Ezzel elkezdődne Ciszjordánia bekebelezése

Július 1-én kezdődne meg a folyamat, mely során Izrael annektálhatja a Ciszjordánia területének mintegy 30 százalékát kitevő 132 zsidó telepet az ott élő több mint 600 ezer emberrel és a telepeket összekötő úthálózattal együtt. De a szétszórt telepek hálózatán kívül stratégiai indokokra hivatkozva Izraelhez csatolhatják a Jordán folyó völgyének Ciszjordániára eső részét is, ahol amúgy 66 ezer palesztin mellett alig 11 ezer zsidó él.

A sok feltételes mód nem véletlen, ugyanis egyelőre bizonytalan, milyen mértékben gyarapodik Izrael területe. A szándékon nem múlik; Ciszjordánia bizonyos részeinek vagy teljes egészének Izraelhez csatolásáról már az 1967-es, agyonnyert hatnapos háború óta folynak spekulációk, viták és tárgyalások. Azonban hivatalos, egyoldalúan végrehajtott kormányzati törekvés szintjére Benjámin Netanjahu emelte a tavaly tavasszal tartott (az utóbbi évek szokása szerint patthelyzetet hozó) választás kampányában.

Az annexió ellen nem volt kifogása az elmúlt három választáson a miniszterelnök fő ellenfeleként fellépő, végül koalíciós partnereként kormányra kerülő centrista – de volt vezérkari főnökként a biztonságpolitikai ügyekben héjának számító – Benni Gancnak sem. A koalíció szélsőjobboldali tagpártjai pedig az annexió radikálisabb, egész Ciszjordániára kiterjedő, illetve az amerikai hozzájárulástól független változata mellett lobbiznak. Netanjahu és Ganc körültekintően megfogalmazott koalíciós szerződésében írásba is fektették „Júdea és Szamária” (Izraelben ezzel a bibliai elnevezéssel illetik Ciszjordániát) zsidó telepeinek az anyaországhoz csatolásának július 1-i elkezdését.

A kezdetre vonatkozó szándék nem véletlenül hangzik nyakatekerten. A héten még mindig négy forgatókönyv felett morfondíroznak a döntéshozók; ezek közül az egyik változat csak szimbolikus mértékben csatolna Izraelhez területeket, Gabi Askenázi külügyminiszter pedig szűk körben „valószínűtlennek” nevezte annak lehetőségét, hogy az addig első számú célpontnak számító Jordán völgyét is annektálják majd. Ráadásul a hadsereg több hetet kért a felkészülésre – nem az annektálandó terület megszállására, mert

Ezen kívül már csak a koronavírus Izraelben kopogtató második hulláma, az állítólag Netanjahu által alig egy hónapnyi társbérlet után máris fontolgatott újabb választás lehetősége, az annexió fő (és egyetlen) külföldi támogatójának számító Trump-kormányzat habozása, illetve a már előre igen haragosnak tűnő nemzetközi reakciók kavarhatják meg az amúgy is hiperkomplikált annexiós menetrendet.

Netanjahu kedden jelezte, hogy folytatódnak a tárgyalások az Egyesült Államokkal az annexiós terveiről „a következő napokban”.  Az ABC News szerint  ez arra utal, hogy mégsem kezdik meg szerdán az annexiót. Ganc pedig hétfőn arról beszélt, hogy a július 1. nincs kőbe vésve, és várhatóan az annexióval várnak még, amíg az izraeli kormány a koronavírus okozta egészségügyi és gazdasági vészhelyzetet kezeli.

A bizonytalanságot a köz akarata is csak növeli. Hiszen a kutatások alapján a választók nemcsak, hogy nem egységesek az annexió kérdésében, de lényegében minden egyes eltérő megfogalmazásra más válaszok jönnek ki.

Netanjahu mindezek ellenére 70 évesen már saját történelmi örökségének csinosításán is gondolkodik, és Izrael területének gyarapítása minden bonyodalmával és ellentmondásával együtt is komoly történelmi súllyal bír. Ahogy azt a lépés körvonalazódásakor Jacob Bacharach amerikai író szépen megfogalmazta:

Még ha Netanjahut el is távolítják hivatalából vagy börtönbe is kerül, akkor is úgy vonulhat be a történelemkönyvekbe, mint a zsidó vezető, aki végre megvalósította Nagy-Izrael eszméjét.

És akármilyen mértékben halad előre a „Jordántól a tengerig” projektje, július 1-e mindenképpen fontos mérföldkőnek tűnt a „palesztin kérdés” történetében, hiszen ezután válna törvény szintjén is kimondott ténnyé, hogy

És ez azt is jelenti, hogy minden retorikai bűvészmutatvány ellenére végleg lezárult a – Netanjahu által még 2009-ben is távlati célként említett – kétállami megoldás lehetősége; egy száznál is több részre tagolt, gazdaságilag életképtelen területből nem lehet valóban szuverén államot faragni.

Na de mi is az az annexió?

Az „annexió” 2020-ban nem cseng valami jól; felidézi az 1975-ben leigázott Kelet-Timort, az 1990-ben lerohant Kuvaitot vagy a 2014-ben elcsatolt Krím félszigetet. A kifejezés maga azt jelenti, hogy egy állam egy másik állam rovására – általában erőszakos úton – kebelez be területeket. Az annexiót a nemzetközi jog nem ismeri el a területi konfliktusok eldöntésének legitim eszközeként, a nemzetközi jogászok elsöprő többsége így az 1967-es hatnapos háborúban Jordániától elfoglalt Ciszjordánia részeinek annektálását sem tartaná jogszerűnek (mint ahogy magukat a Ciszjordániában létesülő zsidó telepeket is illegálisnak tartja). Annak ellenére sem, hogy kis túlzással

Az utóbbi évek tapasztalatai ugyanis azt mutatják, hogy az óriási technológiai fölényben lévő izraeli biztonsági szervek csírájában el tudnak fojtani minden, komolyabb erőszakkal fenyegető tiltakozó akciót, és hatékonyan meg tudják védeni a ciszjordániai zsidó telepeket is (mondjuk a három vezető izraeli titkosszolgálat háromféle konklúzióra jutott ezen szempontokat latolgató prognózisában).

Amellett meg – hogy felvillanjon az izraeli-palesztin konfliktus egy keveset emlegetett rétege is – az Izraellel szemben a szólamok szintjén mindig nagy elánnal kiálló, de valójában az izraeli hatóságokkal biztonsági téren együttműködő Palesztin Hatóság sem feltétlenül érdekelt egy új, véres intifáda kirobbantásában – különösen akkor nem, ha az annexió miatti nemzetközi felháborodás hullámát meglovagolva több országgal is szuverén államként akarja elismertetni Ciszjordániát, ami elvileg egy entitást képez az Izrael által 2005-ben egyoldalúan kiürített Gázai-övezettel, csakhogy ott két évre rá a Hamász vette át a hatalmat, és gyakorolja a mai napig is.

Az annexió kérdésével kapcsolatban az izraeli kormányzat kommunikációja kettős; odahaza történelmi lehetőségként és történelmi szükségszerűségként tálalják, külföldön viszont úgy magyarázzák, hogy

• a kérdéses területeknek csak „a realitásoknak” megfelelő státuszt akarják biztosítani,

• mivel Ciszjordánia soha nem volt független állam, ezért ami történik, az pro forma nem is lehet annexió, hiszen nem egy létező állam területéből csippentenek le darabokat (az más kérdés, hogy a szuverén állam hiányában nemcsak a területet 1948-ban kétes körülmények között annektáló Jordániának, hanem Izraelnek is van némi sara),

• Izrael egy önvédelmi háború során szállta meg Ciszjordániát, és a terület a mai napig is komoly védelmi szerepet tölt be Izrael biztonságának szempontjából – ez a fő jogalap a Jordán-völgyre vonatkozó igényre.

Ami tény: Izrael a Jordán völgyén kívül valóban olyan településeket akar most az országhoz csatolni, melyeknek kizárólag zsidó lakosai vannak, akiknek meglehetősen nagy része már ott is született. A zsidó településekre általánosan használt „telep” kifejezés is félrevezető, mivel ezek jelentős része nem előretolt helyőrség, hanem több ezres, több tízezres város. Sem a telepeket, sem pedig az ott lakó 400 ezer zsidót nem lehet úgy kitelepíteni, mint 2005-ben a Gázai-övezet egymillió palesztin lakója közé ékelődő nyolcezer telepest.

Akkor mi az, ami a nemzetközi közvélemény jog- és igazságérzetét birizgálja?

Az, hogy Ciszjordániában közvetlenül 1967 előtt egyáltalán nem laktak zsidók, és a gyarmati Palesztina 1948-as felosztása előtt is alig. Azaz július 1-én nem egy ártatlan nemzetegyesítés kezdődne meg, hanem egy fél évszázados hódító politika kodifikációja. Nem véletlen, hogy a ciszjordániai zsidó terjeszkedés mindenre kiterjedő dokumentációját elvégző B'tselem izraeli emberi jogi szervezet egyértelműen leszögezi, hogy

Annak érdekében, hogy Izrael kiterjessze és megszilárdítsa ellenőrzését az elfoglalt területek felett, miriádnyi katonai, jogi és bürokratikus intézkedést hozott. Ennek következtében szétszakította a palesztinok által elfoglalt tereket, a palesztin lakosságot több tucatnyi, egymástól elszigetelt enklávéba szórta szét, és felszakította a régió társadalmi, kulturális és gazdasági szövetét.

Azaz a ciszjordániai terjeszkedést nem elsősorban a palesztin terrorizmus (melynek embertelenségét és helyi destabilizációs szerepét nem lehet eleget hangsúlyozni) váltja ki, hanem egy tudatos területszerző politika eredménye.

A Jordán folyóra támaszkodó, Izraelbe beékelődő, Budapestnél valamivel több mint tízszer nagyobb Ciszjordániában már hónapokkal az 1967-es győzelmet követően felépült az első, zsidók által lakott telep, melyet gyorsan követett a többi. A telepek eleinte főleg a katonaság által 1967 és 1975 között kijelölt zárt katonai zónák lakatlan területein létesültek, de Kelet-Jeruzsálemben palesztin magántulajdonban lévő területeket sajátított ki az állam, hogy utána kizárólag zsidóknak szánt lakónegyedeket húzzon fel rajta, hogy így változtassa meg a város vallási karakterét, Hebronban pedig ultraortodox turisták barikádozták el magukat több tízezernyi muszlim kellős közepén, létrehozva a világ egyik legprivilegizáltabb kisebbségi negyedét.

A nyolcvanas években – kiváltképp az európai származású cionista elithez képest hátrányos helyzetbe kerülő, közel-keleti származású zsidókra támaszkodó Likud győzelmét követően – a telepesmozgalom hivatalos politikai ideológiává emelkedett. A nagyjából 100, ekkor létesült telep észak-déli, illetve kelet-nyugati irányba is „telepeskorridorokat” adott ki, melyek a palesztin településeket elkerülő úthálózattal együtt felszabdalták a palesztin területeket.

A telepesek egy részét vallási motivációk mozgatták, hiszen Ciszjordániában tényleg nincs olyan domb, amihez ne lehetne találni egy bibliaidézetet; azaz vissza akarták foglalni az olyan ikonikus helységeket, mint Jerikó vagy a hagyomány szerint a pátriárkák maradványait őrző Makpélá barlangja. De voltak, akiket a klasszikus nacionalizmus területi expanziójának lehetősége fűtött, és olyanok is, akiket ennél kevésbé fennkölt okok vezéreltek: a szegénység vagy a magas lakbérek elől menekülve választották a telepeslétet.

Az „izraeli terjeszkedés” narratíváját árnyalja, hogy sokszor az izraeli bíróságok emeltek humanitárius vagy jogi akadályokat egy-egy telep alapítása elé, az izraeli hatóságok maguk is számtalan telepet számoltak fel, vállalva a zsidó katonák kezében rúgkapáló zsidó civilek látványa miatti menetrendszerű politikai felhördülést.

és a két felekezet/etnikum/nemzet elkülönülését erősítették a második intifáda alatt mindenhol megjelenő ellenőrzőpontok, majd 2002-től a zsidó településeket védő, 500 kilométeren át kacskaringózó (és további 200 kilométerre tervezett) határzár. Az izraeli hatóságok külön közigazgatási egységként kezelték Kelet-Jeruzsálemet, mely 1980-tól Jeruzsálem részeként Izrael „egységes és oszthatatlan” fővárosává vált, és melyet igyekeztek a környező palesztin településektől elszigetelni.

Közben a palesztin települések fejlődését az izraeli hatóságok igen kifinomult bürokratikus módszerekkel akadályozták meg; a területi terjeszkedésnek például úgy szabtak gátat, hogy a leendő építési részeket gyorsan természetvédelmi területekké nyilvánították. A falak és korlátok iszonyatosan megnehezítik a palesztinok mindennapi életét, akik korábban Izraelbe is simán át tudtak buszozni az ottani munkahelyükre, most meg az olyan alapvető teendők, mint az iskolába járás vagy a vásárlás is felérnek egy határátlépéssel. Ciszjordánia területének nagyjából 70 százalékán összesen mintegy 165 palesztin szigetecske jött létre, sokuk alig néhány négyzetkilométeres.

Ciszjordániával kapcsolatban nem is a zsidó telepek léte okozza a legnagyobb nemzetközi felháborodást, hanem az, hogy ezért milyen árat kell megfizetnie a palesztinok újabb meg újabb generációinak.

Az érme másik oldalán persze ott van a terrorizmus sok évtizedes fenyegetése, ami minden zsidót egyformán célpontnak tekint, és ami izraeli részről az ellenőrzés, megfigyelés és irányítás egyre fejlettebb rendszereinek kiépítéséhez vezetett – több, a kilencvenes években kiürített területet 2002-ben, a második intifáda kirobbanása után foglaltak el újra. Emiatt Izraelben némi joggal vetik a terroristák után a mai napig életjáradékot fizető Palesztin Hatóság szemére, hogy „Majd akkor beszélhetünk szuverenitásról meg Palesztin Államról, ha hajlandóak és képesek lesztek a saját terroristáitokkal elbánni”.

A konfliktusok, jogsértések és sérelmek egy egész Index-rovatot megtöltenének; az annexió szempontjából az a lényeg, hogy a telepek nagyobbrészt támogatott, kisebbrészt tűrt, és alig-alig tiltott terjeszkedésével

Azaz irreálissá vált, hogy a sokadik generációs településeken élők fogják a sátorfájukat, és Izrael határai mögé vonuljanak vissza (a „vissza” nem is pontos, hiszen legtöbbjük soha nem lakott ott).

A vezető izraeli pártok azonban a kolonizáció mellett a megszállt területek státuszát nem igazán birizgálták. Az 1995-ös Oslói Szerződés is lógva hagyta a szuverenitás kérdését; úgy sorolta be a zsidó telepeket a teljes izraeli katonai és közigazgatási ellenőrzés alatt álló, úgynevezett C zónákba, hogy nem csatolta őket Izraelhez. Emiatt kézenfekvő a kérdés:

Ha eddig is jól megvoltak a telepesek, akkor miért pont most kell őket Izraelhez csatolni?

Ennek három fő oka van: a belpolitikai fásultság, a palesztin passzivitás és a külpolitikai lehetőség.

Az elsőt nem kell magyarázni: az izraeli közvélemény jelentős része ma már nem hisz a cionista vízió realitásában, hogy Izrael képes egyszer s mindenkorra rendezni a palesztinokkal való kusza kapcsolatát; sokan vannak olyanok, akik inkább elfogadják a sok igazságtalanságot eredményező status quót-, rosszabb esetben pedig egyenesen ünneplik a palesztinok alárendelt helyzetét.

Másfelől a palesztin vezetés évek óta nem igazán hajlandó tárgyalni a zsidó telepek jövőjéről, Mahmúd Abbászék a nyilvánosság előtt mereven ragaszkodnak a 67-es határokon belüli Palesztinához, és ma már nem Izraelen, hanem a nemzetközi szervezeteken keresztül akarják elérni a szuverenitás kiterjesztését. Izraelben pedig ezt a negligálást egyszerre sérelmezik, egyszerre tartják egy hiábavaló, illetve csak a palesztinok átvágására szolgáló stratégiának; Ganc nem véletlenül fogalmazott úgy nyilvánosan, hogy „a saját szarukba ragadtak”.

A legfontosabb fejlemény azonban az izraeli törekvéseknek kivételesen kedvező külpolitikai konstelláció. Ennek a konstellációnak két, igazán fényes csillaga van: az egyik az Arab-öböl, a másik Washington felett ragyog.

Az első azt a folyamatot világítja meg, mely során a „palesztin kérdés” az iszlám világban elveszítette valódi identitásformáló erejét, és háttérbe szorult az általában a szunnita vs. síita ellentétpárral leírt, valójában persze jóval sokrétűbb konfliktus mögött. Ennek köszönhetően Izrael történelme során először képes korrekt viszonyt fenntartani több arab országgal is.

A második fénylő csillag pedig nem más, mint Donald Trump és a republikánus kormányzat. Trumpról 2017-es beiktatása után gyorsan kiderült, nincs az az izraeli igény vagy követelés, amit ne rohanna teljesíteni – akár követi őt a nemzetközi közösség, akár nem. Így állt be teljes mellszélességgel a Netanjahu által mindig is sérelmezett iráni nukleáris megállapodás felmondásába, vagy a korábban elnököktől függetlenül nagyon szőrmentén kezelt státuszkérdésekbe:

• 2018-ban Jeruzsálem egységes és oszthatatlan izraeli fővárosként való elismerésébe,

• 2019 tavaszán az 1973-ban elfoglalt, eredetileg drúzok által lakott Golán-fennsík feletti izraeli szuverenitás elismerésébe,

• 2019 őszén pedig az egész nemzetközi közösség által illegálisnak minősített zsidó telepesmozgalom jogszerűségének elfogadásába.

Ebbe a sorba illeszkedett bele az elnök veje, a semmilyen diplomáciai tapasztalattal nem rendelkező Jared Kushner által jegyzett (a másik két főszereplő: Trump izraeli nagykövetnek kinevezett csődjogásza és a Trump Organization közel-keleti különmegbízottként tevékenykedő alelnöke), három és fél évnyi vajúdás után megszült „békevízió”, mely egy 40 éves izraeli gyarmatosító koncepciót próbál egy 180 oldalas, apolitikus ötlet- és bullshitlistának álcázva eladni.

Ebben a Gázát és Ciszjordániát a Negev-sivatag alatt összekötő negyven kilométeres alagút ígérete és a Ramallahban 1941 óta működő Rakab nevű fagyizó turizmusélénkítő szerepének kiaknázása mellett szerepel a javaslat Ciszjordánia 30 százalékának Izraelhez csatolására, hogy így

nagyjából a ciszjordániai zsidók 97 százaléka egy összefüggő izraeli területen éljen, és nagyjából a ciszjordániai palesztinok 97 százaléka egy összefüggő palesztin területbe tömörüljön.

Úgy tűnt, hogy a Trump-kormányzatnak esze ágában sincs egy újabb fronton lekötni az energiáit, viszont nem is akarja magától elidegeníteni izraeli szövetségeseit, ezért udvariasan bár, de azt kérte, hogy „légyszi, hagyjatok ki minket ebből az egészből”.

Közben az amerikai külpolitikai konszenzusnak megfelelően szintén Izrael-párti demokraták egy sor erőteljes figyelmeztetést intéztek Izraelhez, hogy ők bizony nagyon rossz ötletnek tartják az annexiót. És mivel négy hónappal az amerikai választások előtt nem kizárt, hogy a demokraták akár besöpörhetik a Fehér Házat, a képviselőházat és talán a külügyekben meghatározó szenátust is, ezért 2017-tel ellentétben Izraelben illik odafigyelni arra, amit mondanak.

Vagy pont ellenkezőleg: ki kell használni a Trump-ciklus biztosan hátralevő fél évét, és kipipálni az összes vágyálmot.

(Borítókép: Egy fiú mászik fel palesztin zászlóval a kezében egy kerítésre egy, az izraeli annexió elleni palesztin tiltakozáson 2020. június 19-én, a háttérben a zsidó telepek közé ékelődött, palesztinok lakta Susya nevű falu, a Hebron hegyek déli részén.  Fotó: REUTERS/Mussa Qawasma)