játszott az Eastwood család életében.
Clint Eastwood már tinédzserként bevezette fiát a súlyzós edzés világába, és ha nem forgatott, a kondizás helyes mozdulatait tanította.
Az egészséges életmódhoz hozzátartozik a testmozgás és a megfelelő étrend, és Scott Eastwood szerint a rendező különösen szigorú az ételek tekintetében, nem is élvezetből eszik. Azért persze nem rossz falatokat, a reggelije például mindig ugyanaz a finomság: lazac és barna rizs. Jó, nem palacsinta, de egészséges, mert biztosítja a napi fehérje mennyiséget.
Amikor Jimmy Kimmel, a talkshowjában megkérdezte tőle, hogy nachost vagy csirkeszárnyat nassol-e, Eastwood így válaszolt:
„Semmi ilyen szarság.”
A „sovány és zöld” filozófiát követi, vagyis előnyben részesíti a sovány fehérjeforrások fogyasztását, mint például a szív egészségéért felelős omega-3 zsírsavakban gazdag lazac, csirke. És rengeteg zöldséget eszik, főleg sötétzöld leveles zöldségeket, kelkáposztát és a spenótot. Sok brokkolit és spárgát is fogyaszt, amik tele vannak vitaminokkal, ásványi anyagokkal és rostokkal.
Clint Eastwood szilárdan hisz az antioxidánsok erejében, úgyhogy ilyen táplálék kiegészítőket szed, de sok antitioxidánsban gazdag gyümölcsöt is fogyaszt, áfonyát, szőlőt és banánt. Kerüli a túlevést és a finomított szénhidrátokat, például a cukros édességeket.
90/10-es szabálya szerint 90%-ban egészséges, tudatos étkezési döntéseket hoz, 10%-ban egy kis kényeztetést is megenged magának. Mértékletes, tudatos és még sétál, meditál is. Persze, hogy szép kort ért meg egészségben, folytassa így tovább, mi pedig kövessük példáját.
Egy döbbenetes pletykán alapszik Woody Harrelson és Matthew McConaughey új sorozata
Mindig merész vállalkozás olyan sorozatot készíteni, amelyben a főszereplők saját magukat alakítják, vagy legalábbis saját maguk fiktív, kicsavart és szándékosan eltúlzott változatát. A dolgot legfeljebb akkor lehet megúszni, ha akkora nevek állnak be a stábba, mint Woody Harrelson és Matthew McConaughey, akik a True Detective első, legendásan sötét és beteg évadában már szívták egymás vérét. Most ugyanezt teszik a Brothers című szériában, az Apple TV szeptember 23-án debütált újdonságában, csak önreflexíven és jóval könnyedebb hangulatban.
A Brothers azzal indít, hogy Woody (Harrelson) szeme láttára omlik össze a családja lelkileg, amikor egyik lánya házassági tervei füstbe mennek. Hősünk megpróbálkozik mindennel, ajánlgatja a fagyievéstől kezdve a romantikus vígjátékok túladagolását szeretteinek, csak hagyják már abba a jajveszékelést. Semmilyen kedélyállapot-javító nem hat azonban, így a híres színész Woody elhatározza, hogy meglátogatja ugyancsak híres színész jóbarátját, Matthew-t (McConaughey). Amúgy is régen beígérte már, hogy Austinban, McConaughey farmján lógnak egy kicsit. Ja és persze Woody viszi a családját, rájuk fér a levegőváltozás, ugye.
Eközben Matthew költőien réved maga elé naphosszat, ám élete legfontosabb beszédét úgy sem tudja megírni, hogy a laptopját egy szerkentyűvel magára erősíti, és fel-alá járkálás közben mindenhova magával viszi. Ironikus, mert ugyebár McConaughey a valóságban épp az írás, az oktatás, az egyéb szellemi munkái miatt hagyta abba meglehetősen hosszú időre a nagyvásznas színészkedést, és pont ez nem megy neki.
Vértől ázik a Reacher 4. évada, mégis ez a legjobb az összes közül
Már elérhető a Reacher teljes 4. évada az Amazon Prime felületén. A streamingszolgáltatón mostanában ez a egyik legkedveltebb történet, s bár messze nem annyira fifikás, furfangos vagy okos, mint az első és klasszikus, Tom Cruise főszereplésével látható film, a Jack Reacher, ám tény, érdemes volt erre a karakterre építve sorozatot készíteni.
Sok oka lehet annak, hogy a Reacher sorozat a Prime-on ennyire kedvelt. A magányos hős ideája, miszerint valaki mindig megmenti az ártatlanokat, a kiszolgáltatott helyzetben lévőket, vonzó és vágyott. Talán mert a társadalmak nem úgy épülnek fel, hogy azokban mindenki jól és biztonságban érezze magát, a polgárok sodródnak, a mindennapokkal együtt rohannak át az életen, és a sok szabály, törvény és előírás rengetegében kénytelenek azzal szembesülni, hogy ha próbálnak tisztességesen élni, mindig lesznek olyanok, akik nem.
Ezt a felismerést, csalódást ellensúlyozandó jön ez a hegyomlásnyi csávó, Jack Reacher (Alan Ritchson alakítja) 1,93 centiméter magas, kilóra mázsa fölötti, színizom. Úgy néz ki, mint egy kisebb terminátor. A színész annyira kicsapta magát, hogy csakis enyhe terpeszben tud járni, a hóna alatt mintha folyton vinne valamit, ám karakterbeli szíve szelíd, észjárása csavaros, feltűnően logikusan gondolkozik. Katonai nyomozó volt, a seregben megtanulta, hogy véletlenül nem történik semmi. Mindennek oka van. Éppen ezért következménye is.
Reacher a róla elnevezett sorozat 4. évadában ennek megfelelően vág rendet. Mert ő nem rendet tesz, ő rendet vág. Ez az nyolc epizód talán még véresebben száguld, mint az előző évadok közül bármelyik, igaz, korábban nem is láttunk ennyi késes/késeléses akciójelenetet. Ez az évad nettó hentelés.
A sorozatgyilkos, akitől rettegnünk kellett volna, de csak röhögünk rajta
Jane (Georgina Campbell) országúti járőrként dolgozik, kollégáját, egyben férjét pedig a szeme láttára gyilkolják meg egy szimpla igazoltatás alkalmával. Kiderül, hogy a tettes egy sátánista sorozatgyilkos, akinek felkutatására hajtóvadászatot indítottak egész Amerikában. Jane bosszútól fűtve eltervezi, hogy a tettes nyomába ered és pontot tesz az ügy végére.
A történet elsőre egy feszült macska-egér játékot sejtet, ami nem szűkölködik a horror elemekben, de ez önmagában nem feltétlenül izgalmas. Azt a bizonyos pluszt egyértelműen Andrew Kevin Walker jelentette, aki többek közt a kedvenc filmem, a David Fincher-féle Hetedik forgatókönyvét írta. Hozzá köthető még a 8 milliméter, vagy az Álmosvölgy legendája, de a nagyszabású, 2010-es Farkasember adaptáció is.
Persze ő sem tévedhetetlen és előfordul, hogy hosszú évekig nem dolgozik semmin, mégis van annyira érdekes alkotó, hogy érdemes legyen figyelemmel kísérni a karrierjét. Legutóbb ismét David Fincherrel dolgozott a 2023-as A gyilkos című filmen és most a Psycho Killerben is megvolt egy ütős thriller potenciálja. Más kérdés, hogy a már megjelent nézői visszajelzések és kritikák alapján ez finoman szólva sem jött össze, de a remény hal meg utoljára.
Holtan találták a gimnazista lányt, itt már csak egy kávéfüggő FBI-os segíthet
Dunát lehetne rekeszteni azokkal a sorozatokkal, amelyek a különös nyomozós történetek ősatyját, a Twin Peakset igyekeztek megidézni. Ezek közé tartozott az időből kiszakadt amerikai kisvárosban játszódó Wayward Pines, de a David Lynch-sorozatot humorosabb hangulatban megidéző Miért éppen Alaszka?, az éjsötét True Detective első évada a rituális sorozatgyilkosságokkal, és a Rosie Larsen meggyilkolása köré szőtt The Killing is nyilvánvalóan ugyanebből a táptalajból nőtt ki, még ha utóbbi a szó legszigorúbb értelmében véve a Forbrydelsen adaptációja volt is.
A Twin Peaks idehaza mindhárom évadával a SkyShowtime-on elérhető, jelen pillanatban legalábbis, a Hollywood Reporter szerint ugyanis a húsz európai országban működtetett streamingszolgáltató nem teljesít a legjobban a kompetitív piacon, ami az eladásához vagy a teljes megszűnéséhez vezethet, ergo érdemes sietni a darálással, mert nem biztos, hogy sokáig megtehetjük még. Pláne ha valaki hozzám hasonlóan pótolni szeretné a szériát.
David Lynch és Mark Frost sorozata 1989-ben játszódik, amikor is egy helyi favágó a folyóparton egy bezacskózott hullára lesz figyelmes, Laura Palmer (Sheryl Lee) az, egy gimnazista lány, aki nemrég még vidáman táncolgatott a kamera előtt, mielőtt valaki eltette volna láb alól. Ez a hirtelenség pedig nagyon megborítja Twin Peaks lakóinak életét, Laura anyja minden sarkon szellemeket, ártó démonokat lát, és a tinédzserekből is kijön az agresszió és a kétségbeesés. Mondjuk, egy ennyire melankolikus és jövőkép nélküli helyen, mint amilyen az 51 201 fős városka, nem is olyan mondvacsinált a dolog.
Filmen látható, hogyan működik a magyar bűnrendszer, hogyan él egy építőipari oligarchacsalád
Elkészült Hartung Attila második nagyjátékfilmjének előzetese. Ebben a cikkben meg is nézhető. A pokol élővilága pszichothriller, és a kortárs magyar rögvalósággal szembesít. Szerepel benne a nemzet színésze, Cserhalmi György, és a Jászai Mari-díjas Alföldi Róbert is. A főszerepben Nagy Márkot és Mészöly Annát láthatjuk. Ez még csak a film előzetese, a mozikba 2026. november 26-án kerül.
A pokol élővilágát Hartung Attila rendező és Iványi Petra producer független gyártásban készítette el. A film a magyar rögvalósággal szembesít, ugyanakkor Hartung Attila azt mondja, hogy a címben szereplő pokol nem konkrét hely, hanem
annak az öröklődő, generációkon átívelő bűnrendszernek a metaforája, amelynek köszönhetően a szereplők sikeressé váltak. A történet egyik központi kérdése az, hogy lehetséges-e megszakítani ezt a folyamatot, vagy a múlt terhei újra és újra továbböröklődnek.
Érdekesség, hogy a film drMáriást is megihlette, és megfestette szereplőit, Cserhalmi Györgyöt, Alföldi Róbertet és Mészöly Annát.
A művész azt mondta, miután a filmet látta, hogy ez „erős, felkavaró, izgalmas. Nagyon fontos és aktuális kérdéseket boncol magas művészi színvonalon, sok pontján ráadásul rokon is a világlátásommal. Azzal, hogy olyan mélyen stigmatizált társadalomban élünk, ahol csak a generációs politikai-ideológiai beidegződések, paranoiák, fájdalmak és vakság kibeszélésével, gyógyításával, feloldásával tudunk egy élhető világot teremteni magunk és az örököseink számára. A pokol élővilága számomra egy nagy és fontos lépés megtételére segít ezen az úton, ezért fontosnak tartom, hogy minél többen lássák”.
Most pedig elkészült a film előzetese.
Kevés film érinti meg annyira az embert, mint Peter Dinklage elfeledett klasszikusa
Az a film, amelyet látva George R. R. Martinék annyira biztosra vették Dinklage tehetségét, hogy mindenféle casting nélkül, azonnal odaajánlották neki Tyrion Lannister karakterét a Trónok harcában. Sőt, a film író-rendezőjét, Tom McCarthyt, akinek Az állomásfőnök volt a bemutatkozó rendezése, felkérték az HBO-sorozat pilotjának a levezénylésére. Sajna, ez az első változat volt, amelyben még nem Emilia Clarke játszotta Daeneryst, és bár Martin is felbukkant benne, a csatorna végül kukázta és újraforgatta az egészet, azt elérve, hogy McCarthy hosszú évekre ne vállaljon televíziós munkát a kudarcot követően.
Az állomásfőnök egy hasonlóan borús lelkületű fickóról, a Peter Dinklage-féle Finbar McBride-ról szól, akit rendkívül frusztrál, hogy folyton beszólnak neki törpenövése miatt, idegenek gúnyolják őt és kellemetlen helyzetekbe kerül. Finbart egyetlen dolog élteti, a vasutak, vonatok iránti lelkesedése, és egy boltban nagy szerencséjére épp a hobbijával foglalkozhat, hiszen modellvonatokat javítgat. Egészen addig a szomorú napig, amíg főnöke váratlanul meg nem hal, hősünk pedig munka nélkül marad. Ám Finbarra a meghalt bolttulajdonos valami egészen meglepőt hagy, egy magányos és kiüresedett, lepusztult vidéki vasútállomást.
Bementünk a moziba, és olyat láttunk, hogy majdnem azonnal kijöttünk
Fenékig ürítve az igazság keserű poharát: kisgyermekként nem akadt sok szórakozási lehetőségem. Mentem a grundra, futballoztunk, fölpofoztuk egymást, nyári estéken Modern Talking- és C. C. Catch-plakátokat égettünk Technokol Rapiddal a betonfutballpálya közepén, és akkor ott volt még a televízió, amely csodálatosképpen öntötte ránk a szocializmus vizuális vívmányait mindenféle esztrád műsorral; azokat néztem, néztem, szüleim és testvérem mellett, mit tehettem volna, igyekeztem érteni, mi történik, mire ez a kimódolt jókedv, erőltetett humor; aztán, unalmunkban, időnként átkapcsoltunk a szovjet vagy a csehszlovák televízióra, hátha ott történik valami más. Az volt ám a sokk: a csehszlovák televízió.
És miért történt volna.
Még most is nehezen beszélek róla.
Azok a csillogós, végtelenül ízléstelen ruhák, gigaszakállak és -bajszok, műmosolyok, a didaktikussá lényegülő adásrend, a kínos nevetésig csikart poénok, egyáltalán: maga a vidám karmester jelenléte mintha jelentősen visszavetett volna a fejlődésemben, kivált, amikor a Velký revuální pořad s Jiřinou Bohdalovou a Vladimírem Dvořákem, azaz Nagy revüshow Jiřina Bohdalovával és Vladimír Dvořákkal című Televarieté (ez is milyen cím?) elején egy sírógörcsig kellemetlen tréfa nyomán Aťka Janoušková ugrott elő egy ládából, hogy aztán ezt énekelte refrén gyanánt: „U, i, u-á-á, ting-ting, balalala, teng-teng...” Feltéve, hogy jól értettem, mindenesetre a szöveg–kép-kombináció traumatikus rögzült bennem (egy életre?).
És ha most azt kérdeznék, önnek jobb, hogy ezt elmondta?, azt válaszolnám: köszönöm, határozottan.
Egyszer már véget ért, mégis új zárást kapott a spirituális sorozat
Mégsem ért véget a másodikkal, még egy évadot kaptunk az Egy másik énem című török sorozatból, és ez egyáltalán nem tett rosszat a történetnek. Sőt! Közelebb hozta hozzánk, emberibb lett, életszerűbbé formálta. A Netflix talán megértett valamit abból, hogy az örökölt sorsok, a transzgenerációs traumák feloldhatók – csak nem biztos, hogy úgy, ahogyan azt gondoljuk.
Aki még soha nem gondolkozott el azon, hogy életünk évei alatt vajon meghaladtuk-e apáink és anyáink sorsát; tudunk-e, tudtunk-e náluk jobban élni, teljesebb és boldogabb napokat, annak remek morfondírozási lehetőséget kínál ez a sorozat.
Már az első két évad is kerek, lezárt történetet adott, csak úgy tűnik, az túlságosan romantikusra sikeredett. Az élet ugyanis annál, amit a sorozatban látunk, sokkal keményebb leckékkel szembesít. Az univerzum – vagy nevezzük bárminek és bárhogyan – sokszor azt veszi el tőlünk, amit vagy akit a legjobban szeretünk, amire a legjobban vágyunk. S hogy miért? Ha erre tudnánk a választ, nem volna szükség ilyen sorozatokra.
No de miben is múlta felül a harmadik évad az előző kettőt? Merthogy így történt, és ki gondolta volna.
Ennél kínosabb megcsalós történetet nehéz elképzelni
Bálint (Hevesi László) sikeres ügyvéd, párjával, Lucával (Czakó Julianna) hat éve vannak együtt. A nő gyermeket szeretne, a férfi még várna. Bálint születésnapi buliján egy társasjáték közben felvetődik a kérdés, mi történne akkor, ha az egyik fél megcsalná a másikat. A hipotézis hamar valósággá válik, amikor a férfi az átmulatott éjszaka után egy másik nő ágyában ébred. Jöhet a titkolózás, a bosszú és félreértések sorozata.
A film egy Shakespeare-idézettel indul, és kiírják, hogy Georges Feydeau klasszikus bohózata, A hülyéje alapján készült. Ki gondolta volna, hogy magasművészetre kell készülni egy ilyen filmnél? Senki, és nem is kell ezt várni, de így biztos egy másféle célközönséget is meg lehet szólítani. A felütés elfogadható, adott a főszereplő pár, akik szeretik egymást, de már nincs meg az a tűz, mint régen. A bulin több barát is megjelenik, akik a zsáner tipikus archetípusait vonultatják fel. Az egomán dumagép, az önbizalomhiányos kétgyermekes anyuka, a visszahúzódó hősszerelmes és a nagyszájú, de belül érzelmes lány.
A sablonosság önmagában nem hátrány, az azonban elég nagy baj, hogy nem tudjuk, kik ezek az arcok. Honnan ismerik egymást? Milyen kapcsolatban állnak?
Így maximum szituációkkal lehet azonosulni, szereplőkkel nem. Nem kell részletes jellemrajz, de nem tűnt jó előjelnek, hogy ennyire felületesen futunk neki a bonyodalomnak.
Vérszomjas magyar grófnőből inspirálódott a Netflix új sorozatgyilkosa
Az, hogy az excentrikus alkotót ekézik, a Netflixen 2022-ben indult, Szörnyeteg című antológiasorozat esetében számomra különösen megdöbbentő, hiszen a meleg sorozatgyilkos, Jeffrey Dahmer és a két évvel később bemutatott Menendez fivérek történetét Ryan Murphy igaz, hogy társíróként jegyezte, de az Alfred Hitchcock által rendezett, Psychónak alapot adó, a harmadik etapban feldolgozott Ed Gein-sztorin már csak executive producerként működött közre. És a szeptember 17-én a Netflixen debütált Szörnyeteg: A Lizzie Borden-sztorin is inkább háttérbe vonulva, executive producerként dolgozott, az írást és rendezést meghagyva Ian Brennanéknek.
A Lizzie Borden-sztori, ha akarjuk, ha nem, mérföldkőnek számít a franchise-ban, amelyet legfőképp az köt össze, hogy hírhedt sorozatgyilkosok koponyája körül tesz felkavaró kirándulásokat, bemutatva – és persze jó adagnyi fikcióval felöntve – azokat a néha kegyetlen körülményeket, amelyek a véres gyilkosságokhoz vezettek. Nem minden sztoriban egyértelmű, hogy ki az igazi gonosz, és ki a körülmények áldozata, mondjuk, az alkotók többször is leszögezték, főleg Jeffrey Dahmer esetébe anno, hogy nem céljuk, hogy a nézőből szimpátiát váltsanak ki. Egyáltalán nem szeretnék, hogy érezzünk együtt ezekkel a szörnyetegekkel. Elkalandoztam, szóval a lényeg, hogy mérföldkő Lizzie Borden, mert ez az első olyan évad, amely női gyilkost állít a középpontjába, egyszersmind alaposan körbejárva a viktoriánus korabeli női kiszolgáltatottságot – és azt a dühöt, amit az emberből kihoz egy ilyen méltatlan helyzet.
Egy konyha keményebb hely, mint a sereg, törnek a tányérok és a csontok
A Tony – Egy séf születése című film visszavisz minket abba az időbe, amikor Anthony Bourdain még egyáltalán nem volt a világ egyik legismertebb séfje, írója és televíziós személyisége. Csak egy tizenkilenc éves fiatalember, aki Provincetownban munkát vállal egy éttermi konyhán, és még maga sem tudta, merre tart az élete. A film magyarországi bemutatójához az ETELE Cinema különleges programot talált ki: a vendégek egy négyfogásos, Anthony Bourdain által inspirált vacsorával köthették össze a mozizást.
Örök igazság, hogy jobb, ha nem tudjuk, mi történik egy konyhán, a Tony – Egy séf születése című film pedig még annál is keményebb képet mutat, mint amit eddig gondoltunk a vendéglők hátsó traktusairól. Matt Johnson filmje az 1970-es évek közepére, egy konyha zajos, feszültségekkel teli és kiszámíthatatlan világába vezet, amely a nehéz munkával, a különc figurák viselt dolgaival, a kőkemény hierarchiával és a mindennapos káosszal egyszerre taszító és izgalmas.
Anthony Bourdain itt még nem a későbbi elegáns mesélő, aki a világ különböző pontjain az ételeken keresztül mutatja meg az embereket, csak egy útját kereső fiatal, aki sok-sok hazugságon, kamuzáson, kudarcon és kijózanító pofonon keresztül lassan rájön, hogy ebben a zűrzavarban valami olyasmire talált, ami érdekli. Hogy ez az a közeg – minden brutalitásával és tökéletlenségével együtt –, amelyik akár az otthona is lehet.
Ilyen egy futár vesszőfutása a zombiapokalipszis kellős közepén
Az új, a hazai mozikban szeptember 17-től vetített Resident Evil-film (magyarul A kaptár) főhőse márpedig egy ekkora baklövéssel kezd, az orvosi futárként dolgozó Bryan (Austin Abrams) hirtelen és nagyon zsíros melót kap: vigyen egy titokzatos dobozt Raccoon City kórházába. Hősünk autóján se hólánc, se semmi, nagy mellénnyel mégis nekiindul, és ekkor talán még nem is sejti, hogy micsoda pokoljárásnak lesz elszenvedője. Mondjuk, Raccoon Cityben mindenki, mert a világvége gyorsan kipattan, és nem kegyelmez. Na, de ne szaladjunk olyan messzire, a városig el is kéne jutni, Bryan azonban a havas-rideg erdő közepén jármű nélkül marad, nyakán a vérben forgó szemmel rohangáló zombikkal.
Szám szerint ez már a nyolcadik Resident Evil-film, a 2000-es évek elején a Milla Jovovich által játszott, amnéziás Alice-t kísérhettük figyelemmel, ám ezek a feldolgozások vajmi keveset emeltek át a Capcom játékaiból sikerrel. 2021-ig kellett várnunk egy közelebbi adaptációra, mondjuk a Raccoon City visszavárnak sem örülhettünk tiszta szívből, Jill Valentine ide, Claire Redfield oda, Leon S. Kennedy meg amoda... mert igazi zs kategóriás borzalmat álmodott meg nekünk Johannes Roberts író-rendező.
Úgy tűnik, napjaink egyik legizgalmasabb, a horroron belül alkotó szerzői filmes, a Fegyvereket és a Barbárt is készítő Zach Creggerre volt itt szükség, aki lehet, hogy az új Resident Evillel megint csak jócskán elrugaszkodott a játékoktól, de csak látszólag. Ha odafigyelünk a részletekre, igenis megtaláljuk ebben a filmben azokat az utalásokat, legyen szó egyértelműbb vagy kevésbé látványos kikacsintásokról, amelyek láttán gamer lelkünk elégedetten csettinthet. Végre sikerült fogást találni ezeken a végtelenül beteg és felkavaró videójátékokon.
Ismét egy erotikától túlfűtött sorozatot hozott nekünk a Netflix
A kosztümös zsáner egyik leglelkesebb művelője a Netflix, a streamingszolgáltató a történelmi hűségtől elrugaszkodva, túlszexualizálva, modern popslágerekkel és színes külcsínnel készített több Bridgerton-szériát is, de a komolyabb drámai vonalat célzó, díjnyertes A koronának is megvoltak a maga rajongói, nem beszélve a rettenetesen maszkulin, füstbe és alkoholmámorba burkolózó Birmingham bandájáról.
Most a Netflix valamelyest eltér az eddig lezongorázott akkordoktól, és új irányt vesz A bábu (The Doll) című szériával, mely egy lengyel kötelező olvasmányt, az azonos című, Boleslaw Prus által írt, könyvformában 1890-ben megjelent regényt veszi alapul. Mit alapul veszi, feminista tragédiaként újraértelmezi és modernizálja, hat részben elmesélve Izabela Lecka (Sandra Drzymalska) családjának néhol szomorú, máskor pajzán kálváriáját.
Az ilyen sorozatoktól megszoktuk, hogy általában a nemesi fényűzést, rongyrázást járják körbe, alaposan az arcunkba tolva, hogy a 18-19. században akiknek volt mit a tejbe aprítaniuk, azok tényleg aranykanállal lebzselték a legfinomabb falatokat, és közben utálkozva néztek a szegényekre. A bábu esetében, már ami az alapfelállást illeti, csak részben van így. Elvégre hősnőnk, Izabela családja éppen készül tönkremenni, a nemesi felsőbbrendűség még erősen ott van a hölgyben, ám eközben remeghet rendesen, mert pár év kérdése, hogy mindent elveszítsen. Épp a legrosszabbkor, mert Izabela az írással kokettál, egy feminista újság stábjához csatlakozna. Amíg azonban nem képes magát elég érdekessé tenni, addig esélye nincs.
Egy emberként szisszent fel a közönség, amikor Freddie Mercury a tenyerébe nézett
Nem is lehetett volna találóbb nyitánya a 9. Budapesti Klasszikus Film Maratonnak (BKFM), mint a Queen Budapest 4K-ban felújított változatának világpremierje. A 2026. szeptember 15-i vetítésen, az Uránia Nemzeti Filmszínház zsúfolásig megtelt nagytermében nem egyszerűen egy koncertfilmet láthatott a közönség: egy negyven évvel ezelőtti történelmi pillanat elevenedett meg újra a vásznon. A filmet követően mindazokat az alkotókat, szervezőket, akik el tudtak jönni a gálára, vastapssal köszöntötte a közönség.
Mintegy 80 ezer néző előtt, a Magic Tour budapesti állomásán lépett fel a Queen a Népstadionban 1986. július 27-én.
Mi voltunk az első rockbanda, amelyik koncertet adott a vasfüggöny mögött. Ismertek minket, tudtak rólunk, de addig ilyet az itt élők még nem láthattak
– mondja még évtizedekkel a történtek után is elérzékenyülve Brian May, a zenekar szólógitárosa a felújított koncertfilm elején.
Akik ott voltak, a mai napig különleges élményként emlegetik a koncertet. Nem véletlen, hogy Ráduly György, a Nemzeti Filmintézet Filmmegőrzési és technológiai Divízió igazgatója, a BKFM fesztiváligazgatója a vetítés előtt megkérte a közönséget, hogy tegye fel a kezét, aki ott volt a koncerten, és máris egyfajta közösséggé kovácsolódott a nézősereg. A koncert különlegessége tényleg az, hogy a vasfüggöny mögötti első nyugati stadionrockkoncertként vonult be a történelembe.
„Drága lakók, k*rva lakók!” – elképesztő botrányba fulladt a lakógyűlés
Joggal állítható, hogy nagy öröm a filmrajongóknak, ha Reisz Gábor rendező új alkotással jelentkezik. Korábbi nagyjátékfilmjei, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, a Rossz versek és a Magyarázat mindenre egyértelmű közönség- és szakmai sikernek bizonyultak. Nem véletlenül. Képes volt hűen, közérthetően, egyedi módon és fanyar humorral megmutatni, milyen élni, felnőtté válni és szerelmesnek lenni a nagybetűs magyar valóságban. Éppen ezért a várakozások vele szemben nem kicsik, új filmje, a Földszint pedig ismét arra vállalkozik, hogy mértani pontossággal bemutassa a honi hétköznapok valóságát. Kérdés, sikerült-e neki. Sikerült, nem is kicsit. Kritika következik.
Tíz évre eltűnt, majd őrületes filmmel tért vissza a rendező
A neonfényekbe burkolt drámának és a mogorva karaktereknek kevés olyan hithű megszállottja van, mint a dán író-rendező, Nicolas Winding Refn, aki furcsa, elvont, művészfilmes stílusával 2011-ben mégis betört valahogy a mainstreambe. Oké, a Drive-nak Hollywood egyik szívtiprója, Ryan Gosling volt a főszereplője, és az alvilágnak dolgozó néma sofőr drámáját olyan arcok is közelebb hozták a tömegekhez, mint Oscar Isaac és Carey Mulligan, mégis bravúrnak számított, hogy egy ennyire depresszív akciódráma viszonylag hamar ismertté vált, és megkerülhetetlenül kultstátuszba került.
Tíz éve nem jelentkezett azonban újdonsággal Winding Refn, legutoljára 2016-ban láthattuk a szerzői filmestől a Neon Démont, melyben Elle Fanning alakított egy Los Angelesbe tartó modellt, akit a túl nagy csillogás és a gyűlölettől villogó szemű konkurencia egyszerre egy kicsit túlságosan elvakított. A direktor azóta sok mindent megért, 2023-ban például azt, hogy huszonöt percre a klinikai halál állapotába került, ám álmunkban sem gondoltuk, hogy épp ez a meghökkentő fordulat lesz az, amely ismét megszólalásra készteti az alkotót. Arra meg pláne nem lehetett számítani, hogy a művészfilmesből így szám szerint a tizenegyedik filmjére jön ki ellentmondást nem tűrően a benne szunnyadó David Lynch.
Ott alázták, ahol tudták az indiai pilótanőt, cserébe életeket mentett
Ezt az írást most azért olvashatják, mert bár A pilótanő című indiai háborús filmet már 2020-ban bemutatták, ám a Netflixen most elérhető, és kapcsolódik a Safed Sagar hadművelet: Bevetés a Himalája felett című szintén indiai filmhez, amiről már olvashattak itt, a Cinematrixon. Igaz történeten alapul.
Igen, kiszínezték. A pilótanő alkotói (két rendezője is van: Grswkk és Sharan Sharma) nem is titkolják, a film elején elárulják, hogy minden megtörtént események alapján készült (a film eredeti címe Gunjan Saxena: The Kargil Girl) , ám a forgatókönyvet (négyen is írták) addig-addig fejlesztették, hogy bár ez a film tényleg az első indiai vadászpilótanő történetéről szól, ám a végső draft olyannyira hollywoodi lett, hogy erre már a bollywoodi producerek is felkaphatták a fejüket.
Minden hősgyártás és propagandisztikus hatásmechanizmus ellenére A pilótanő korrekt filmes munka. Arról szól, hogy Gunjan Saxena (a filmben Janhvi Kapoor alakítja) hogyan vált nemzeti hőssé, hogyan lett az indiai légierő első női vadászpilótája.
Igazi hősteremtést látunk,
a szemünk előtt válik valóra egy leánygyermek álma, pilóta lesz, ráadásul vadászpilóta a férfiak között, és ez, megismerve az indiai katonaság macsókkal teli világát, egyáltalán nem tűnik leányálomnak.
A forgatókönyv szerint Gunjant sorozatosan megalázzák, lenézik, a vadászhelikopter-pilóták társadalma nem akarja őt befogadni. Bemutatják azt is, hogy a laktanyában nincsen női mosdó, sem női öltöző, Gunjannal senki nem akar repülni, mert mi lesz akkor, ha a felhők fölött elsírja magát.
Ezek a tinik szexelnek, drogoznak, és egy sorozatgyilkos is vadászik rájuk
Bret Easton Ellis a kedvenc íróm, így rögtön fellelkesültem, amikor kiderült, hogy sorozatként adaptálják legutóbbi, A szilánkok című regényét. Kezdetben úgy volt, hogy a széria az HBO-ra készül, és az epizódokat Luca Guadagnino, a Szólíts a neveden és a Challengers rendezője dirigálja. Ezzel meg is vettek kilóra, csakhogy az olasz filmes hamar kiszállt a munkálatokból, a projekt pedig átkerült a Hulura, Ryan Murphy irányítása alá. Murphy olyan szériákért felelt korábban, mint az Amerikai Horror Story, a Szörnyek vagy a Glee. Tapasztalt showrunner, de a renoméja jócskán megkopott az évek alatt, így a lelkesedésem iránta alább is hagyott. Miután maga Bret Easton Ellis is két epizód után kiszállt a kreatívmunkából, már előre vizionáltam, hogy mire számíthatok, a prekoncepció pedig maradéktalanul be is jött. Sajnos.
Ryan Murphy alkotói stílusa kilométerekről kiszúrható. Igényes díszletek, aprólékos technikai kidolgozottság, korhűség. Eddig rendben. Viszont rendre megtörténik, hogy Murphy ír, esetleg kap egy szuper ötletet, tele potenciállal, amiből végül teljes katyvasz lesz elvarratlan szálakkal, pocsék karakterrajzokkal és lustán megírt, hatásvadász elemekkel, amelyek sehova sem vezetnek. Ebből a szempontból A szilánkok ízig-vérig Murphy-termék.
Rovataink a Facebookon