Ezt a kínai túrát gyorsan el akarom felejteni

Van az a furcsa helyzet, amikor az agy tudja, hogy mi a realitás, de a szív minden ésszerű érv ellenére is rendíthetetlenül remél. Pontosan így éreztem magam, amikor múlt héten megérkeztem Vuhanba, ebbe a közép-kínai városba, amelynek az utcai pályájáról addig szinte semmit sem tudtunk.

Versenyhétvége verseny nélkül

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a Hyundai számára pokolian nehéz versenyhétvége előtt állunk, hiszen a kilátásaink a zandvoortihoz hasonlítottak, amikor egyetlen pontot sem szereztünk a mezőny legjobb autójával. Kalkuláltam azzal, hogy a bajnokság esélykiegyenlítő-rendszerének kilengései miatt lesz még egy ilyen hétvégénk a szezonban, és hogy ez nagy valószínűséggel Vuhanban jön el. De mindezek ellenére legbelül mégis reménykedtem abban, hogy a várhatónál jobban alakulnak a dolgok. Ezért is volt olyan nehéz megélni a számomra nulla, de a komplett Hyundai számára is csak három pontot hozó, eredménytelen hétvégét. Meg persze azért, mert nekem lényegében lehetőségem sem volt arra, hogy megpróbáljam a feje tetejére állítani a kedvezőtlen vuhani esélyeinket. Már a szabadedzéseken eldőlt, hogy számomra ez a hétvége a legkevésbé a versenyzésről szól majd, ugyanis felerősödött egy motormeghibásodás az autómban, amelyet már az azt megelőző kínai fordulóban, Ningpóban is észleltünk, de akkor még úgy gondoltuk, hogy talán ki lehet húzni vele a szezon végéig. Vuhanban ugyanakkor már rögtön az elején egyértelművé vált, hogy motort kell cserélnünk.

Már Japánra figyelve dolgoztam

Ebben is meg kell látni a pozitívumot, hiszen legalább nem egy olyan hétvégén kaptam rajtbüntetést a motorcsere miatt, amikor ez sok pontba került volna. Csakhogy az új motorral sem nagyon akart működni az autó, ezért töltöttem mindössze három kört a pályán a szombati első futamon, a két időmérőn pedig így esélyem sem volt arra, hogy akár csak a hyundaios márkatársakkal is felvegyem a versenyt. A vasárnapi futamok voltak az első pontjai a hétvégének, amikor már megfelelően működött az autó, de azokon a 21., illetve a 22. helyről rajtolva csak óriási mázlival lehetett volna szó a pontszerzésről egy előzés szempontjából nehézkes utcai pályán. Így elsősorban arra figyeltem, hogy az autómnak még véletlenül se legyen nagyobb baja, hiszen egy a Távol-Keleten összeszedett komolyabb törésnek a logisztikai problémák miatt jelentős következményei lehetnek a szezon hátralevő részére. A biztonság szem előtt tartása mellett azon dolgoztam a futamokon, hogy a következő japán fordulónak már egy műszakilag rendben lévő autóval vágjak neki, mert most mindennél nagyobb szükségem van arra, hogy jöjjön egy olyan versenyhétvége, amelyen az első pillanattól az utolsóig tökéletesen működik a technika. 

Tehetetlenül néztem a többieket

Amikor vasárnap kiszálltam az autóból az utolsó futam után, úgy éreztem, hogy Szuzukában már rendben lehetünk. Ugyanakkor sajnáltam, hogy még csak azt sem tudtam kideríteni Vuhanban, hogy a márkatársakhoz képest mire lettem volna képes. A versenyláz bennem még akkor is égett volna, ha adott esetben csak a 14. helyért küzdhetek Thed Björkkel, ami a Hyundai legjobb helyezése volt a két időmérőn, és rossz volt tehetetlenül nézni a többiek valódi küzdelmét. Ugyan Björk és Muller szerzett egy-két pontot, de nem gondolom, hogy ezen a hétvégén sokkal a BRC előtt jártak volna. Ningpóban jobban zavart, hogy ott egyértelműen hatékonyabbak voltak az ő csapatuk által üzemeltetett Hyundaiok, de ebből nálunk is mindenki levonta a megfelelő következtetéseket, és keményen dolgoztunk a két kínai forduló között a lemaradás okának megtalálásán. Egész szezonban ide-oda pattog a labda a két csapat között: egyszer az ő, egyszer a mi megoldásaink működnek jobban. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen nem akárkikkel, hanem két világbajnokkal kell felvennünk a versenyt. Bízom benne, hogy Szuzukában újra mi tudjuk majd a márkán belüli referenciát adni.

Eddig nem volt szó csapatutasításról

Két héttel ezelőtt bizakodóan vágtam neki a szezon ázsiai felvonásának, így most elég nagy pofonként élem meg azt, hogy az egymás utáni két kínai versenyhétvégén közel a duplájára duzzadt a bajnokságbeli hátrányom, miközben a felére csökkent a hátralévő futamok száma. Ha előveszem a csapatvezetői énemet, amit a M1RA-nál már gyakorolhattam, akkor bizony bennem is felvetődik a gondolat, hogy mikor kérnek meg arra, hogy a szezon végéig segítsem a tabellát vezető csapattársamat a bajnoki cím megszerzésében. Őszintén mondom, hogy erre még nem került sor, egyelőre még csak nem is utalt senki ilyesmire a csapaton belül. De reálisan nézve azt tudom, hogy két versenyhétvégével a vége előtt a 46 pontos lemaradás borzasztóan sok, és elsősorban nem is a ponthátrány aggasztó, hanem az, hogy hat pilóta van kedvezőbb helyzetben nálam jelenleg. Nem tehetek mást, minthogy előre menekülök, és azt a taktikát követem, ami tavaly egyszer már működött: innentől mindkét hátralévő helyszínre külön mini-bajnokságként tekintek.

Persze kicsit ez is olyan, mint amikor megérkeztem Vuhanba: az agyam tudja, hogy mi a realitás, de a szívem minden ésszerű érv ellenére is rendíthetetlenül remél. Tudom, hogy néha a szívnek van igaza, és amíg van esély, küzdök érte!