Portugália nem nyer, csak továbbjut
Mióta világ a világ, két filozófia harcol egymással a futballpályán. Az egyik azt mondja, a győzelemhez a labda birtoklása szükséges; a másik szerint a folyamatos passzolás csak szükséges rossz, ami növeli a hibázás lehetőségét. A két egymással viaskodó iskola nem jó és rossz harcát jelenti, csupán azt, hogy a futballozásnak nincs tankönyvekben leírható tökéletes módja: mindenki másban hisz, a siker pedig javarészt azon múlik, hogy az elképzeléseit ki, milyen minőségben tudja megvalósítani a pályán.
Ahogyan az a mérkőzés közben az M4 stúdiójában is elhangzott, az idei Európa-bajnokság eddig azt bizonyítja, a labdabirtoklás szerepe a válogatott futballban leértékelődik. A torna tíz legjobb labdabirtoklási mutatóval rendelkező csapata közül mindössze három jutott be a negyeddöntőbe, néhány viszont – így az osztrák, a svéd, az ukrán, vagy az angol – kifejezetten nagyot égett a tornán. Két évvel ezelőtt a brazíliai világbajnokságon is hasonló volt a helyzet: a legjobb nyolc közé kerülő csapatok közül mindössze négy (német, francia, argentin, chilei) szerepelt az első tíz között a meccsenkénti átlagos labdabirtoklás mutatóját tekintve. Az analógia tehát meglehetősen egyértelműnek tűnik – nagyon úgy néz ki, hogy a válogatott tornákon való sikeres szerepléshez nem feltétlenül a labda birtoklásán keresztül vezet az út. Sőt.
Hogy a labdabirtoklás szerepéhez való viszony hogyan képes megváltoztatni egy csapat játékát, azt a portugál válogatott Eb-szereplése alapján a legkönnyebb megvilágítani. Fernando Santos csapata a csoportmeccsek alatt átlagban több mint 63%-ban birtokolta a labdát, de győznie ennek ellenére sem Ausztria (0-0), sem Izland (1-1), sem a magyar válogatott (3-3) ellen nem sikerült. A szövetségi kapitány Fernando Santos ezért úgy döntött, változtat a csapat alapvető stílusán, és a Horvátország elleni nyolcaddöntőn már szándékosan lemondott arról, hogy dominálja a labdát. A portugál válogatott labdabirtoklása 41%-ra esett vissza, de az eredményen ez nem látszott: a komfortzónájukból kimozdított horvátok teljesen tanácstalanul adogattak a portugál fal előtt, amikor pedig a hosszabbítás végén kockáztatni próbáltak, Santos csapata az első adódó lehetőségéből eldöntötte a meccset.
Kevesen számítottak rá, hogy az alkalmazkodó szerepet Lengyelország ellen is tartani fogják a portugálok, mégis ez történt, a meccs egészét tekintve mindössze 48%-ban volt a labda Ronaldóéknál. Santosnak ahogy a horvátok ellen, úgy most is célja volt az alkalmazkodással: a nyolcaddöntőben a Modric-Rakitic duó elszigetelése volt mindennél fontosabb, most pedig az, hogy a lengyelek semmiképp ne tudják az erényeikhez leginkább passzoló kontrafocit játszani.
Ennek érdekében a portugálok kezdője is változott: kimaradt az inkább statikus védekezésben jó André Gomes, a helyére pedig az a Renato Sanches került, aki az eddigi meccseken csereként beállva már bizonyította, hogy egy igazi energiabomba. Rajta kívül egyedül a sérült Raphael Guerreiro maradt ki a horvátok elleni győztes csapatból, őt Eliseu pótolta. A lengyeleknél még ennyi kérdőjel sem akadt a kezdőcsapatban, Adam Nawalka a tornán eddig végig használt alapcsapatát tette fel a pályára, annyi változtatással, hogy Milik ezúttal egyértelműen Lewandowski mögül, és nem mellől indult a kapu irányába.
A portugálok terve a labda nélküli futballal kapcsolatosan annyira tudatos és kiérlelt volt, hogy akkor sem változtattak rajta érdemben, amikor a lengyelek – az Eb-k történetének második leggyorsabb góljával, mindössze 100 másodperc elteltével – előnybe kerültek. Eszük ágában sem volt a tudatosan visszaállni próbáló lengyel válogatottra borítani a pályát, inkább arra törekedtek, hogy megzavarják őket a labdakihozatalokban, és könnyű, a kapuhoz közel szerzett labdákból vezethessenek gyors támadásokat.
Egy képen összefoglalható a lényeg: a portugálok már a lengyelek térfelén igyekeznek megzavarni az ellenfél támadásépítését. 4-3-3-mas formációban támadnak le, a csapatrészek egymáshoz közel helyezkednek, így a védekezés kompakt, egységes marad. Hiába lép vissza egészen a két középhátvéd mellé a lengyelek egyik védekező középpályása - a fotón éppen Maczynski, de Krychowiak is gyakran csinált hasonlót -, ha meg is kapja a labdát, esélye sem lesz középen átjátszani a portugálok első védővonalát. Lewandowskit ráadásul eközben (biztos, ami biztos alapon) kvázi emberfogással követi Pepe.
Santos a letámadással elérte, hogy az ellenfél játéka kiszámítható és egysíkú legyen. Mivel a lengyelek nem tudtak gyorsan és direkten támadni, jobb híján steril adogatásba kezdtek: a középhátvédek feljátszották a labdát a visszalépő védekező középpályásnak, aki aztán mélységi passzopció híján a szélre passzolt. Az átadásokat összesítő grafikán kiválóan látszik, hogy a lengyel csapat nagyon mélyen birtokolta a labdát, és a pálya közepén esélye sem volt átjátszani a portugálok védekezését:
Bár a meccsen összességében a lengyeleknél volt többet a labda, a támadóharmadban a portugálok passzoltak többet (136 vs 215), és a portugáloknak volt több szögletük is a meccsen. Amíg a lengyel csapatban a leggyakoribb passzkapcsolat a Krychowiak (védekező középpályás)-Pazdan (védő) és a Krychowiak-Glik (védő) átadás volt, addig a portugáloknál legtöbbször a csodagyerek Renato Sanches (középpályás) játszott össze a felfutó jobbhátvéd Soaressel – ez is jól mutatja, önmagában a labdabirtoklás mennyisége nem sokat mond el arról, hogy egy csapat milyen minőségű támadójátékra képes.
Ezzel együtt a portugálok sem vállaltak túl sok kockázatot, ha épp náluk volt a labda. A lenti pillanatfelvétel jól összefoglalja a lényeget: hat játékosnál több csak elvétve léphetett át a lengyelek térfelére – ha így lett volna, akkor a csapat túlságosan sebezhetővé válik labdavesztés esetén -, és a két szélső védőből is csak az egyik támogathatta az előrejátékot egyidejűleg. Santos szintén biztonsági okokból töltötte túl a pálya közepét is - úgy vélte, ha itt veszítene labdát a csapata, akkor jobb esélye nyílik a gyors visszarendeződésre, mintha a lengyelek azonnal a szélső védők mögötti területet támadhatnák a kontráikkal.
A lengyelek eközben 5-3-1-1-es védekező formációba rendeződve várták a portugál támadásokat. Ennek a felállásnak a lényege, hogy teljesen elzárja a kapu előtti területeket, és vagy távoli lövésekre, vagy beadásokra kényszerítse az ellenfelet. Nawalka számítása az első félidőben teljesen bejött: a portugálok 15 beadási kísérlete közül mindössze egy volt pontos, a többit gond nélkül vágta ki a Glik vezette lengyel védelem.
A grafikán az is remekül látszik, hogy a portugálok csak a legritkább esetben vitték le a labdát az alapvonalig – ebben akadályozta őket a széleket is felügyelő 5-3-1-1-es lengyel védekezés -, inkább a tizenhatos sarkának vonalából lövöldözték a labdákat a védelem mögé. Ez a taktika akkor sem feltétlenül célravezető, ha az embernek van egy jó centere, úgy viszont, hogy a portugálok két szélső támadóval voltak jelen a lengyel tizenhatoson belül, teljességgel hasztalanná vált.
A második félidőben, majd aztán a hosszabbításban teljesen egyértelművé vált, hogy mindkét csapat a vereség elkerülésére játszik. A lengyeleknél ez annyiban érthető is volt, hogy a tornán végig használt, hullafáradt alapcsapatot alig tudta frissíteni Nawalka kapitány – 120 perc alatt is mindössze kettőt cserélt, posztra -, a portugálok viszont azzal együtt sem kockáztattak semmit, hogy Santos kapitány Joao Moutinhót, és Ricardo Quaresmát is be tudta dobni a padról. Moutinho cseréje után a csapat ráadásul végleg átállt 4-4-2-re, ami a szélre szorította ki a középpálya közepén addig remeklő Renato Sanches-t, erősen korlátozva a befolyását a mérkőzés alakulására.
A kockázatkerülés végül a portugáloknak jött be, mert tizenegyesekkel megnyerték a meccset, de a történelem azt mutatja, csak nagyon ritkán kifizetődő, ha valaki direkt a büntetőpárbajra játszik a mérkőzések végén. Eddig a nagy válogatott tornák történetében mindössze egyetlen csapat, az 1990-ben világbajnoki ezüstérmes Argentína volt képes arra, hogy egy sorozaton belül két tizenegyespárbajt is megnyerjen – ők Jugoszláviát és Olaszországot verték meg a fináléba vezető úton. Dél-Amerikában egyébként is dívik a kockázatkerülésre alapozott taktika, a 2011-es Copa Americán például Paraguay úgy jutott el egészen a döntőig, hogy egyetlen mérkőzést sem nyert meg a tornán – ahogyan eddig, szigorúan 90 percre vetítve, ezen az Eb-n Portugália sem.
A cikk szerzője Kele János blogger, szakíró. Öt éve készít meccselemzéseket, jelenleg többek között a pozsonyi Új Szó napilap ’Focitipp’ címet viselő mellékletének külsős munkatársa. Az angol futballról a Cold Rainy Nights in Britannia blogon ír, amelynek alapító-főszerkesztője.