Egy jó rendező pontosan tudja, hogy mit akar hallani

Február 19-én mutatják be az idei év talán legjobban várt magyar filmjét, a Liza, a rókatündért. Ujj Mészáros Károly első játékfilmes rendezése több szempontból is különleges, a stílusához fogható eddig nem nagyon készült Magyarországon, ha valamihez hasonlítani kellene, akkor inkább Wes Anderson filmjei vagy a Halottnak a csók (angolul Pushing Daises) című sorozat juthatna eszünkbe. A filmben Balsai Mónika játssza Lizát, aki meg van arról győződve, hogy átok ül rajta: először csak egy japán énekes szelleme jelenik meg neki a semmiből, aztán bármikor, amikor egy férfi elkezdi neki csapni a szelet, az azonnal meghal.

A japán énekes szelleme, Tani többször is énekel a filmben, de minden egyes alkalommal Tövisházi Ambrus hangján szólal meg, aki zeneszerzőként, az Erik Sumo & The Fox-Fairies név alatt megpróbálta minél korhűbben visszaadni a hatvanas évek ázsiai beatzenéjének hangulatát.

Beszélt arról, hogy milyen érzés japánul énekelni, pontosan hogyan zajlott a munkafolyamat, milyen hangszerek kellenek a hiteles hangzáshoz, és hogy milyen magyar filmből ebrudalták ki nemrég. Most a hatszámos filmzene (egy bónuszdemóval kiegészítve) meghallgatható az Indexen:

Mikor és mivel keresett meg téged Ujj Mészáros Károly?

Nagyjából öt éve keresett meg. Még 2008-ban csináltam egy filmzenét Till Attilának, ami tetszett Károlynak, és azért gondolt rám. Eléggé pontosan tudta az elejétől kezdve, hogy mit szeretne. Meghívott magához, és mutatott körülbelül tíz darab, hatvanas évekbeli számot Japánból, Thaiföldről, Vietnamból és erről a vidékről.

Károly eredetileg meg akarta vásárolni ezeket a dalokat, csak aztán kiderült, hogy innen, Magyarországról nagyon nehézkes filmjogokat intézni Japánban. Ezért amellett döntött, hogy valaki írjon hasonló számokat. Nagyon pontos képe volt arról, hogy mit szeretne hallani, annak ellenére, hogy a filmről nem lehet tudni, hogy mikor játszódik, egy elképzelt kor van benne, de valahol a hatvanas-hetvenes évek határán.

Mit szóltál a felkéréshez?

Még sose örültem ennyire feladatnak. Vannak ezek az alkalmazott zenei feladatok, amiket nem lehet kikerülni, ha zenélésből élsz. Mindenféle dolgokkal meg szokták keresni az embert, ezek nagy része teljesen unalmas, ilyenkor szinte mindegy, hogy milyen zenét csinálsz, csak szóljon bármi minimál hangerőn. Ezért mindig örülök a különleges felkéréseknek, ez pedig az elejétől kezdve izgalomba hozott.

Hozzá kell tennem, hogy nem én írtam a teljes filmzenét, hanem van a klasszikus, angolul score-nak nevezett klasszikus filmzene is, ami Csengery Dániel munkája. Illetve voltak már előre megvásárolt dalok a filmhez, például egy finn countryszám, ami nekem adottság volt. Ezekhez is kellett igazítani a hangszerelést. Az egészet úgy kellett összerakni, hogy voltak nagyon fix pontok.

Macerás volt a munkafolyamat?

Károly nagyon sokat visszadobott abból, amit én csináltam. Én hajlamos vagyok arra, hogy ilyen szép, popos harmóniákat írjak, erre ő azt mondta, hogy ez nem jó, mert amit én írok, azt a Simon & Garfunkel hozta be a popzenébe a Sounds Of Silence albummal. Utólag jöttem rá, hogy amiket elsőre küldtem, abban az a harmóniavilág volt. Olyan akkordokat hoztam be, amik még nem léteztek akkoriban.

Ennél viszont valami nyersebb kellett, mert Ázsiában ilyenkor még nem terjedt el az a fajta lágyság a popzenében. Akkor ott még ez a proto-rock vagy korai beatzene volt, ennek ráadásul, innen nézve egy nagyon humoros változata. Ázsiában a rockzene egy fantasztikus dolog volt szerintem. Ők biztos nem csak a humort látják benne. Elmentem egy vietnami étterembe, és mutogattam azokat a zenéket, amik pont a laptopomon voltak a felkészüléshez, és ott csak röhögtek rajta, hogy úristen, mi ez a szemét. Amikor érti az ember a szöveget, máshogy viszonyul hozzá. Mi is máshogy viszonyulunk a hatvanas évekbeli magyar táncdalokhoz, mert a szöveget nagyon komolyan kell venni.

Volt valami konkrét példa, amit alapul vettél?

Van egy kedvenc lemezkiadóm, az a neve, hogy Sublime Frequencies. Van egy zajzenés csávó, Alan Bishopnak hívják, ő elkezdte járni a világot meg turnézni a Sun City Girls nevű zenekarával a kilencvenes évek elején. Egyiptomban felvett a rádióban olyan zenéket, amikről ő sem tudta, hogy micsoda, és ezeket kalózlemezként kiadta. Azért vannak teljesen legális válogatásaik is, ők gyűjtöttek thaiföldi popzenét, meg vietnami popzenét is. Nagyon sokat hallgattam ezeket a zenéket, és nagyon alaposan utánajártunk annak, hogyan szóljon a Liza zenéje. Hullámformákat hasonlítottunk egymáshoz, meg ilyenek.

És az mikor derült ki, hogy neked japánul kell énekelned?

Úgy volt eredetileg, hogy keresünk egy japán embert a feladatra. Nagyon gyorsan kiderült, hogy Magyarországon nem fogunk találni japán anyanyelvű embert, aki énekelni is tud. Mindenféle énekeseket elkezdtünk castingolni, több színészt, volt, aki japánul is tudott, és egy énekeskollégámat, aki szerintem jó lett volna, csak Károlynak nem tetszett.

Amikor megvoltak a végleges szövegek, akkor én is felénekeltem a számokat, és Károly azt mondta, hogy az a legjobb. Nyeltem egyet, mert én személyes okokból eltávolodtam az énekléstől az előtte levő időszakban. Az Erik Sumo Band utolsó dalos lemeze 2011 végén jelent meg, én meg azóta kivontam magam abból, hogy bármit énekeljek. Hirtelen megint el kellett kezdeni énekelni, amire nehezen szántam el magam, de a végén nagyon nagy örömöt találtam benne.

Milyen volt japánul énekelni?

Először úgy kezdtem hozzá, hogy felénekeltem egy japánnak hangzó halandzsát, mondjuk hású-zine-mákárúra, aztán szereztek egy lelkiismeretes japán szövegíró hölgyet, Eiko Todát, aki fordítóként dolgozik Budapesten, ő írt ezekre a kamu frázisokra japán szöveget.

Ő állati precíz Excel-táblázatokat készített, amikben leírta japánul a szöveget, kandzsikkal, ezt lefordította angolra is, és leírta a japán szöveget fonetikusan. Az angol szöveget olvasva láttam, hogy ebben tényleg van költészet, szép, szívhez szóló dolgok voltak benne.

Elolvastam az angol szöveget is a japán átírás mellé, általában az összes a szerelemről szólt, még a gyilkolós számok is. Most, így az interjúra készülve visszanéztem a dolgokat, és azt láttam, hogy nagyon hasonlít a magyar beatzenére az, ahogy a japánok beleszőnek egy-egy angol szót a szövegbe, hogy színesítsék az egészet. V betűt nem tudnak mondani, úgyhogy az everybodyt új ejtik, hogy eburibodi.

A Dance Dance Have A Good Time-ben van a házümö bító, és ott a bító az a beatet jelenti. A Hungáriára emlékeztet az egész dolog, nekem a Hotel Menthol volt az egyik olyan magyar lemez, amin felnőttem, és van abban egy ilyen sor, hogy

És szól a Come On Baby, Let's Have a Drink!

Ennél szebb magyar sor nincs a popzenében.

Én néha beénekeltem az eredeti halandzsába ilyen hülyeségeket, hogy hú-hú, meg harakiri, és azokat a szövegíró nagyon ügyesen megpróbálta beleszőni a szövegbe. Ez a negyedik szám a lemezen, van a filmben egy rész, amikor nagyon sok ember meghal, szóval ez, várjál, meg kell keresnem (elkezd japánul énekelni), van ez az árukidaszó, erre mindig azt hittem, hogy árukiadó. Ezt a szót körülbelül harmincszor kellett felénekelni.

Aztán van a szívhez szóló, szerelmes szám, amit nagyon megszerettem, büszke vagyok rá az összes dalom közül is. Ez arról szól, hogy te vagy a nap az aranyszínekkel, és beragyogod az egész bolygót. Everyday sunshine, amit nekem úgy kellett énekelnem, hogy eburidéj.

Hogy sikerült ennyire korhűre hangszerelni?

A hangszerelésnél és a felvételnél is nagyon figyeltünk arra, hogy olyan felszerelést használjunk, amit a hatvanas években is használtak volna. A gitárhangokkal is hasonlókat próbáltunk. Gyakorlatilag beleástam magam ezekbe a zenékbe. Van egy kollégám, Pápai István, aki ebben hatalmas segítség volt. Ő az ütőhangszeres a Péterfy Bori & Love Bandben. A dalszerzés és zeneírás egy dolog a kor megidézésében, de ugyanolyan fontos az, hogy például milyen hangszereket használunk. Istvánnak vannak olyan, főleg Neumann márkájú mikrofonjai, amiket az ötvenes-hatvanas években gyártottak. Ezekkel vettük fel a dobokat. Aztán kellett a zenéhez egy jó teret találni. A vágóhídnál szoktunk próbálni, találtunk egy picike előtér helyiséget, ahol szépen zengett a dob, és itt egy korabeli Ludwig dobfelszerelésen vettük fel a sávokat.

Az éneksávokat a Magyar Rádió 22-es stúdiójában vettük fel. Ott megvan az akusztika és a mikrofonpark, ami erre kell. Ha valaki ma fel szeretne venni egy régi Szécsi Pál-lemezt, azt meg lehetne tenni ott.

Az utolsó számot viszont Balsai Mónika, a film főszereplője énekli.

Nehéz szülés volt. Károly meg én is nagyon szeretjük Serge Gainsbourg munkásságát. Ő az szerette volna, hogy olyan legyen, mint Gainsbourg duettjei különböző csajokkal, Je T'aime és ilyesmik. Csak hát ott rendelkezésre állt egy hatalmas nagy hangszerelő brigád és szimfonikus zenekar. Itt ilyen nem volt. De mégis kellett, hogy a végefőcím zenéje eljusson valahova, úgyhogy belecsempésztünk vonósokat. Rajtam ott elég nagy nyomás volt, hogy legyen még dagályosabb, még jobban kinyíló a dal. Mert ez egy viszonylag primitív dalszerkezet, ugyanaz a verze és refrén ismétlődik háromszor, a végére meg bejön még egy szólam. Egyszerű pampammal kezdődik, a végére meg lesznek mindenféle csilingelések meg harangok. A végén azért csaltunk, a vonósok hangmintából jöttek. 

Egyébként úgy általában muszáj volt csalni , nem volt annyira elengedve a büdzsé, hogy szalagos magnóra vegyünk, digitális felvétel készült. Még a 2009-es Péterfy Bori-lemeznél is szalagra vettünk sok mindent, de mostanra már olyan jók ezek a programok, amik a szalageffekteket meg szalagszaturációkat generálják, hogy felesleges.

Ezt Móni énekli, én csak pampamozok, ez sokáig kérdés volt, hogy jó-e, hogy ő énekli. Szerintem nagyon jó. Amikor én énekeltem fel ezt, kicsit féltem. Péterfy Bori miatt van tapasztalatom a színésznők éneklésével. Bori nagyon bírja a gyűrést és a kritikát, ha valami szerintem nem jó, megpróbálja nyolcvanadszorra is. Móninál arra gondoltam először, hogy ez lehetne jobb, de aztán visszahallgattam a felvételeket, és teljesen tökéletes.

Én azért örülök ennek az egésznek, mert sok idő eltelt, hagytuk érni a dolgot. Általában sokkal rövidebb idő alatt készülnek az alkalmazott zenék. Hogy a Liza-filmzene ennyi ideig húzódott, az végül is javára vált a dolognak, mert megértek a hangszerelések.

A Filmalap nem szólt be, hogy legyen legalább egy magyar dal a filmben?

Nem nekem kellett ezeket a harcokat megvívni, ha voltak ilyenek, ez egy bizalmi ügy volt, Károly megbízott bennem, hogy én szerezzem a film zenéjét, mással nem kellett foglalkoznom.

Volt az utóbbi időben egy nagyon rossz élményem: az Utóélet című filmhez én kezdtem el írni a filmzenét, és aztán végül is kiebrudaltak. De nem is bánom, nem éreztem rá annak a filmnek a hangulatára annyira. Azért sem működött, mert éreztem, nem az a lényeg, hogy én csináljam, csak kerestek egy zeneszerzőt.

Tilla és Virág megkötötte a kezed?

Tillának elég konkrét elképzelései voltak. Számomra a filmzene készítése annyira misztikus dolog, hogy egy filmrendező sem menekülhet meg attól, hogy a zene részleteibe beleássa magát, és annak a működését, logikáját, érzelmi működését feltérképezze és legyen egy pontos víziója. Szerintem akkor jó egy filmrendező, ha pontosan tudja, hogy mit akar hallani.

A Liza, a rókatündért február 19-én mutatják be a mozikban.