Tűzszekerek (Chariots of Fire, 1981). Egy igaz történet alapján készült brit film, ami az 1924-es olimpia idején játszódik. A történet középpontjában egy hívő keresztény futó és egy zsidó sportoló áll, aki bizonyítási kényszerrel kompenzálja az egzisztenciális válságát. Van még benne egy csomó melodramatikus kép, belső vívódás és Vangelis-filmzene, amit azóta is játszanak általános iskolai ünnepélyeken. Futásról szóló filmben még sosem láttam ennyi lassított felvételt.
A lé meg a Lola (Lola Rennt, 1998). Tom Tykver filmje már sokkal dinamikusabb: gyakorlatilag egy videojáték, amit filmes eszközökkel ábrázoltak. A rikító vörösre festett hajú Franka Potentének három élete van, és minden alkalommal húsz percet kap, hogy megmentse a hülye Moritz Bleibtraut, aki elhagyott a metrón százezer márkányi drogpénzt. Káoszelmélet és techno 76 percben.
A hosszútávfutó magányossága (The Loneliness of the Long-distance Runner, 1959). Egy Alan Stilltoe-novella egy javítóintézetbe küldött fiatal tolvajról, aki eszképizmusként tekint a tájfutásra, és még rabként is megtalálja a módját, hogy csuklóból beintsen a hatalomnak, ahogy az igazi brit punkok szokták.
A hatnapos futás (Circle: Six Day Run, 2014). A svéd Mika Taanila független filmje nincs 15 perces, a soundtrack album viszont több mint kétszer ilyen hosszú. Tök véletlenül túrtam ki a san franciscói Aquarius Recordsban három éve. A lemezt hamar megszerettem, a futást azóta sem.
Az 56-os villamos (A Streetcar Named 56, 2006). Tizenkét éve átvillant az agyamon, hogy megpróbáljam futva elérni az 56-os villamost, de inkább megvártam a következőt. Nem bántam meg semmit.
