Miért hiszi el bárki a koronavírusos álhíreket?

Lassan unásig ismételgetett közhellyé válik az, hogy minden krízishelyzet az álhírek, illetve félinformációk brutális terjedésével és népszerűségével jár. A koronavírus-járvány most újra újra érdemes elővenni ezt a témát, jelenleg ugyanis napról napra, első kézből tapasztalhatjuk meg a hatásait.

A konteók már januárban elkezdtek terjedni, mostanra pedig már az egészen hajmeresztő 5G-s elméletekig jutottak, az Egészségügyi Világszervezetnek (WHO) pedig egyre bővülő oldalon foglalkozik a különböző mítoszokkal.

Az egész helyzet eléggé hasonlít ahhoz, amikor a nyolcvanas évektől kezdődően elterjedtek, és évtizedeken át hódítottak az elméletek arról, hogy

• a HIV vírus egy titkos biológiai fegyver, ami egy amerikai laborból szabadult el,
• a vírus elleni tesztek megbízhatatlanok,
• az AIDS-et kecsketejjel lehet gyógyítani.

Az eredetileg az orosz KGB-től indult dezinformációs kampány annyira sikeres volt, hogy még az Egyesült Királyság nagyobb lapjai is megírták a sztorit, és művelt, alapesetben racionális emberek is elhitték az álhíreket – csakúgy, mint most. Ez jelentősen megnehezíti a járvány elleni harcot, sok esetben pedig aktívan káros is, ezért nagyon fontos, hogy megpróbáljunk tenni a jelenség ellen.

Mindenki elhiszi

Azt, hogy a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos álhírek mennyire veszélyesek és károsak tudnak lenni, ezen a ponton talán már nem kell bizonygatni. Elég csak a felgyújtott 5G-s adótornyokra gondolni Nagy-Britanniában és Hollandiában, vagy arra, amikor Iránban több százan haltak meg, miután metil-alkoholt ittak arra számítva, hogy a magas alkoholtartalom elpusztítja a vírust.

Más esetekben ennyire nem drasztikus a helyzet, de az első ránézésre ártalmatlannak tűnő álhírek is komoly gondokat tudnak okozni azzal, hogy hamis biztonságérzetbe ringatják az embert. Ha például valaki azt olvassa a Facebook-hírfolyamában, hogy mély levegővétellel kimutatható a fertőzés, és a vízivás lemossa a torokról a vírust, vagy hogy a szaunázás a megoldás a betegség ellen, könnyen azt hiheti, hogy nem kell betartania az érvényben lévő, kétségtelenül jóval kellemetlenebb korlátozásokat. Az ilyen, egyszerűnek tűnő megoldások ráadásul erodálják az emberek egészségügybe, illetve egészségügyi szervezetekbe vetett bizalmát, pedig erre most éppen nagyon nagy szükségünk lenne.

A jelek szerint hiába a sajtó, a nemzetközi szervezetek és kormányok összes erőfeszítése, úgy tűnik, hogy ezek az elméletek ijesztően sok ember számára meggyőzőek, és ezek jelentik a valóságot. A YouGov és az Economist márciusi kutatása alapján az amerikaiaknak 13 százaléka hisz abban, hogy a koronavírus-járvány nem is létezik, az egész nem több puszta kitalációnál. 49 százalékuk gondolja azt, hogy a vírust egy laborban hozták létre. Ez utóbbit több kutatás cáfolta már (bár azt nem zárták ki 100%-osan, hogy esetleg a természetes úton létrejött vírus egy laborból került ki a szabadba az azt tanulmányozó kutatók óvatlansága miatt).

Az már ebből a meglepően magas arányból is látszik, hogy a jelenséget nem lehet simán a szőnyeg alá söpörni, de az is világos, hogy hiába műveltebb, vagy tanultabb valaki az átlagnál, könnyen belekeveredhet az álhírek és összeesküvés-elméletek világába. Elég csak dr. Tamasi Józsefre gondolni, aki orvos létére olyan meredek dolgokat terjesztett az új típusú koronavírusról, hogy a Magyar Orvosi Kamara etikai vizsgálatot kezdeményezett ellene. (Persze aki azért terjeszt álhíreket, mert ez üzletileg jól jön neki, és ő maga nem is feltétlenül hisz bennük, az más tészta, de ez most messzire vezetne.)

Vagy ott van a Goop nevű cégével az utóbbi időben egyre inkább az alternatív gyógymódokat népszerűsítő Gwyneth Paltrow közeli partnere, a pszichiáter Kelly Brogan, aki szintén arról beszélt, hogy nem is biztos, hogy létezik koronavírus, a haláleseteket az állítólagos patogéntől való félelem okozza. Brogan egészen odáig ment, hogy megkérdőjelezte annak az elméletnek alapvető részleteit, mely szerint a betegségek jelentős részét mikroorganizmusok okozzák. De hasonlóan aggasztó az is, hogy egyes országok vezetői mennyire nem veszik komolyan a helyzetet – erre tökéletes példa a brazil elnök, Jair Bolsonaro.

Nem könnyű eset

Az tehát egyértelmű, hogy a jelenség nem pusztán zavaró, de káros is lehet, a mögötte húzódó okok megértésével azonban nemcsak önmagunkat, de a környezetünket is megvédhetjük az álhírektől. Az első fontos probléma az, hogy maguk az üzenetek milyen formában vannak tálalva. Mivel nap mint nap rengeteg információval találkozunk, gyakran a megérzéseinkre kell hagyatkoznunk, hogy eldöntsük, valami hiteles-e. A megérzéseinket pedig néhány szimpla trükkel viszonylag könnyű befolyásolni.

Minden bizonnyal önöknek is feltűnt például az, hogy a szenzációs álhíreket jellemzően nem önmagukban teszik közzé, legtöbbször mellékelnek melléjük képet is. Ezen meg lehet ismételve a kijelentés zanzásított változata, de igazából az sem baj, ha csak lazán kapcsolódik az egészhez; például a jelenlegi helyzetben a koronavírus mikroszkopikus képe, vagy annak modellje. Egy 2012-es kutatás szerint önmagában a kép jelenléte növeli a bizalmunkat az adott állítás iránt. Egy állítólagos új gyógymód esetében például hiába nincsen semmilyen bizonyíték a szövegben arra, hogy az működik is,

Hasonló okokból van az is, hogy az ilyen álhírek látszólag objektíven, tényszerűen vannak megfogalmazva, gyakran saját(nak mondott) sztorikkal vannak kiegészítve, és általában pont annyi tudományos utalás – például a WHO, vagy doktorok emlegetése – van benne, hogy a teljes hülyeség is hihetőnek tűnjön. Ha ezek az álhírek elégszer tűnnek fel a hírfolyamunkban, az még hihetőbbé teszi őket, az ismert szervezetek emlegetéséhez hasonlóan ugyanis ettől is ismerősebbnek érezzük őket, ezt pedig könnyen összekeverhetjük a tényszerűséggel. Még akkor is, ha eredetileg szkeptikusak voltunk.

Ezek a trükkök persze nem most kerültek elő először. A propaganda és a félinformációk terjesztése régóta velünk van már, a közösségi média azonban minden korábbinál fogékonyabbá tette rájuk az embereket. Manapság egyáltalán nem ritka az, hogy valaki úgy oszt meg valamit, vagy úgy alkot róla véleményt, hogy egy pillanatig sem gondolkodott el annak valóságtartalmán. Ez jól látszik egy márciusban készült, egyelőre nem lektorált kutatásból is, amiben a kanadai University of Regina kutatói arra kérték az alanyokat, hogy olvassanak el egy gyűjtést a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos szalagcímekből, melyekben igaz és hamis állítások is szerepeltek. Amikor arra kérték őket, hogy állapítsák meg az állítások pontosságát, a résztvevők nagyjából az esetek 25 százalékában mondták azt az álhírekre, hogy igazak. 

Ez elég komoly különbség, a kutatók szerint pedig egyértelműen arra utal, hogy rengeteg ember oszt meg úgy álhíreket, hogy maga is rájöhetett volna arra, hogy az egész hülyeség, ha rászánt volna pár másodpercet előtte és átgondolja. A kutatást vezető Gordon Pennycook szerint ebben annak is szerepe lehet, hogy az emberek agya a közösségi médiában szerezhető lájkok és retweetek alapján mérlegel ebben a helyzetben, ezek a platformok ugyanis az igazság helyett akarva-akaratlanul az interakciót és a viralitást helyezik előtérbe.

Emellett az is megfontolandó, hogy ilyen helyzetekben sokan megpróbálják a követőikre, ismerőseikre tolni a döntés felelősségét. Erre klasszikus példa az, amikor valaki úgy oszt meg egy rizikós cikket, hogy odaírja mellé, hogy "Nem tudom igaz-e, de...". Ebben a helyzetben könnyen gondolhatja azt az ember, hogy ha van igazság abban, amit megosztott, azzal biztosan segít, ha pedig nincs, azzal nem árt. Fontos ugyanakkor látni, hogy ez nem így van, a megosztás egyértelműen káros – akármiről is van szó, biztos, hogy valami szenzációs dolgot ígér, ez pedig elvonja az emberek figyelmét arról, hogy megkérdőjelezzék a valóságtartalmát.

Vetkőzzük le a reflexeket

A pszichológiai kutatások alapján persze vannak emberek, akik alapból is hajlamosabbak arra, hogy felülírják az ösztönös reakcióikat, és újra átgondolva helyes konklúziót vonjanak le egy adott helyzetből. Ezt az ún. kognitív reflexiós teszttel (CRT) lehet leginkább lemérni, amit sokszor a világ legrövidebb IQ-tesztjeként is emlegetnek. Az eredeti tesztet 2005-ben alkotta meg egy Shane Frederick nevű pszichológus, aki három egyszerűnek tűnő kérdést tett fel, de itt most egy is elég lesz ahhoz, hogy megértsék, miről van szó.

Ez volt Frederick tesztjének második kérdése, és röhejesen egyszerűnek tűnik, de ha ön is reflexből rávágta, hogy 100, sajnos el kell keserítenünk, a helyes válasz természetesen 5 – hiszen a gépek egymástól függetlenül dolgoznak, és mindegyik 5 perc alatt végez. Ha mégis 100-at mondott, az persze nem jelenti azt, hogy ön ostoba lenne, egyszerűen csak reflexből válaszolt ahelyett, hogy átgondolta volna a dolgot. Ha valaki rendszeresen beleesik ebbe a hibába, az nagyobb valószínűséggel lesz előítéletes, a propaganda számára is könnyebb célpont, az álhíreket is nagyobb valószínűséggel fogja elhinni, és a kötelezően bevezetett korlátozásokat – mint a rendszeres kézmosás, vagy a távolságtartás – is kisebb eséllyel fogja betartani.

Elsőre ijesztőnek tűnhet, hogy egyébként intelligens, művelt, értelmes emberek is könnyen áldozatává válhatnak az ilyen gondolkodásnak, ennek tudatában azonban sokkal egyszerűbb harcolni az álhírek ellen. A különféle hoaxok lebuktatásánál például a különféle szervezeteknek érdemes bizonyos szempontból ugyanazokat a módszereket alkalmaznia, mint az álhírterjesztőknek: ha ugyanis valami különösebb agytorna nélkül, könnyedén megérthető, azt az emberek hajlamosabbak lesznek elfogadni. Nem érdemes például nagyon tudományosan, bonyolult nyelvezettel, a legapróbb részletekbe menően ízekre szedni egy álhírt, helyette inkább arra kell törekedni, hogy a legfontosabb tényeket a lehető legegyszerűbben tegyük helyre, lehetőleg egy kép, vagy grafikon társaságában.

Az is fontos, hogy ha nem muszáj, ezek a kampányok ne ismételjék meg a hamis állításokat, mert az ismétlés – ahogy azt már fentebb is írtuk – a bizalom növekedésével jár. Ez persze nem mindig megoldható, de így is érdemes törekedni arra, hogy a valós állításokra helyezzék a hangsúlyt, hogy azok maradjanak meg az emberek fejében a cáfolni kívánt konteók helyett. Egyéni szinten is érdemes tudatosabban állni a dolgokhoz, legalább megosztás előtt kétszer átgondolni az elénk kerülő tartalmak valóságtartalmát és végigvenni a következőket:

• Vissza tudjuk követni az állítást az eredeti forrásig?
• Mendemondákon, vagy valódi tudományos bizonyítékokon alapul?
• Hogy viszonyul a jelenleg rendelkezésre álló adatokhoz?
• Vannak benne érvelési hibák?

Ha feltesszük ezeket a kérdéseket ahelyett, hogy a lájkok számán gondolkozunk, vagy abban reménykedünk, hogy a megosztott cikk talán hasznos lehet valakinek, akkor máris egy fokkal jobbá tettük a helyzetet. Egyes kutatások szerint egy kis gyakorlással ebben mindenki jobb lehet, erre pedig szükség is lesz, ha a vírushoz hasonlóan az álhírek terjedésének is gátat akarunk szabni.

(A cikk megírásához a BBC "Why smart people believe coronavirus myths" című anyagát vettük alapul.)

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)