Sámuel, Hajna
19 °C
30 °C
Index - In English In English Eng

Orbán egy tollvonással káoszt okozott a magyar sportban

10339473 10152405097831093 7804008306178102351 o
2019.01.22. 12:52
A sport stratégiai ágazata az Orbán-kormánynak, és a miniszterelnök úgy volt bőkezű, hogy nem kért semmit a milliárdokért. A pénzügyminisztérium szemét régóta szúrta a társasági-adókedvezmény, most már legalább felső határa van. Miről lesz szó ebben a cikkben?
  • Megvágta Orbán a sport támogatását, miért nincs jajveszékelés?
  • Elindultunk afelé, hogy lesz felelősség
  • Kiderült az is, hogy a tao közpénz, még ha sokáig tagadták is ezt
  • Fontosabb a beruházás, mint az utánpótlás nevelése
  • Felcsút azért valahogy mégis jól járt.

A 2019-es év első napján életbe lépő, december 27-én kihirdetett kormányrendelet alapvető változásokat hozott a látványsportágak társasági adóból finanszírozott támogatásában, azaz közismert nevén a tao-rendszerben. Az újdonságok közül leginkább a következő támogatási időszakra vonatkozó 50 milliárd forintos korlát bevezetése kapott nyilvánosságot – például az Orbán Viktor által tartott kormányinfón –, illetve a pályázás és ellenőrzés különböző szigorításai.

Arról a változásról viszont még nem nagyon volt szó – pedig nyugodtan nevezhetjük jelentősebbnek –, hogy a klasszikus tao-rendszer halott.

Bár ezt eddig még senki sem vallotta be nyíltan, de a taózásként ismert támogatási formának vége, és vele együtt a kedvezményezett sportágak végtelen bőséget ígérő aranykorának is leáldozott.

Már ennyi is bőven elég rossz hír volna egy napra, de van még itt más is.

A módosítások másik lényeges és mindeddig mélyen elhallgatott hozadéka, hogy nem csak a 2019-ben beadásra kerülő összes tao-programra fordítható támogatás mértékét szabták meg 50 milliárd forintban, avagy nagyjából az elmúlt években kialakult összeg felében. 

A korábbi időszakokban benyújtott, jelenleg megvalósítás alatt álló programokra fordítható forrásokat ennél sokkal brutálisabban megnyirbálták, mindössze 40 milliárd forintban határozva meg a pályázók által 2019-ben begyűjthető adófelajánlások összegét.

Tekintve, hogy ez a korlátozás már a hat taós sportág 2018-ban elfogadott programjainak megvalósítását is veszélyezteti, sejthető, mennyi jut belőle a korábban induló és különböző megvalósítási fázisban járó beruházások befejezésére. Amire háromszor ennyi pénz sem biztos, hogy elég lenne. Hogy ezt a problémát miként tervezi megoldani a kormány, arról eddig még az ötletek színjén sem hallhattunk.

Döbbent csendben

Adódik a kérdés: hogyha ekkora a baj, miért nem folyik még a csapból is az érintett sportszövetségek jajveszékelése? A válasz talán ott keresendő, hogy az új rendszerben a sportért felelős tárcának február közepéig kell határoznia a rendelkezésre álló és az igényekhez képest rettenetesen szűk keret felosztásáról a hat látványcsapatsport között. Ki merné megkockáztatni, hogy néhány óvatlanul megfogalmazott mondat miatt esetleg hátrányt szenvedjen az osztozkodásnál, amin sportága egész éves bevételeinek messze legnagyobb része múlik, esetleg szinte a teljes az egésze?

A taós sporttámogatás működése dióhéjban

A tao-törvény 2011-es bevezetése óta a cégek bizonyos csapatsportágak támogatására is felajánlhatják a társasági adójuk egy részét, ahelyett, hogy befizetnék az államkasszába. A rendszer nagy vonalakban úgy néz ki, hogy a támogatható sportágban működő csapat egy sportfejlesztési programnak nevezett dokumentumban felsorolja a következő évre tervezett összes költségét, amihez támogatást lehet, illetve akar igényelni. Ezt követően az országos szövetség eldönti, hogy ebből mit és milyen mértékben hagy jóvá. A támogatáshoz a csapat úgy juthat hozzá, ha talál olyan vállalkozást, amely a befizetendő társasági adójának egy részét felajánlja az elfogadott program egyes költségeinek finanszírozására.

További lehetséges ok, hogy a derült égből érkező módosítások sokkolták az érintetteket. Több forrásunk szerint is teljes volt a tanácstalanság a szövetségekben a rendelet megjelenése után, és a helyzeten az Emmivel folytatott konzultáció sem segített. Volt olyan sportági szövetség, ahol a téma felelőse még január második hetében is abban bízott, ez az egész csak valami súlyos félreértés.

Mi halt meg és miért?

A tao nem csak nevében különbözött a többi támogatástól. Egy teljesen egyedülálló és tisztességes indokokkal csak nehezen magyarázható koncepció rejtőzött mögötte. Lehet, hogy a rendszer teljesen véletlenül sikerült olyanra, mintha épp a hatalmon lévők köreit akarná helyzetbe hozni a legnépszerűbb sportágak megszállásához és a lehető legtöbb támogatás begyűjtéséhez, ám az ezt segítő speciális megoldások nyílegyenesen vezettek az összeomláshoz.

A rendszer alapvető problémáját a felelősség megosztásának módja jelentette, ami leginkább mintha annak eltüntetésére irányult volna.

A felelősség kiiktatásában fontos szerepet játszott, hogy a tao-programnak nem volt semmiféle törvényben vagy jogszabályban rögzített felső határa, a hat sportág képviselői elméletileg az adott évben felajánlható társasági adó teljes egészét eltapsolhatták volna, ha tudják és akarják.

Amikor a taónak határa lett, ott lett vége

A klasszikus, 2019-ig működő tao-rendszerben a támogatást kérő szervezetek számára csak a jó ízlés szabott határt, hogy mire és mennyi pénzt próbálnak meg kérni. Se a túlárazott tételeknek, se a látványosan felesleges beruházásoknak nem volt következménye azon túl, hogy esetleg elutasították őket. De még az elutasításnak sem volt távlati következménye, ami idén nem ment át, nyugodtan meg lehetett vele próbálni jövőre. Mint például a felcsúti sportkomplexum – későbbi nevén sport- és konferenciaközpont – esetében történt, amit 2015-ben még elutasított az MLSZ, egy évre rá viszont már támogatták az elképzelést, később pedig annyira beleszerettek, hogy az eredeti beruházási érték megtöbbszöröződését is indokoltnak találták, így végül 12,5 milliárdból állt meg a projekt, aminek 70 százaléka származott taóból.

A sokszor próba-szerencse alapon működő rendszer arra motiválta a pályázókat, hogy ami csak eszükbe jut, beírják a programba, abból nagy baj nem lehet.

A programokról döntő sportszövetségek – illetve 300 milliós érték felett a minisztérium is – leginkább formailag ellenőrizték a benyújtott pályázatokat. Ha ezeknek – illetve a minimális tartalmi elvárásoknak – megfelelt egy beruházás, akkor már csak a sportág fejlesztési stratégiájához kellett illeszkednie, ami – valljuk meg – szinte bármire ráhúzható. Ha valami nem a tömegesítést szolgálja, akkor a szakmai munka minőségének javítását.

Mivel nem volt felső határa az egyes sportágakban megítélhető összes támogatásnak – információink szerint még nem hivatalos keret sem igazán létezett –, így a jóváhagyást végző szervezetek nyugodtan leokézhattak szinte bármit, mondván, miért ők törjék össze az új öltözőről szőtt álmokat Szarvaskenden vagy a 3 milliárdos kazánházról szólókat Felcsúton. Ha tudnak rá pénzt szerezni, akkor legyen, ha meg nem tudnak, akkor meg úgy is jó.

EBBEN A RENDSZERBEN A PROGRAMOK JÓVÁHAGYÁSÁHOZ NEM KELLETT MEGHATÁROZNI AZOK HASZNOSSÁGÁT EGYMÁSHOZ KÉPEST. AZ VOLT AZ ÁLTALÁNOS ILLÚZIÓ, HOGY MINDENRE JUT BŐVEN.

Nem merülhetett fel – elvileg –, hogy valakinek azért jutott kevesebb, mert más többet kapott. Így az MLSZ-nek nem kellett magyarázkodnia, hogy mondjuk a Honvéd akadémiája miért kapott tizedannyi pénzt, mint Orbáné. Nyújtottak volna be a kispestiek is egy 6 milliárdos programot, ők azt is elfogadták volna, aztán sok sikert az adófelajánlások begyűjtéséhez.

Ennek fényében nehezen vitatható, hogy a szűkös korlátok bevezetése miért egyenlő a 2019-ig működő rendszer megsemmisülésével. Hiába nem változott a neve, ha az már valami teljesen mást jelent. Mintha egyszer csak kiderülne Istenről, hogy már nem mindenható. 

Lőn felelősség

A tao-támogatás születésekor megpróbáltak egy olyan rendszert kialakítani, amiben a társasági adóból származó forintok elveszítik a közpénz-jellegüket. Ennek több oka is lehetett, de akár a nyilvánosság által való elszámoltatást akarták így elkerülni, akár a politikusokhoz kötődő csapatok átlag feletti támogatását szalonképesebbé tenni, az ötletesnek tűnő megoldás hosszú távon a program bukásához és iszonyatos pazarláshoz vezetett.

Merthogy a kialakított rendszerben nemcsak a tao közpénz jellege veszett el – legalábbis a legfelsőbb bíróság ellentétes tartalmú ítéletéig –, de vele együtt a támogatások odaítéléséhez és felhasználásához kapcsolódó felelősség is szublimált.

A pályázatok összeállítása és jóváhagyása – mint láthattuk – meglehetősen korlátozott felelősséggel járt, részben a már tárgyalt korlátlanság miatt, részben mert pusztán a feltételét jelentette a támogatásnak. A források biztosításáról azok a cégvezetők határoztak, akik eldöntötték, hogy az őket felkereső csapatok programját támogatják-e vagy sem, és ha igen, mennyivel.

A TAO igazi specialitása, HOGY azokra osztotta A LEGfontosabb szerepet, AKIKet sem szakmai, sem bármilyen más alapon nem lehet felelősségre vonni a ráfordítások célszerűségét és hasznosulását illetően.

A látszólag naivan idealista elgondolás, ami szerint a pályázóknak közvetlenül a cégeket kell meggyőzniük, hogy befizetendő társasági adójukból felajánljanak a jóváhagyott programjuk támogatására, valójában a lehető legigazságtalanabb és legészszerűtlenebb megoldást jelentette.

Mégis mennyi fogalma lehet egy átlagos cégvezetőnek arról, hogy a támogatásra ajánlott program miként viszonyul az adott sportág sportfejlesztési stratégiájának vonatkozó célkitűzéseihez, illetve mennyiben méltóbb a felajánlott adóforintokra a többi programnál, amit egyébként soha nem is látott?

Nyilván semmi, leszámítva a sportban magas szinten járatos cégvezetők igencsak szűk csoportját. A többiek legfeljebb egyéb motivációik alapján választhatnak, amik jobb esetben érzelmi kötődésen nyugszanak, rosszabb esetben a számításon, ami a hatalommal való barátkozástól kezdve a viszonzásként remélt távlati előnyökön át egészen a jól bevett visszaosztásig sok mindent jelenthet.

És persze van az elitszintű taózás, amikor a nemzeti nagytőkés csapatának tao-programja a saját érdekkörébe tartozó vállalatok társasági adójából jut támogatáshoz, ezzel visszanyerve az államnak fizetendő összeg akár 80 százalékát. Ha pedig valaki olyan szerencsés, hogy a támogatott beruházás megvalósítására épp az egyik családi cége találtatik alkalmasnak, akár még kereshet is a saját be nem fizetett adóján.

Avagy a rendszer látványosan azoknak fekszik, akiknek jó üzleti kapcsolatai vannak, vagy ezekké konvertálható politikai befolyással rendelkeznek. Akik nem tartoznak ebbe a körbe, azoknak maradt a támogatásokat megdézsmáló közvetítők segítsége – amíg a mostani módosítások be nem tiltották –, illetve a helyi polgármesteré, országgyűlési képviselőé, ami pillanatokon belül az egyesületek végletes kiszolgáltatottságához vezetett a politikával szemben.

És azt az igazságtalanságot se feledjük, hogy pont azokat az egyesületeket, klubokat sújtotta ez a rendszer, amelyek az ország elmaradottabb területein, leginkább a délnyugati részén működnek, ahol nincs cég, amitől kérni lehetne, és az önkormányzatnak sincs fedezete önrészre. Miként azt az MLSZ 2018-as átfogó tao-értékelése is megállapította.

Kiürült a mézesbödön

Persze mindezen sajátosságok a legkevésbé sem új keletűek, a tao-támogatás így működött 2011 óta. Az idők folyamán csak a támogatott sportágak köre bővült – utoljára a 2017-ben csatlakozó röplabdával –, illetve a felajánlott adó közpénz jellégének eltüntetését szolgáló módosítások jelentettek némi változást. Utóbbira annyira nagy hangsúlyt helyeztek, hogy amikor 2016-ban felsejlett az első bírósági ítélet, ami a tao-támogatást közpénznek nevezte, gyorsan átírták a közbeszerzési törvényt, hogy akkor viszont ne számítson támogatásnak.

A résztvevők által is jól ismert ellentmondások, a nyilvánvaló pazarlás és a támogatások végtelen aránytalansága egészen addig csak kívülről nézve jelentett problémát, amíg el nem fogyott az ingyenpénz.

A január elsején életbe lépő módosítások viszont épp azt vetítik előre, hogy ezentúl sokkal nehezebb lesz a taóból pénzhez jutni, és bizony még az is előfordulhat, hogy nem mindenkinek jut belőle elég.

Ebben a helyzetben pedig már belülről is egészen máshogy néznek a visszásságokra, és különösen arra az egyre, amit a taózást alapjaiban megváltoztató módosítások még érintetlenül hagytak.

Talán még azt a kérdést is fel meri majd tenni valaki, hogy ha egyszer van egy megszabott 50 milliárdos keret, aminek felosztásáról a sportszövetségek terveinek ismeretében a minisztériumban döntenek, akkor mégis mi indokolja, hogy a felajánlásokat továbbra is az egyesületeknek kelljen begyűjteniük a cégektől, ahelyett, hogy a rendesen beszedett társasági adóból finanszíroznák a részükre jóváhagyott támogatást. Nagyjából semmi.

Úgy csinálták, hogy fájjon

A rendszerszintű elmozdulást jelentő változtatások következményei valószínűleg majd hosszabb távon ütköznek ki igazán, a bevezetésre kerülő felső korlát drámai szűkösségének megértéséhez pedig a rendszer szabályainak, illetve gyakorlati működésének alapos ismerete szükséges.

Talán ezért is nyugtatott meg mindenkit a miniszterelnök, hogy a 2019 első napján életbe lépő módosítások csak átmeneti jellegűek, a keret csökkentése mindössze azt a célt szolgálta, hogy a már elfogadott, megvalósításra váró beruházások minél hamarabb elkészülhessenek.

Ami így és ebben a formában nem tűnik igaznak. Ha az Orbán által említett 300 milliárd forint értékű már elfogadott beruházás befejezése volt a legfontosabb cél, akkor miért úgy módosították a rendeletet, hogy ezekre ne jusson lényegében egyetlen forint tao-támogatás sem?

Vagyis lehet, hogy a cél ez volt, de az is biztos, hogy az életbe lépő kormányrendelet alapján a beruházások befejezéséhez szükséges forrásokhoz bizonyosan nem taóból fognak hozzájutni az érintettek.

Mennyi? Negyven!

Bár a 2019. január elsején életbe lépő rendelet felszínesen nézve csak a következő támogatási időszakra, azaz a 2019-ben benyújtott tao-programokra vonatkozik, valójában már a 2018-ban elfogadott sportfejlesztési programokra jutó keretet is drasztikusan lecsökkentette. Sőt, a korábbi években elfogadott, ám elhúzódó beruházásokra jutó támogatások összegét is a töredékére redukálta.

A kormányrendelet a 2019-ben benyújtandó programokra megítélhető támogatások összértékét 50 milliárd forintban maximalizálja. Emellett pedig rögzíti, hogy 2019-ben összesen 40 milliárd, 2020-ban pedig összesen maximum 60 milliárd forintnyi felajánlást gyűjthetnek be a pályázók.

Hol itt a probléma?

Tegyük fel, hogy az Ikszipszilon SE röplabdacsapatának 2018-ban beadott tao-programjára 100 millió forintot ítélt a szövetség egy padlófűtéses strandröplabdapálya építésére. Az erről szóló jóváhagyó határozattal a kezükben elkezdik felhajtani azokat a cégeket, amelyeknek szimpatikus lehet röplabdacsapatuk projektje. 2018 végén végre rájuk mosolyog a szerencse, az M&M's Kft.-nek nagyon tetszik a terv, fel is ajánlanak a programra 50 milliót, és erről kiállítják az ezt igazoló „támogatói igazolást". A maradék 50 millió összegyűjtése 2019-re marad.

Miközben ezt gyűjtögetik, 2019-ben beadják a következő időszakra vonatkozó programjukat is, ezúttal napelemes hálótartókra kérnek és kapnak 278 milliót. Most már tehát egy évben két programra gyűjtenek. Csakhogy eközben van még a 2017-ben elfogadott tervük is az öltöző alá építendő egyautós mélygarázsról 340 millióért, amivel egy kicsit megcsúsztak, ám szerencsére a szövetségben meghosszabbították a programot, így ennek befejezésére is gyűjthetnek. Azaz 2019-ben összesen három programra gyűjtik a pénzt lelkesen. És akkor jön a kormányrendelet.

Felbecsülni sem lehet, mekkora kár

Hogy a rendszer 2011-es bevezetése óta tao-függővé tett sportágakat milyen helyzetbe hozza a hat támogatható csapatsportra jutó 50 milliárd forintos limit, fájdalmas kérdés az érintetteknek. Pláne, hogy eddig ugye semmi anyagi korlát nem volt:

a szerényebb években is az 50 milliárdnak közel a duplájához jutottak ebből a forrásból.

Az viszont, hogy a 2019-ben begyűjthető felajánlások mértékét visszamenőlegesen maximalizálták összesen 40 milliárd forintban, vagyis azután, hogy a 2018–2019-es évadra vonatkozó programokat már elfogadták, lehetetlen helyzetbe hozta a sportági szövetségeket és a sportszervezeteket, illetve a legtöbb helyen a önkormányzatokat is.

A pályázó sportklubok, egyesületek és szövetségek értelemszerűen csak azután kezdhetik begyűjteni az adófelajánlásokat a programjuk támogatására, hogy azt elfogadták. Mivel ez sokszor csak az év utolsó hónapjaiban történik meg,  a pénzgyűjtés jelentős része a következő évre marad.

Ami azért okoz elég nagy gondot az új kormányrendelet fényében, mert a 2018-ban benyújtott és elfogadott programok megvalósításához a 2019-es évben bőven magasabb összegű támogatást kellene a sportszervezeteknek begyűjteniük, mint a HAT taós sportág számára rendeletileg meghatározott 40 milliárd forintos limit.

A 2018-ban elfogadott programok tekintetében csak a futballban 15 milliárd forint felett volt január elején a pályázó csapatok, egyesületek részéről 2019-ben még begyűjtendő összeg, a kézilabdában 18 milliárd felett, de a kosárlabdásoknak is kéne még 4,6 milliárd, a röplabdázóknak pedig 3,5 milliárd, és ezzel már át is léptük 1 milliárddal a 40 milliárdos keretet, pedig a pólósokról (kb. 10 milliárd) és a hokisokról (?) még szó sem esett.

És akkor még csak a sportszervezetekről (egyesületek és klubok) beszéltünk, miközben maguk az országos sportszövetségek is taóznak, méghozzá nem is keveset.

A Magyar Labdarúgó Szövetség 2018-ban benyújtott programja például 8,8 milliárd forinttal ment át, de az összes többi sportszövetség is benyújtotta a maga programját, ha nem is ilyen nagyságrendben, de 1-2 milliárd forint körül.

Hogy az MLSZ mennyit felajánlást tudott begyűjteni 2018 végéig a novemberben elfogadott programjára, azt sajnos nem tudjuk, ugyanakkor információink szerint van olyan sportszövetség, ahol még egyáltalán nem gyűjtöttek be erre a célra egyetlen forintot sem. Vagyis a hat országos sportszövetség elfogadott programjára alsó hangon jutó 15 milliárdos támogatás egy részének szintén bele kellene férnie a 2019-re megszabott, és már egyébként is szűkös 40 milliárd forintba. 

Ez már önmagában is teljesen irreális, de még sehol nem vagyunk a végétől

Ahogy láthattuk, a 40 milliárd forint már a 2018-ban elfogadott programokra sem lesz elég. De akkor mi lesz a 2019-as programokkal? Mennyi pénz jut majd rájuk, nulla forint? Esetleg mínusz 10-20-30 milliárd? Hiszen azokra majd 2019 végén, illetve 2020-ban lehet begyűjteni a felajánlásokat, csakhogy a 2019-es keret már így sem elég semmire. Tehát a 2019-ben benyújtott programoknak teljes egészében bele kellene férniük a rendelet 2020-ra megszabott 60 milliárdos keretébe, amiből viszont félig már a következő, 2020–21-es időszak programjait kéne finanszírozni.

Ebből is látható, hogy a jelek szerint hirtelen felindulásból meghozott, és Orbán aláírásával szentesített rendelet milyen képtelen helyzetbe hozza a legnépszerűbb magyar sportágakat.

Szigetszentmiklósi stadion építés közben 2018-ban
Szigetszentmiklósi stadion építés közben 2018-ban
Fotó: Szigetszentmiklósi TK / Facebook

És itt még távolról sincs vége

Merthogy a tao-rendszerben a jelentősebb összegű programok megvalósítása több időszakot ölelhet fel, illetve a beruházások igen gyakran csúsznak. Ha egy már elfogadott program csúszik, akkor általában halasztást kap, ami több év is lehet. Ez alatt az időszak alatt pedig nemcsak a már begyűjtött felajánlásokat lehet felhasználni, de mindvégig lehetőség van továbbiak gyűjtésére, egészen a jóváhagyott támogatási összeg határáig, illetve a projekt lezárásáig. Azaz bőven gyűjtenek még egyesületek 2019-ben felajánlásokat olyan programokra, amiket évekkel ezelőtt fogadtak el.

Fontosabb lett a beruházás, mint az utánpótlás

A labdarúgásba érkező tao 96 százalékát két fő támogatási célra igényelték: utánpótlá-sneveléshez kapcsolódó költségek fedezésére, illetve tárgyieszköz-beruházások finanszírozására, utóbbi túlnyomó részben ingatlanok fejlesztését takarja.

Míg a tao-program első évében, 2011-ben a csapatok által kért támogatások 45 százalékát fordították az utánpótlásnevelés költségeire, és 50 százalékát tárgyieszköz-beruházásra, 2017-re a tárgyi eszközök részaránya 66 százalékra nőtt, míg az utápótlás-nevelésé 31 százalékra csökkent. Ez a trend nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mára a taós ingatlanberuházások volumene, forrásigénye és készültségi foka egyaránt követhetetlenné vált.

A kézilabdában például információink szerint mintegy 25-30 milliárd forint lenne ez az összeg, a vízilabdában pedig 15 milliárd körül. Ez már önmagában veri a negyvenmilliárdos lécet, és még van négy sportág, közte a futballal.

Nincs pontos információnk arról, hogy mennyi támogatást kellene még begyűjteniük az egyesületeknek a 2018 előtt jóváhagyott fejlesztések befejezéséhez 2019-ben, de az általunk ismert számok fényében meglepő lenne, ha 100 milliárd forintnál sokkal kevesebbet.

Bár az Orbán Viktor szerint a „rendszerben levő" 300 milliárd forintnyi beruházásról nem tudni, hogy mekkora részét kellene még begyűjteni, illetve hogy a teljes beruházási értékre vonatkozik, netán csak az annak 70 százalékát kitevő támogatásra, ez szám is a 100 milliárdos nagyságrendet tűnik megerősíteni a még hiányzó összeg vonatkozásában.

ennek a pénznek szintén bele kellene férnie abba a 40 milliárdos keretbe, amibe már a sporszervezeteknek megítélt támogatás sem fér bele, és még a sporszövetségek támogatásának egy részét is bele kellene préselni valahogy.

És erre a helyzetre mondta azt Orbán Viktor, hogy azért idézték elő, hogy minél nagyobb arányban tudjanak megvalósulni a korábban már elfogadott taós sportberuházások.

Mindebben az a legijesztőbb, hogy itt már megkezdett beruházásokról van szó, részben elkészült ingatlanokról – sportpályákról, öltözőkről, sportcsarnokokról, lelátókról és a többi –, amikre már elköltöttek sok-sok milliárd közpénzt a taón keresztül folyósított 70 százalék támogatás formájában, a maradék 30 százalékot meg általában szintén közpénzből az önkormányzatokon keresztül kapják.

ennek ellenére a kormányhatározatba még csak egy félmondatot sem sikerült beleírni arról, hogy az ilyen beruházások előnyt élveznének a 40 milliárdos keret elosztásakor.

Azaz simán lehet, hogy nem jut rájuk pénz, és ott fognak rohadni, rozsdásodni az idők végezetéig, vagy amíg egy megfelelően nagy befolyású kormánypárti politikust nem sikerül megnyerni a település védőszentjének, aki valahonnan kilobbizza a befejezéshez szükséges forrásokat.

Életre-halálra

Egyelőre még megtippelni sem lehet, hogy milyen következményekkel jár majd a radikális változtatás a sportra nézve. Ami viszont bizonyosnak látszik, hogy

a hirtelen szűkössé váló forrásokért öldöklő lesz a küzdelem

az érintett sportszövetségek közt. A kormányhatározat szerint a szövetségeknek ezentúl minden év január 15-ig kell tájékoztatniuk a sportért felelős minisztériumot (Emmi) a sportáguknak igényelt teljes összeg nagyságáról, a Kásler Miklós vezette tárca pedig legkésőbb február 15-ig tájékoztatást ad arról, hogy kinek mennyi pénz jut majd valójában.

Izgalmas egy hónap áll az érintettek előtt, különösen hogy szinte valamennyi taós sportág országos szövetségének élén fideszes politikus vagy a Fideszhez jól bekötött vezető áll. Ahol pedig még nem, ott ennek a változtatásnak köszönhetően hamarosan majd fog, vagy esélyük sem lesz labdába rúgni a Kásler Miklós kegyeiért folytatott versenyben.

És a többi

A keretösszeget érintő változtatásokon túl még számos apróbb, esetenként fontos módosítást hozott a december 27-i kormányhatározat, például valósággá vált az üzemeltetésre igényelt tao-támogatás lehetősége, amiről már több éve csiripeltek.

Ezentúl tehát akár a villanyszámlára is kérhetnek majd támogatást a sportegyesületek.

Ami sokkal gazdaságosabb megoldás, mint a jelenlegi gyakorlat, amikor minden évben szakmányba kellett vásárolniuk a kluboknak a méregdrága eszközöket, hogy mondjuk a 15 milliós fűnyírótraktor beszerzésével ügyeskedve valahogy maradjon náluk némi pénz a korábbi taós fejlesztések fenntartására és üzemeltetésére is.

Ugyanakkor az EU versenyjogi szabályozását tekintve enyhén aggályos, hogy a változtatásnak köszönhetően profi csapatok részesülhetnek így állami támogatásban. De ezt a harcot majd megvívjuk Brüsszellel, ahogy szoktuk, azaz bármi lesz az eredmény idegenben, itthon akkor is mi győztünk.

A módosítások jelentős része szigorításokat tartalmaz, aminek tényleg szívből lehetne örülni, ha komolyan lehetne venni. Ha nem egy olyan rendszerről beszélnénk, ahol nyolcadik éve nem sikerül ellenőriznie sem az MLSZ-nek, sem az illetékes minisztériumnak, hogy a Felcsúton eddig megvalósított több tízmilliárd forintnyi, jelentős részben taós forrásból finanszírozott beruházás során sikerült-e megfelelni a közbeszerzési törvénynek, ami 2016 végéig rájuk is vonatkozott, vagy épp a tao-törvénynek, ami nyílt pályázatot követelt volna meg a kivitelezők kiválasztásánál. Ezt ellenőrizni nincs egy perc sem, csak be kell ütni a közbeszerzési adatbázis keresőjébe az alapítvány nevét, és aztán megnézni a találatok számát, ami kereken nulla. 

Ha ennyire sem volt képes ez a két szervezet együtt, akkor mégis mennyi értelme van bármilyen szigorításnak, amit aztán szintén nekik kellene betartatni?

Az általunk megkérdezett, neve elhallgatását kérő szakértő szerint jogilag az is kérdéses, és valószínűleg támadható vonása a rendeletnek, hogy szűkíti a vonatkozó törvény értelmét, azaz szerzett jog gyakorlását vonja el az ügyféltől, vagy legalábbis akadályozza.

Még a látszólag egyértelműen pozitív változtatások sem feltétlenül azt a hatást érik majd el, amire számítottak. Mint például a közvetítés tilalma, ami megszüntetné azt a gyakorlatot, hogy az egyesületek a támogatás jelentős részét olyanoknak fizessék ki, akik felhajtják számukra az adójukat felajánló cégeket.

A változtatás egyrészt üdvözlendő, másrészt viszont mi lesz így a kisebb egyesületekkel, amelyeknek nincsenek megfelelő céges kapcsolataik, hogy maguk intézzék ezt a dolgot? Netán saját magukkal, mint a Vidi FC nemzeti oligarcha tulajdonosa, Garancsi István, vagy a patrónusaikon keresztül, mint a Tállai Andrással és Mezőkövesdjével baráti kapcsolatokat ápoló felsőtárkányi focicsapat. Azaz a változtatás sok helyen azt jelenti majd, hogy a szakmai munka helyett részben a pártfogók keresésére és a cégvezetőkkel való haverkodásra kell fordítani az energiákat. 

Az pedig már csak egy apróbb érdekesség a korábbiak fényében, hogy a megkérdezett szakértőnk szerint a rendeletből a támogatási igazolás elutasításának okaként valahogy kifelejtődött az a szimpla lehetőség, hogy a sportszervezet már kimerítette a számára megállapított keretet.

Elvesztette csáberejét 

A sok-sok negatívum után mondassék el, hogy a változtatásnak van egy igen örvendetes üzenete is.

Nevezetesen hogy a tao-támogatás korlátozása azt mutatja, ma már a kormány szerint is közpénz a tao.

Hiszen ha magánfelajánlás volna – ahogy ahhoz Orbán és követői eddig foggal és körömmel ragaszkodtak –, akkor senkinek semmi köze nem lehetne hozzá, mennyit ajánlanak fel belőle egy évben.

Tegyük hozzá, részben talán épp azért csökkentette ilyen hirtelen és drasztikusan a kormány a taós sporttámogatás szerepét, mert a magyar bíróság közpénznek találta. Így a hozzá kötődő adatok közadatok lettek, amiket igény esetén nyilvánossá kell tenni.

Mindez a tao-rendszernek némi átláthatóságot biztosító vállalásokkal együtt, amiket annak idején Brüsszelnek volt kénytelen tenni a kormány a rendszer elfogadtatásakor (például az elfogadott tao- programok feltöltése a csapatok honlapjára), transzparensebbé teszi ezt a támogatási formát, mintha csak simán állami támogatásként küldözgetnék a forintokat az arra érdemesnek talált sportszervezetekhez. Mint például a Ferencváros Labdarúgó Zrt. éves beszámolóiban megjelenő milliárdos nagyságrendű „egyéb" támogatások esetében, amikről semmit nem lehet tudni, azt leszámítva, hogy „egyéb".

Meg persze az is lehet, hogy a takarékoskodás előszelétől megcsapva a kormányfő hirtelen arra az ijesztő felismerésre jutott, hogy amíg ő a felcsúti akadémia gyarapodásával volt elfoglalva, az egyébként mindig és mindenhol sikertörténetnek beállított rendszer a fejére nőtt. Hogy már ha akarná se tudná ellenőrzés alatt tartani az egyre gátlástalanabbá váló főszereplők – a taós sportágakat elözönlő helyi kiskirályok, pártközeli vállalkozók és pártpolitikusok – mohóságát, ráadásul a költségvetésből kieső források mértéke már rendszerszinten is feszültséget okoz.

Úgyhogy ijedtében meghúzta a vészféket.

Persze megtehette, őt már bőven elvitte a vonat addig, amíg csak lehetett. Mert miközben kiveséztük, hogy mitől volt különleges a tao-program, és miért gondoljuk, hogy vége, illetve hogy micsoda káoszt és lehetséges katasztrófát okozott a túlburjánzó rendszer problémáinak huszárvágásszerű megoldása, azt azért egy pillanatig se feledjük, hogy morálisan mennyire visszatetsző, ami történt.

 Például az aránytalanságokat tekintve.

Miközben 40 milliárd forintra csökkentették a hat taós sportág többezernyi sportszervezete által 2019-ben begyűjthető támogatás mértékét, a rendeletet aláíró Orbán Viktor felcsúti focialapítványa 2018-ban nagyjából 6-7 milliárdnyi támogatást szedett össze egymaga.

De az események kronológiája is nyugodtan nevezhető felháborítónak. A kormány alig egy éve, 2017 végén még úgy változtatta meg a taózás szabályait, hogy lehetővé tette a már elfogadott programok összértékének növelését. A lehetőséggel egyedül a felcsúti alapítvány élt, egy 2018 júniusában beadott és elfogadott módosításnak köszönhetően 9 milliárd forintra növelve a már korábban is iszonyatosan magas, 5,4 milliárdos értéken elfogadott programját. Meglehetősen hirtelen támadt igényről beszélhetünk: a június végén jóváhagyott, önrésszel együtt 5,2 milliárdos többletforrást ugyanis annak sport- és konferenciaközpontnak a megvalósításához használták fel, amit október közepén adtak át.

Majd alig 2 hónappal a Mészáros gyerekek Fejér BÁL Zrt. nevű cége által felépített, közel 9 milliárd forintnyi tao-támogatást felemésztő komplexum átadása után hirtelen megszületett a kormányrendelet, aminek egyik legfőbb – Orbán által kinyilatkoztatott – célja, hogy most egy ideig ne indulhassanak taós támogatásból nagyobb beruházások.

Kívülről nézve ez bizony eléggé úgy néz ki, mintha a felcsútiak kikesseltek volna a hirtelen jött megszorítások előtt. 

Mindezek ismeretében bármi is járt a miniszterelnök fejében, amikor karácsony után egy nappal odakanyarította nevét a drasztikus változtatások hozó kormányrendeletre, abban biztosak lehetünk, hogy akinek kell, annak ezentúl is jut majd a taóból elég, vagy ha nem taóból, akkor innen vagy onnan. Az pedig, hogy az érintett sportágakkal, egyesületekkel és településekkel mi lesz, eddig is másodlagos volt ebben a történetben.

(Borítókép: Orbán Viktor / Facebook)