Annyi a palesztin államiságnak

Ugyanis az április 9-i választásokon hiába erősödött meg jelentősen Benjamin Netanjáhu izraeli fidesze, a Likud, mégis 5 párttal kell koalíciós megállapodást kötnie ahhoz, hogy a 120 tagú törvényhozásban meglegyen a stabil, 65 fős többsége. Ezek a pártok kicsiny frakcióik ellenére mind elegendő zsarolási potenciállal bírnak ahhoz, hogy kormányprogram szintjére emeljék saját elképzeléseiket. Korlátot leginkább a többi kispárt jelenthet, melyek néha teljesen ellentétes – ráadásul a szekuláris és vallásos világnézetből fakadó, azaz nehezen feloldható – elképzeléseket fogalmaznak meg.

Ráadásul – az izraeli pártpolitikát csak rengeteg „ráadásul" segítségével lehet értelmesen leírni – ezek a koalíciós pártok mind a politikai paletta jobboldalán tülekednek a különféle, sokszor egymást átfedő, sokszor szubkultúraként egymás mellett létező szavazói csoportokért.

Nemzetközi politika szempontjából a leglényegesebb a koalíció pillérének számító ajánlatcsomag, aminek a lényege, hogy

Ezt az egyezséget a knesszet-újonc Egyesült Jobboldal nevű, elsősorban a még az erős izraeli mezőnyben is szélsőségesnek számító rétegeket megszólító választási szövetség egyik tagszervezetének elnöke, Bezalel Smotrics hozta nyilvánosságra szerdán.

Az ajánlat konkrétan egy olyan törvénytervezet beterjesztését ígéri, mely a knesszet összes tagjának automatikus mentelmi jogot biztosítana, amit csak maga a törvényhozás oldhatna fel. Az izraeli képviselők egyébként jelenleg is széleskörű mentelmi jogot élveznek, ami azonban nem vonja ki őket a bűnügyi nyomozások alól. Márpedig a Benjamin Netanjáhu elleni nyomozások eléggé bűncselekmény-szagúak, a 2016-ban a kormányfő által kinevezett, korábban Netanjáhuval együtt dolgozó Aviháj Mandelblit legfőbb ügyész hivatali hatalommal való visszaélés, csalás és vesztegetés miatt készítette elő a három ügy vádiratát:

1. az 1000-es ügy névre hallgató esetben a miniszterelnök és felesége éveken keresztül nagy értékű ajándékokat fogadott el az amerikai-izraeli Arnon Michel üzletembertől, amiért cserébe még ellenzéki képviselőként beterjesztett egy törvényt, amely adómentességet biztosított a tíz évnél régebben külföldön élő izraeli állampolgároknak, mint amilyen Michel is.
2. a 2000-es ügy nevű szerint pedig Netanjáhu – egy hangfelvétel tanulsága szerint – azt ígérte a Jediót Ahronót napilap kiadójának, hogy korlátozzák a konkurens Jiszrael Hajom lap megjelentését, ha pozitív hangvételű cikkeket írnak a kormányról,
3. a legkomolyabbnak a 4000-es ügyet tartják, melynek lényege, hogy Netanjáhu több tízmilliárd forintnyi előnyt szerzett egy bizonyos Saul Elovics nevű üzletembernek a távközlési szabályok átalakításával, méghozzá szintén a pozitív médiamegjelenésért cserébe – Elovics ugyanis a Wella nevű népszerű online újság tulajdonosa.

Mandelblit azonban tartott attól, hogy egy vádemelést politikai befolyásolásként lehetne értelmezni a választási kampány idején, ezért júliusra halasztotta a miniszterelnök vádemelést közvetlenül megelőző meghallgatását (azaz a vádemelést is). Csakhogy miközben Netanjáhu ügyvédjei jelenleg azon dolgoznak, hogy eljárási részletekkel való kukacoskodással próbáljanak időt nyerni védencük számára, folyik a tágabb értelemben vett jogi megoldás morzsolgatása is.

A jobboldalon a választás előtt és azóta is ellentétes véleményeket fogalmaztak meg egy Netanjáhura szabott, visszamenőleges hatállyal is érvényesülő törvényről. Érdekes módon miközben saját párttársai ellene vannak, addig a miniszterelnök által életre hívott szélsőjobboldali pártszövetség támogatja. Netanjáhu maga többször is kétértelműen fogalmazott a kérdésben, és nem zárkózott el egy koalíciós partnere által beterjesztett tervezet támogatásától.

A kérdés messze nincs még lezárva, de Netanjáhu eddigi manővereit, és az igazságszolgáltatás egészével, illetve a „boszorkányüldöző” médiával szembeni tirádákat olvasva nem tűnik esélytelennek egy ilyen meredek jogi kiskapu nyitása sem.

Annyi a palesztin függetlenségnek

Az amúgy is bonyolult helyzetet tovább csavarja a tény, hogy Bezalel Smotrics nem egyeztetett szövetségeseivel a koalíciós ajánlattétel előtt, akik emiatt – még a knesszet megalakulása előtt – felbonthatják a közös frakciót. De ezek csak pártpolitikai részletek, a lényeg az, hogy

A Jordántól nyugatra található terület 1967 óta áll izraeli katonai megszállás alatt, és jelenleg is csak 40 százaléka felett van – nem teljeskörű – kormányzati hatásköre az 1994-ben életre hívott, és külföldi donorok által finanszírozott Palesztin Hatóságnak. Elvileg minden érintett és nemzetközi szereplő elismerte, hogy – miközben komoly kételyek vannak azzal kapcsolatban, mennyire tudna békésen és hatékonyan működni egy palesztin kormány – hosszútávon csakis az lehet megoldás, hogy a mintegy 2,6 millió palesztinnak otthont adó Ciszjordánia szuverén állammá fejlődik.

Csakhogy miközben 2009-ben még maga Netanjáhu is az ún. „kétállami tervezet” mellett tette le a voksát, Ciszjordániában kormányzása alatt újra felpörgött a zsidó telepesmozgalom, melyek részben ideológiai okokból („Visszafoglaljuk Dávid király Nagy-Izraelét!”), részben pedig a kedvező lakhatási feltételek miatt vonzottak mára összesen 400 ezer embert (és akkor a Jeruzsálemet kelet felől övező elővárosok 200 ezer zsidó származású lakóját még nem is számoltuk ide).

A telepesmozgalom kiterjedtségét és mélységét elnézve illúziónak tűnik az, hogy Izrael teljesen visszavonuljon az 1967-es határok mögé, de a különböző béketervek még januárban is azzal számoltak, hogy egyfajta területcserével lehetővé válik egy összefüggő palesztin terület kialakítása.

Azonban a jobboldalon mára feladták ezt az elképzelést, és inkább azt szorgalmazzák, hogy a kormányzat szüntesse meg a telepek lebegő jogi státuszát, és váljanak Izrael részévé. Ez az eszme olyannyira elterjedt, hogy Netanjáhu volt pártja utolsó politikusa, aki tartózkodott az annexió nyilvános követelésétől. Mármint egészen a választás előttig, amikor is amolyan utolsó kampánybombaként bejelentette, hogy hatalmának megtartása esetén

Ami a ciszjordániai telepek hálózatjellegét tekintve egyben azt is jelenti, hogy Izrael már közép- vagy hosszútávon sem számol egy független Palesztinával, ugyanis képtelenség elképzelni egy ellenőrzőpontokkal, falakkal, szögesdróttal és különböző biztonsági övezetekkel keresztül-kasul szabdalt területen egy életképes államot.

Ez a nemzetközi joggal szembe menő, de végül is a politikai realitásokat követő lépés nem mehetett volna végbe az Egyesült Államok külpolitikai fordulata nélkül. Az USA ugyanis korábban legalább elvi szinten ragaszkodott a kétállami megoldáshoz, és nem volt hajlandó szentesíteni a nemzetközi jogba ütköző területi szerzeményeket sem.

Azonban Donald Trump részben a republikánus szavazóbázis nyomására, részben az izraeli jobboldalhoz kötődő bizalmasai hatására, részben pedig az Obama-kormányzat minden intézkedésével szembeni ellenszenvétől vezéreltetve felhagyott a status quo képviseletével, és Jeruzsálemtől a Golánig sorra Izrael javára döntött a kétértelmű státuszkérdésekben. És annak ellenére, hogy az USA a ramadán júniusi végére tervezi a szerényen csak „Az Évszázad Alkuja”-ként emlegetett béketerv bemutatását, árulkodó, hogy Jared Kushner, az elnök közel-keleti főmegbízottja a héten egy keddi New York-i konferencián hallgatólagosan elismerte (egyszerűen nem volt hajlandó válaszolni az ezt firtató megismételt kérdésre), hogy

Ami a „jobbá tesszük a palesztin emberek életét" szintű lózungok ellenére garantálja nem csak a palesztinok, de még az Egyesült Államokkal szövetségben álló, az Izraellel korrekt viszonyt ápoló arab országok elutasítását is.

(Borítókép: Tüntetők Gázában a "Palesztin föld napja" nevű tüntetésen 2019. március 30-án. Fotó: Anadolu Agency  / Getty Images Hungary)