Ma 75 éve, hogy egy bukott, uszító reakciós lett a brit miniszterelnök. És megnyerte a II. világháborút
Ma hetvenöt éve indult a Fall Gellb, az a hadművelet, mellyel a náci Németország másfél hónap alatt elérte azt, amiért az I. világháborúban négy évig hiába áldozott fel milliónyi embert: tönkreverte a francia hadsereget, és kiszorította a brit expedíciós haderőt a kontinensről. De szintén május 10-én történt, csak a Csatorna túlpartján, hogy Neville Chamberlain brit miniszterelnök pozíciója annyira meggyengült (nem az akkor induló német támadás, hanem a Norvégiában tanúsított pöcsölés miatt), hogy helyébe egy, az előző háborúban csúnyán megbukott, a harmincas években háborús uszítóként elhíresült politikus került: Winston Churchill. Akkor még senki nem gondolta volna, de 80 napig - addig, amíg Hitler érdeklődése nem fordult a Szovjetunió felé, illetve Roosevelt nem kötelezte el magát a britek mellett - lényegében az ő személyes elszántságának volt köszönhető, hogy Nagy-Britannia rengeteg kudarc és rengeteg békeajánlat közepette sem kötött békét Hitlerrel. 1940-ről könyvek százait írták már, szerencsére magyarul már rég olvasható A párviadal; John Lukacs a Piás vs. Vegetáriánus ellentétnél sokkal, de sokkal szofisztikáltabb tanulságot vont le kettejük összecsapásából:
Churchill volt Hitler igazi ellenfele, a megtestesült ellenpólus Hitlerrel szemben. Benne öltött testet a régi világ szabadságjogainak, régi szokásainak minden tiltakozása az ijesztően hatásos, kegyetlen új erő megtestesítője ellen. Nagyot tévednénk, ha Hitlerben csak a "reakcióst" látnánk, noha sokan hajlamosak erre szemléletre. Homlokegyenest az ellenkezője igaz. Churchill volt ízig-vérig reakciós. Az emberiség történelmének abban a pillanatában Hitler a nép által támogatott, gépiesen szervezett, kegyetlen, de semmiképpen sem ésszerűtlen hatóerőt képviselte. Churchill mindennek az ellenkezőjét.
majd pár száz oldallal később
Elgondolkodtató, és az is marad, hogy kettőjük párviadalában, amelytől akkor a 20. század közepe táján, és az újkor vége felé a világ sorsa függött, a nagy államférfi győzedelmeskedett a nagy forradalmáron, az író a szónokon; a kozmopolita a fajgyűlölőn; a demokrata a populista demagógon; a hagyományok híve a radikálison; a hazafi a nacionalistán.