Valér
-2 °C
0 °C

A szíriai fronton már állnak a bitófák

2018-09-12T124301Z 689495412 RC16D1B14E40 RTRMADP 3 MIDEAST-CRIS
2018.09.23. 12:49
Bonyolult diplomáciai manőverek zajlanak, hogy Szíriában az utolsó ellenzéki területen el lehessen kerülni az akár 900 ezer ember életét fenyegető vérontást. Trump könyörög, Erdoğan és Putyin alkudozik, közben a török hadsereg mélyen behatolt az országba, és egyedül próbálja meg leszerelni Idlib legfélelmetesebb dzsihadistáit. Bemutatjuk, hogyan merevedett meg a konfliktus a nemzetközi közvélemény, a helyi erőviszonyok és a fel nem vállalt kockázatok együttes súlya alatt.

Bizonyos tehát, hogy a szánakozás természetes érzés; minden egyedben mérsékeli az önszeretet működését, mivel hozzájárul az egész faj fennmaradásához. Ez az érzés teszi, hogy habozás nélkül segítségére sietünk mindenkinek, akit szenvedni látunk.

Talán Jean-Jacques Rousseau-nak nem volt egészen igaza, amikor minden emberbe belelátta a „természetes jóság” alapelvét, de az biztos, hogy telibe találta a modern érzékenység reflexpontját.

Hiszen nincs manapság nagyobb tabu az értelmetlen kegyetlenségnél, ma már senki nem akasztaná ki kerti dekorációként ellenfelei fejét, ma már senki nem lenne büszke egész városok vagy népek kiirtására. Napjaink népirtói szemérmesen próbálják valami másnak beállítani gonosztetteiket, vagy ha nem lapítanak, akkor hangosan vádolnak másokat.

A kegyetlenséggel és szenvedéssel kapcsolatos modern tabu erejét és erőtlenségét legjobban a szíriai polgárháborúban látni, ahol az oroszok és a szírek elképesztő konteókkal igyekeznek az áldozataikra hárítani a szöggel teli hordóikkal, kazettás bombáikkal és klórgáztartályaikkal kapcsolatos felelősséget. És még szembetűnőbb a szenvedéssel kapcsolatos érzékenység a Nyugat esetében, mely kevéssé mutatkozott elszántnak, amikor a kegyetlenségek kiküszöböléséről volt szó, de amikor ezek a kegyetlenségek a kétmilliónyi menekültnek otthont adó Idlib kormányzóság küszöbén toporognak, akkor

kánonban tiltakozik, kérlel és fenyeget.

Az emberi szenvedés látványától Robert Mueller különleges ügyésznél is jobban irtózó Donald Trump például egymás után tweetelte ki azt, hogy „ha bekövetkezik a mészárlás, akkor a világ nagyon-nagyon dühös lesz. És az Egyesült Államok is” – meg a harcias hangnemet félretéve azt, hogy „Oroszország és Irán humanitárius szempontból súlyos hibát követ el, amikor ebben az emberi tragédiában részt vesz. Százezrek halhatnak meg. Ne hagyjuk!”

Lehet, hogy az amerikai elnök legfontosabb politikai fegyvere a Twitter, de amikor egy valódi vérontás megakadályozásáról van szó, akkor ez édeskevés. Ha ugyanis az Egyesült Államok az Aszad-rezsimet bünteti, akkor az a vád érheti, hogy közvetve a tartományban igen erős dzsihadistákat védi, ha pedig az idlibi dzsihadistákat bombázza (mint ahogy korábban azt számtalan alkalommal megtette), akkor a tömeggyilkos Aszad és közvetve Irán keze alá játszik. Idlib térségben nincsenek vállalható szövetségesei (legfeljebb a szövetségeseinek kétes szövetségesei), ezért lényegében nincsenek jól körvonalazható és eszközökkel megtámogatható politikai céljai sem. Marad a szenvedés okozásától való elrettentés, de ez is csak az indokolatlan mértékű és megkülönböztetés nélküli tömeggyilkosság legszembetűnőbb eszközre, a vegyi fegyverre leszűkítve. 

A konfliktusban korábban egyes mérsékelt erők sikertelen felkarolásán túl inkább passzív USA felpörgette a diplomáciai gépezetet is: két különmegbízott is gőzerővel dolgozik azon, hogy életet leheljen a tetszhalott genfi békefolyamatba, és hogy kisüssenek valamit a humanitárius aggodalmakat osztó, egy újabb menekültválságtól pedig egyenesen rettegő európai szövetségeseik, illetve a Damaszkusszal és Teheránnal ellenséges arab partnereik segítségével.

Azért is merek ilyen slendriánul fogalmazni, mert az igazi ütőkártyák valójában a mozgósítható vazallusokkal és katonai eléréssel rendelkező Putyin és Erdoğan kezében vannak, akikben köztudomásúlag igen szelektíven működik a szenvedéssel kapcsolatos modern érzékenység. Ráadásul Idlib tényleg egy olyan hely, ahol a terroristák és felkelők, civilek és fegyveresek, fanatikusok és világiak, elnyomók és elnyomottak úgy egymásra vannak préselve, hogy nehéz kicsipegetni egy esetleges politikai támogatás kedvezményezettjeit (egy ilyen tömb létrehozásával egyszer már kudarcot vallottak).

Ez a káosz nem kis részben az Aszad-rezsimnek köszönhető, mely a polgárháború kezdete óta tudatosan igyekezett az iszlám szélsőségesek felé nyomni az egész ellenzéket (amit az Öböl-államok hálásan köszöntek). Így azután minden ellenséges koalícióban meg tudja találni azokat a „terroristákat", akikre hivatkozva egész régiókat dönthet romba – tovább radikalizálva a túlélőket. Ezt a jelenséget pontosan megfogalmazta a minap Mike Pompeo amerikai külügyminiszter is:

Az oroszok azzal jönnek, hogy Idlibben terroristák vannak. Ez igaz. Osztjuk is aggodalmaikat az Északnyugat-Szíriából kiáramló terroristák miatt. Teljesen egyetértünk velük abban, hogy tenni kell ellenük, hogy ne exportálhassák a terrort a világ többi részére. Csakhogy ennek nem az a módja, hogy közben civilek tömegeinek életét tesszük kockára és humanitárius válságot kreálunk.

Az Idlibben uralkodó viszonyokat elnézve a nyugati hatalmak aggodalmai és az aggodalmakhoz párosuló tehetetlensége tökéletesen érthető.

A határon már állnak a bitófák

Az utolsó ellenzéki régió elleni offenzíva már Aleppó 2016 végén történt bevétele óta érlelődik, azonban a nagyon visszafogott katonai lehetőségekkel bíró Aszad-rezsim a gyengébb ellenállás felé mozdulva előbb a felbomló kalifátus területeit és az évek óta éheztetett és bombázott ellenzéki zárványokat kebelezte be.

Csakhogy 2018 szeptemberére, amikorra sort keríthetett volna Idlibre, akkorra győzelmi esélyei sokat romlottak a másfél évvel azelőtti állapotokhoz képest. A felállás ugyanis még a szíriai konfliktusban megszokotthoz képest is extrém módon összekuszálódott, és Aszad számára is világossá vált – vagyis orosz kitartója világossá tette számára –, hogy Idlibet nem lehet úgy kivéreztetni, mint Kelet-Gútát, és nem lehet úgy lerohanni, mint a Derát.

Idlib ugyanis nem egy egyszerű ellenállási góc, hanem – ha leszámítunk egy amerikaiak által védett sivatagos jordániai határszakaszt – az utolsó valamennyire független ellenzéki menedék. Védelmére sem csak helyi milíciák sorakoznak fel, mivel a többi ellenzéki területről évek óta ide buszoztatják a harcot beszüntető milíciák tagjait, a rezsim jóindulatában nem bízó ellenzéki aktivistákat, valamint ezek családtagjait. Ezenkívül 2015 tavasza óta Idlib nagyjából 60 százalékát az al-Kaidából kinőtt an-Núszra Front dzsihádistái ellenőrzik. A különböző becslések megegyeznek abban, hogy a területen 9-10 ezer dzsihadista és akár 30-40 ezer, náluk ideológiailag mérsékeltebb milicista áll fegyverben. Ezek egymással is harcban állnak, de van, ami közös bennük:

Nincs hová hátrálniuk.

Különösen igaz ez a dzsihadistákra, akik közül ráadásul több ezren nem is szírek, hanem kínai ujgurok ( akik egy 2017-es riport szerint ezres nagyságrendben, családtagjaikkal együtt telepedtek le a tartományban), türkmének vagy magrebi arabok. Őket Aszad és szülőhazájuk börtöneiben egyaránt a kínzás és a kivégzés várja, szóval esélyes, hogy a végsőkig elszántak a harcra. Ráadásul ha már a harcról van szó, akkor érdemes megjegyezni, hogy a Tahrír as-Sámot az ellenzéki oldal legszervezettebb, legharcedzettebb milíciájaként tartják számon.

A dzsihadistáknak egyébként nem is jönne rosszul egy totális háború, mivel az újból koalíciós nyomás alá helyezné a törökök felé tendáló többi ellenzéki erőt, ráadásul nemzetközi csapást is kiválthat (na ez az a kívánság, amit a Nyugat nem akar teljesíteni). A fenyegetésre hivatkozva mindenesetre szorosabbra fogták a soraikat:

bitófákat állítottak fel, hogy így figyelmeztessenek arra, mi vár a dezertőrökre.

Az ellenzéki fegyveresek magas koncentrációján kívül a katonai megoldás ellen szól a civil és katonai menekültekkel háromnegyed milliósról hárommilliósra duzzadt lakosság, melynek nincs szüksége egy totális offenzívára, mert anélkül is a katasztrófa peremén egyensúlyoz. A civil infrastruktúrát – elsősorban a kórházakat – itt is csaknem teljesen elpusztították az évek óta folyó szír és orosz bombázások, a segélyszállítmányok is csak esetlegesen jutnak el a rászorulókhoz. 

A káoszból nem csak a háború, a béke is kisülhet

A régió szerencséje, hogy a vele három oldalról határos Törökország nem akarja átengedni Aszadnak, és a török hadsereg Idlib határaira az elmúlt hónapokban tucatnyi „őrposztot” – valójában védelmi állást – húzott fel. Szóval a szír hadsereg ha akarna, sem tudna egy tisztességes offenzívát végrehajtani, mert a legfontosabb csapásirányokban – például a tengerparti Latakia tartományra néző Dzsisr al-Sugúrnál – nehéztüzérséggel és páncélosokkal megerősített török egységek ásták be magukat. 

Erdoğan egy meglehetősen furcsa húzással, a Wall Street Journalben megjelentetett véleménycikkében próbálta meggyőzni az amerikai közvéleményt (vagyis inkább a lap republikánus pártelithez közel álló olvasóit), hogy sem Aszadra, sem az oroszokra, sem az amerikaiakra nincs szükség Idlib pacifikálásához, Törökország egyedül is képes kifüstölni a terroristákat Észak-Szíriából. Tettrekészségét bizonyítandó a török elnök hétfő este Szocsiban Putyinnal meg is állapodott egy 15 kilométeres demilitarizált határsáv kijelölésében, melyet a két ország erői közösen ellenőriznek majd.

A korábban kijelölt „deeszkalációs zónák” lakói biztos tudnának mesélni az orosz-török-iráni garanciák erejéről, hiszen Idlib a 2017-ben kijelölt négy fegyvermentes régióból az utolsó, melyet még nem foglaltak el a kormányerők- véres erőszakkal. Ráadásul a török vezetés fejében az idlibi béke egy rojavai háborúval párosul, mert Erdoğan a fegyverszünet megkötésénél leszögezte, hogy a terroristának bélyegzett szíriai kurd milíciákat meg kell törni. 

Csakhogy Szíriában vagyunk, ahol nem lehet csak úgy háborút indítani: az Egyesült Államok néhány hónapos hezitálást követően úgy tűnik, kitart a kurdok mellett. Mára már senki nem beszél Washingtonban a 2200 Északkelet-Szíriában állomásozó katona kivonásáról, és folyamatosan érkezik a hadianyag a helyi szövetséges arab–kurd milíciák megerősítésére is. ráadásul a kurdok – pont a török fenyegetés hatására – kezdenek közeledni Damaszkuszhoz is.

Tehát úgy tűnik, ahogy Idlibben, úgy Rojavában is abban reménykedhetnek az emberek, hogy az erők káoszából,

a kölcsönös fenyegetésből ugyanúgy kisülhet a béke, mint a háború.

(Borítókép: Füst egy légitámadás után – Atimah,  Idlib – Fotó: Ammar Abdullah / Reuters)

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!