Így lett ortodox a kormány

A Demokrácia és Dilemma Intézet szerint aggasztó, hogy hiába kedveli a pénzszerzési akcióknál a nem ortodox megoldásokat a kormány, a nehéz helyzet átfogó kezelgetése mégiscsak egy unalmas és mindeddig sehol sem hatékony hagyományos rendszer szerint zajlik. Az ellenzék meg olyan gyorsan osztódik, hogy vezért kell keresnie.

Itt egy remek összefoglaló arról, hogy úgy néz ki, mintha Magyarország közeljövőjében már a kormány sem bízna. Ez szomorú. Jövőre egészen biztosan még szerényebben kell élnünk. Nem rózsásak a kilátások a környéken sem, az Európai Unió legfontosabb politikusai háborúval riogatnak, 1945 óta nem látott válságról beszélnek, tényleg nem könnyű, beláthatjuk, nem minden csak a Kossuth téren és környékén székelő vezetőinken múlik. A begyűrűzés örökkévaló, már a rendszerváltás előtt is fontos hivatkozási alap volt.

Zsákutcák

Egész biztos, hogy nincs az az ember, aki kényelmesen kivezethetné az országot az erőtlenségből. Ha kevés a pénz arra, amire költeni szoktunk, akkor vagy kevesebbet kell költeni, vagy többet kell szerezni. Utóbbihoz vagy hitelt kell felvenni, vagy adókat emelni, illetve az inflációt gerjeszteni. A még nagyobb eladósodásról nagyon gyorsan letiltotta az Orbán-kormányt az EU, és mostanra már nem is megy ez könnyen. A bevételnövelés pedig az a megoldás, amivel eddig a legtöbbet kísérleteztek a rendszerváltás óta Magyarországon, és ami ellen a mostani kormány már sokszor felesküdött. Most mégis ez jön.

A nagy rendszerek örökkévalósága

A pénzszerzéssel szemben a másik megoldás, hogy az állam érdemben kevesebbet költsön. Ez komolyan felmerült. Erről szólt a Széll Kálmán terv. Most azonban úgy tűnik, hogy annak több fontos ígéretéből sem lesz gyorsan eredmény.

A drága állami rendszerek átalakítása (nyugdíj, szociális támogatások, közösségi közlekedés, egészségügy, oktatás) továbbra sem látszik. Persze az ilyen átalakítások is megszorítások, legalább olyan szomorúan élné meg a lakosság, mint az adóemelést. Hiszen az ingyenes szolgáltatások és a jogosultságok körét kellene szűkíteni hozzá. És a szociális népszavazással 2008-ban a Fidesz bement egy olyan utcába, hogy csak nagyon kínosan tudjon pénzt kérni orvosért vagy iskoláért.

A nagy terv bukni látszik

Úgy tűnik, hogy a kormány erre a ciklusra feladta az ország jövője szempontjából legfontosabb tervét: az egyszerű és alacsony adók álmát. (A versenyképesség ilyen értelmű javítása sem egyértelmű megítélésű gyógyír, hiszen ennek az ára az, hogy legalább rövid távon az állam csak kevesebbet tud költeni. Az LMP például elvi alapon ellenezte ezt kezdetektől.)

Azért gondolja intézetünk, hogy erre a ciklusra is elment ez a hajó, mert a keservesnek ígérkező 2012-es évben aligha lesz erő további szociális feszültségeket gerjeszteni, utána meg már közelednek a következő választások.

Érdekes lenne egyszer megtudni, hogy politikai okból (félelem a népszerűségvesztéstől) vagy szellemi sekélyességből fakadt-e, hogy nagy átalakítások helyett inkább a szokásos receptre futotta. Vagyis az apró, nem koherens lépések pakolgatására: egy kis adóemelés itt (pl. áfa), egy kicsit kevesebb jogosultság ott (pl. korkedvezményes nyugdíj).

És ahogy megjósoltuk még a nyáron, eljött a nagy cirkuszok ideje is: a vén kommunisták megbüntetése, Gyurcsány meggyanúsítása, vádemelés Szilvásyék ügyében.

Ezen görcsöl egész Európa

Egyáltalán nem különleges ez a magyar helyzet. Európa sok országában ugyanezek a dilemmák, és egyértelmű recept nincs. A versenyképesség oltárán feláldozott szolidaritás épp úgy vezethet elképesztő feszültségekhez, mint az adóprés növelése. Amikor vasárnap éjjel Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök az olasz munka törvénykönyvének lazítását ígérte Brüsszelben az olasz állampapírok megmentéséért cserébe, még Belgiumban volt, amikor otthon a szakszervezetek már megkezdték a tiltakozó mozgósítást.

A 2010-ben hatalomra jutott brit jobboldal látva az ország elképesztő ütemű eladósodását, megszorítások sorába kezdett és nem akart több hitelt felvenni. A gazdaság erre lassulni kezdett.

Kell a háború az eladósodás ellen

A helyzet kiélezettségét egyébként pontosan látja a kormány. Amikor Orbán Viktor azzal vezeti be a kellemetlen intézkedéseket, hogy nézzük meg a görögöket, akkor joggal mutogat fenyegetőzően. Vasárnap éjjel a görög államadósság sorsáról egy brüsszeli zárt szobában úgy vitatkozott néhány ember, hogy egy görög sem volt köztük. A görög egészségügyi rendszer átalakításának receptjét egy német hivatalnok vezetésével felállt nemzetközi szakértői csapat írja. A görög privatizációt Brüsszelből, Washingtonból és Pekingből diktálják. A közalkalmazottak bérének negyedelése is nemzetközi előírás volt. Egyáltalán nem jó annyira eladósodni, hogy az államnak reménye se maradjon a törlesztésre. A Jobbik hatalmasat téved, amikor azt javasolja, hogy jó lenne a magyar adósság elengedését kérni.

Az államadósság csökkentéséért vívott háború akkor is elemi érdek a mostani helyzetben, ha egyébként nagyon komoly érvek szólnak amellett is, hogy inkább friss pénzzel, új hitelekkel lehet csak felpörgetni a gazdaságot, nem pedig pénz elvonásával. Az Orbán-kormány pont ezt a klasszikus dilemmát akarta feloldani. Az eszköz az lett volna, hogy pénzt szereznek onnan, ahonnan jogszerűen aligha lehet (magánnyugdíj-számlák, telekom cégek, visszamenő adóztatás), és így nem kell se népnyúzni, se új hitelt felvenni. Azonban a lélegzetvételnyi szünet elmúlóban, 2012-re mégiscsak adót kell emelni.

Na még csak ezt elintézem, aztán nekiállok

A kormány amióta megalakult, azóta erőt gyűjt, hogy elkezdje azt a valamit, amitől Magyarország sorsa jobbra fordul. Azonban az igazi nekirugaszkodás előtti, alkalminak szánt, különleges, a megfelelő kezdőlépés pozíciójához szükséges valamik elvitték az energiát minden mástól.

A nagy szolgáltató cégek sarcolása és a nyugdíjpénztári akció után most a végtörlesztés körüli harc az aktuális a „csak még ezt meg kell csinálni, hogy megcsinálhassuk a csodát” sorozatból. A logika világos: ha a nagy törlesztőrészleten enyhítünk, akkor talán többet fogyaszt a nép. Ha gyengíteni lehet a forintot, akkor talán az exportból jövő többlet lendületet ad. A végtörlesztés kikényszerítése azonban nehéz, nem látszik hogy az érintettek körét hogyan lehet tovább bővíteni. És nagy a kockázat, hogy a törvény elbukik az EU bíróságán, és évek múlva mindenki adójából kell megfizetni a devizathitelesek most enyhített tartozását.

A nem ortodox megoldások eddig rengeteg energiát emésztettek fel, sok ellenséget szereztek az országnak, és hatékonyságukat is lehet vitatni.

A túloldal

A 2010-es választások után nagyon sokáig egyáltalán nem tudtunk az ellenzékkel foglalkozni. Most viszont másfél év dermedtség után lett ott mozgás.

Gyurcsány Ferenc és az MSZP válásáról már eleget írtunk, most csak egy új szempont jutott eszünkbe: véletlen, hogy egy héttel azután jelentették csak be a párttá alakulásukat, hogy lezárult az ajánlási folyamat egy fővárosi időközi választáshoz?

Az alternatív államfő lehetséges értelme

Az október 23-i civil megmozdulásból is próbál párttá nőni egy csoport, lehet hogy még több is fog. Ebből a szempontból akár komoly értelme lehet az első hallásra talán megmosolyogtatónak tűnű alternatív köztársasági elnök választásának, amit a 23-i tüntetésen bejelentettek.

Ha ugyanis össze akar állni valamiféle választási blokká az ott felvonuló sok szervezet - például a szakszervezetkből kiindult Szolidaritás, a tüntetésen szervezetileg felvonuló LMP, a chavezista 4K! - és ki tudja még hogy kik, akkor kell nekik egy főnök. Egymás közül választani konszenzussal nem fognak tudni soha. Viszont egy népszerű ember, a tömeg legitimációjával – nyilván a neten kell majd szavazni rá – képes lehet legalább egy választás erejéig egy ilyen blokkot összefogni. Ha sikerül erős és népszerű figurát találni, akkor azzal sokra lehet menni. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ez a céljuk a választósdival, erről még nem mondtak semmit.

Több nemzetközi példa mutatja, hogy új pártok egy erős ember által válnak sikeressé. Amikor a klasszikus politikai mezőket (szociáldemokrata, kereszténydemokrata, liberális) a meglévő erők már lefoglalták, akkor az új szervező erő legkönnyebben a személyiség lehet. Ezt bizonyítja Janusz Palikot példája Lengyelországban vagy Pim Fortuyné Hollandiában, és ők csak azok, akik saját magukról elnevezett párt élén szerepeltek első nekifutásra remekül parlamenti választásokon.

Egy erős vezető, aki nem ideológiailag, hanem személyében fog össze egy sokféle ellenzéket azért is lehet az ő szempontjukból hasznos, mert a baloldal egyelőre inkább osztódik. Ez természetes is, nem véletlen hogy a Horn-kormány kétharmados baloldali többsége idején volt a legtöbb párhuzamosan működő jobboldali párt Magyarországon (MDF, MDNP, Fidesz és KDNP a parlamentben, MIÉP, sok egyéb kisgazda a parlamenten kívül). Ha senki sem erős, akkor mindenki megpróbál egyedül naggyá válni.

Ám akkor is egy karizmatikus személy fogta fokozatosan össze a jobboldali ellenzék nagy részét: Orbán Viktor. Az előbb felsorolt pártok politikai túlélői, a volt MIÉP-es Kocsis Mátétól a volt MDF-es Lezsák Sándorig mind annak köszönhetik mostani karreirüket, hogy időben beálltak a sikeres új vezető mögé.