Arról, hogy mit lehet csinálni egy tizenpár éves kislánnyal a Balatonon
Meg arról, hogy milyen volt a The Toors első koncertje három lány előtt.
Meg arról, hogy milyenek voltak a nagymamával ellopott nyarak.
Meg arról, hogy mitől volt legendás a legendás szilvalekvár negyvenkilencben.
Meg arról, hogy milyen visszamenni oda, ahol az ember született, de ahonnan az ember eljött, el kellett jönnie, nem azért, mert valami hatalmas kihívásokat látott maga előtt, bár persze azért is, hanem azért, mert ott már nem lehetett lenni, nem lehetett maradni, mert érezte, hogy ennél csak valami jobb lehet.
És még ki tudja, miről.
Olvasónaplót csinálok ma, egy-egy Mindeközben-posztban mesélem el, milyen könyveket olvasok vagy olvastam a közelmúltban. Grecsó Krisztián új könyvével kezdem, amit tegnap óta olvasok, miután előrendeltem, majd az előrendelésnek köszönhetően két nappal a bemutató után kaptam meg. Harminc év napsütés a címe, és az első pár tíz oldal után arra gondoltam, hogy a Megyek utánad és részben a Mellettem elférsz werkkönyvét olvassa, hogy akkor tessék, innen jöttek a regények, innen hoztam magammal mindet, csak ki kellett csomagolnom, amikor letelepedtem az új életemben, és belaktam nagyjából kényelmessé, és rájöttem ebben a nagyjából kényelmesben, hogy valami hiányzik abból a világból, amit el kellett hagyni, de mégis velem jött. Meg aztán arra még, hogy bár minden ilyen werk olyan lenne, mint ez, magával ragadó, lendületes, olvasmányos (még ha az első fejezete minden fontossága ellenére is nehezen indul, túl móriczosnak érzi az ember, mármint ha az az ember én vagyok).
Biztos egy nagy adag személyes érintettség miatt is, párhuzamos sorsok meg ilyesmi, de ez a könyv, ahogy a Grecsó-életmű úgy általában, nagyon eltalált. Remélem, nemcsak az első fele – bár egy könyv felénél már nagyon nem lehet tévedni. (Mondjuk a Megyek utánadnak épp az utolsó bekezdése volt, ami rontott az élvezetem értékén.)