Tényleg ő teszi naggyá Amerikát?

063 518217322

Így zajlik az előválasztás

Donald Trump nagyot nyert Indianában, de nemcsak az államot, hanem mindent vitt: legnagyobb riválisa, Ted Cruz rögtön a veresége után bejelentette, hogy felfüggeszti kampányát, John Kasich ohiói kormányzó pedig szerdán döntött hasonlóan. A február 1-jén a republikánusok elnökjelöltségéért indult küzdelem ezzel véget ért, két hónap múlva hivatalosan is a milliárdos lesz a korábban kézzel lábbal tiltakozó párt elnökjelöltje. Megnéztük, hogy jutott idáig, és mi következik most.

Szinte végig vezetett

Tavaly júniusban megtörtént az, amit sokan, sokáig csak egy viccnek, egy óriási trollkodásnak tartottak, Donald Trump ingatlanmágnás milliárdos beszállt a republikánusok elnökjelöltségéért folyó küzdelembe. Trumpról akkor szinte senki nem tudta elképzelni – mi sem –, hogy 2016 májusára minden komolyan vehető riválisát kiütve a republikánus jelöltség szinte biztos várományosa lesz. Az elején sokan csak legyintettek, az egyébként is népes republikánus mezőny leghivalkodóbb, legnagyobbra fújt lufijának titulálták Trumpot. Csak aztán elkezdődtek az elnökjelölti viták, felpörgött a kampány, a komolytalannak gondolt lufi pedig nem akart kipukkadni.

Pedig sokak szerint minden idők legkompetensebb, legerősebb republikánus mezőnye jött össze, tapasztalt, már bizonyított kormányzókkal és fiatal, ambíciózus tehetségekkel. Mitt Romney 2012-es vereségéből a republikánus stratégák azt a tanulságot vonták le, hogy egy befogadóbb, a latinók és a millenniumi generáció számára is vonzó, pozitív üzeneteket megfogalmazó pártot kell építeniük, mert az idős és fehér republikánus bázis többé már nem elég a Fehér Ház bevételéhez. A mexikói feleségével élő, józanságot és tapasztalatot sugárzó Jeb Bush volt floridai kormányzótól a Time magazin által a párt fiatal megváltójának kikiáltott, kubai származású Marco Rubión át a mérsékeltségével a demokraták körében is népszerű John Kasich-ig megannyi indulóval ki tudott volna egyezni a pártvezetés. Trump azonban az összes jelöltet szépen-sorban kivégezte, vagy a pénzük fogyott el, vagy a népszerűségük, de leginkább mindkettő.

Valójában a legelső, iowai második helyét leszámítva végig Trump vezetett, hozni tudott olyan fontos déli államokat, amiket papíron az ultrakonzervatív texasi szenátornak, Ted Cruznak kellett volna besöpörnie, ő nyerte meg a szuperkeddet, amin már egészen különböző választói összetételű államokat tudott behúzni, aztán néhány rossz hét és vereség után letarolta a keleti partot, végül pedig Indianában most utolsó komolyan vehető ellenfelét is kiütötte, ezzel pedig szabad az útja a bűvös 1237 delegált felé.

A Trump menetelését a kezdettől szörnyülködve figyelő, több alternatívában is gondolkozó, de igazán erős jelöltet nem találó pártvezetés és a milliárdos ellenzői már

egy jó ideje csak abban a forgatókönyvben bízhattak, hogy ő sem tudja összegyűjteni az elnökjelöltséghez szükséges 1237 delegáltat.

A 2012-es elnökjelölt Mitt Romney hónapokkal ezelőtt taktikai átszavazásokra buzdított, közben azt találgatták, hogyan tudná Cruz, vagy a pártelit reményei szerint még inkább valaki más beelőzni Trumpot egy nyílt konvención.

Azonban az április elején szavazó Wisconsin volt az utolsó olyan állam, ahol még esély mutatkozott Trump ellenzői előtt, hogy valahogy kiharcolják az utoljára negyven éve tartott nyílt jelöltállító gyűlést. A korábban minden egyes botrányból megerősödve kikerülő Trump kampányán először mutatkoztak bizonytalanság jelei, miközben egységfront állt össze vele szemben. Wisconsin azonban Cruz akkori állításával ellentétben nem fordulópont volt, hanem csak egy kuriózum lett: egy olyan állam, ahol a szavazók sokkal kevésbé voltak frusztráltak, dühösek a washingtoni elitre, a népszerű helyi pártelit mellett pedig még a rádiós műsorvezetők is kikeltek Trump ellen.

Minek köszönhető a győzelme?

Trump sikerét a republikánus párttól az amerikai munkásosztályig politikai és társadalmi válságok sora alapozta meg.

  1. Ahogy arról itt írtunk, a republikánus párt évekig elhanyagolta a fehér munkás szavazókat, akik az elmúlt húsz év amerikai gazdaságpolitikájának nagy vesztesei voltak – Trump viszont pont azt mondta ki, amit hallani akartak. Lényegében több társadalmi, szavazói csoport évekig érlelődő bajaira tapintott rá szépen, egyesével, közben pedig simán szembement gazdasági, szociális és külpolitikai témákban több ponton is a republikánusok hagyományos értékrendjével és irányvonalával. A korábbi Tea Party-jelöltektől csak az anti-establishment jelleget örökölte meg, az ultrakonzervativizmust nem. 
  2. Miközben a republikánus pártelit nem számolt a fehér munkások erejével, és elbizakodottságában végig azon matekozott, hogy milyen, a demokratákat támogató választói csoportokat kellene milyen jelöltekkel és liberálisabb, mérsékeltebb üzenetekkel megtéríteni, Trump fellázította a republikánus bázist és a pártvezetés és azok favoritjai ellen fordította. Optimizmus helyett az egzisztenciális félelmekre játszott rá, nyitottság helyett bűnbakot kreált teljes társadalmi csoportokból, az elitből, a mexiikóiakból, a muszlimokból, miközben vérig sértettea női szavazókat szexista megjegyzéseivel. A republikánus stratégák hosszú éveken át felépített munkáját rombolta ezzel le. A Bush-éra óta a republikánusokon ragadt az agresszivitás bélyege, amit Trump nem hogy letörölt volna, hanem csak még jobban ráerősített.
  3. A milliárdos sikere emellett annak is köszönhető, hogy a szabad és plurális sajtó erőtlenné, sőt eszköztelenné vált az ingatlanmágnás/reality-celeb erőszakos tempójával szemben. Kiderült, hogy Trump akármit el tud adni, ha a politikát akarja, akkor azt is. A milliárdosnak rengeteg ingyenreklám jutott, a balhés megszólalásai folyamatosan középpontban tartották, miközben a más jelölteket korábban már simán elsüllyesztő botrányok kicsit sem ártottak neki, inkább csak erősítették. Ez praktikusan azt is jelentette, hogy Trump néhány tízmillió dollár befektetéssel olyan médiafigyelmet kapott, ami becslések szerint nagyjából kétmilliárd dolláros fizetett médiakampánynak felelne meg.
  4. Mindehhez hozzájárult, hogy a republikánus pártvezetést és a befolyásos támogatókat is láthatóan villámcsapásként érte, ami történik. Voltak már előjelei a pártelit csökkenő befolyásának, és az is sokatmondó volt, hogy bármiféle előzetes szűrőt átugorva rekordszámú, 16 valamennyire komolyan vehető jelöltaspiráns sorakozott fel. Nem volt azonban konszenzus – és mint később kiderült, választói támogatás sem – a befolyásos donorokat gyorsan bestoppoló Jeb Bush mögött, a kialakult helyzetben pedig a republikánus potentátok csak az események után futottak, miközben félszívvel elgondolkoztak a leszereplő Marco Rubio floridai szenátoron, majd pedig teljesen kifacsart módon Cruzban próbálták megtalálni a megmentőjüket. Egy olyan, Tea Party-vonalat képviselő ultrakonzervatív jelöltben, akit annyira utáltak, hogy február végén még jobban támadták, mint Trumpot.
  5. Ráadásul hiába gondolkoztak még az elmúlt hetekben is egészen csavaros taktikai húzásokban, miközben látszólag pont azon siklottak át, hogy a választók mit akarnak. Ők pedig úgy tűnik, lassacskán belefáradtak a bonyolult forgatókönyvekbe, a sokáig húzódó előválasztásba – gondoljunk bele, az első elnökjelölti tévévitát még tavaly augusztus elején tartották – és érvényesült a győzteshez húzó dominóhatás is. Trumpnak sokat kedvezett az elején ellenfelei megosztottsága, akkor még a szavazatok 30 százalékával tudta nyerni az államokat, és sokáig azzal érveltek ellene, hogy nem tudja maga mögött a többséget. Azonban a végére ez is semmivé foszlott, hiszen a hazai pályájának számító New Yorkban áttört az 50 százalékon, azóta pedig minden államban fölötte végzett, és az országos felmérésekben is elérte a lélektani határt.

Az a kérdés, összezárnak-e

Trump Indiana után tehát már csak idő kérdése volt, hogy elnökjelölt legyen, hiába volt még papíron versenyben egy napig a teljesen súlytalan, csak saját államát megnyerő John Kasich ohiói kormányzó. Viszont ez nem jelenti azt, hogy hirtelen minden ellenfele a nyakába borulna. Láttuk nem is olyan régen, hogyan paskolgatta a korábban fekete bárány Ted Cruz vállát Jeb Bushtól kezdve több mérsékeltebb republikánus, de a kívülállónak tekintett, és erre hangsúlyosan is építő Trump esetében rengeteg érv és érdek ütközhet a háttérben.

Az mindenképpen kedvez a republikánusoknak, hogy a jelöltállító konvencióig hátravan még több mint két hónap, ami alatt Trump ellenzőinek is lesz idejük nyalogatni a sebeiket, és minden oldal átgondolhatja, milyen stratégiát tartana a legkifizetődőbbnek. Már korábban is három lehetséges hozzáállásra lehetett számítani a milliárdostól ódzkodó pártvezetők, kongresszusi képviselők, szenátorok, kormányzók és támogatók irányából.

  • Egy részük (pl. elsőként Chris Christie New Jersey-i kormányzó) elkezdett beszállingózni Trump mögé, de legalábbis nem tűnt a végletekig elutasítónak a milliárdossal szemben. Ez a folyamat Trump jelöltségének biztossá válása után felgyorsulhat. Reince Priebus, a pártvezetésnek megfelelő Republikánus Nemzeti Bizottság (RNC) vezetője is kiírta már Twitteren, hogy a milliárdos lesz a párt leendő elnökjelöltje.
  • A Trumpot továbbra is ellenzők között a nyílt konvenció lekerülhet a napirendről, azonban előkerülhet egy esetleges harmadikutas jelölt lehetősége, aki függetlenként, de „a valódi konzervatív értékeket" képviselve indulhatna az elnökválasztáson. Többen már hónapok óta beszéltek erről a lehetőségről, és azzal érvelnek mellette, hogy a kongresszusi képviselői és szenátori helyekért induló jelölteknek így nem kellene feltétlen azonosulniuk a több fontos államban is Trump visszahúzónak tartott, a republikánusok hagyományos felfogásával esetleg pont ellentétes álláspontjával.
  • Van egy olyan kisebb csoport is, ami azt sem tartaná kizártnak, hogy Trumppal szemben inkább Clintont támogassa. Sokan úgy vélik ugyanis, hogy most már csak akkor van esélyük elkerülni, hogy Trump feltűnése jó időre átalakítsa az egész republikánus pártot, ha a milliárdos kikap novemberben. Mások egész egyszerűen úgy vélik, hogy Clinton sokkal inkább az eddigi játékszabályok alapján játszana, és ezért kiszámíthatóbb lenne a washingtoni politikai eliteknek.

A pártvezetésben mindenesetre nemcsak elvi okokból gondolkozhatnak még mindig a legszélsőségesebb forgatókönyveken, sokan saját túlélésük miatt aggódnak. Katie Packer, az egyik Trump-ellenes Super PAC vezetője arról beszélt, hogy az ingatlanmágnás jelöltségével nemcsak a mostani választáson, hanem évtizedekre elveszíthetnék például a női szavazóikat. Az biztos, hogy Trump jelöltsége nagyon más irányba tolhatja a pártot, mint amit elképzelnek, miközben az előválasztási győzelme nem járt együtt egy hatalmas elitellenes fordulattal az alacsonyabb szinteken is: Indianában például éppen kedden az establishment jelöltje legyőzte a Tea Party favoritját a szenátusi előválasztáson.

Milyenek az esélyek az elnökválasztáson?

Nagy igazság, hogy az előválasztások alatt még fölösleges túlságosan messzemenő következtetéseket levonni a novemberi elnökválasztási esélyekre vonatkozóan, hiszen új lapot nyitnak, tényleg

egészen új kampány kezdődik majd, ha véglegesedik a két párt jelöltje.

Trumpnak azonban csak akkor lesz esélye novemberben, ha a párt össze tud zárni legalább nagyjából, egy független harmadik jelölt indulása nyilván meredeken rontana az esélyein.

A fogadóirodáknál eddig is nagyjából 75 százalékra tették Clinton győzelmét, míg Trumpnak 18 százalékot adtak. A RealClearPolitics összesítésében Clinton 46,7-40,5-re vezet a milliárdossal szemben, de pont a héten érkezett a Rasmussen pollja, ami Trump 2 százalékos előnyét jelezte, úgyhogy országosan csökkenhet is a különbség.

Érdekes helyzetet teremt, hogy az USA teljes lakosságában 70 százalék körüli az elutasítottsági indexe, és csak minden negyedik embernek van pozitív véleménye róla. Viszont a demokraták nagy esélyese, Hillary Clinton sem áll túl rózsásan: 40 százalék kedveli, 55 százalék utasítja el.

Ezért arra is kifuthat az egész, hogy melyiküket utálják kevesebben.

Miközben azonban Trump már teljes erővel megindíthatja az offenzíváját, hirtelen paradox módon Clinton találta magát egy csöppet kínos helyzetben, hiszen miközben ő már gőzerővel koncentrálna az elnökválasztásra, és Bernie Sandersnek nem igazán van reális esélye a legyőzésére, de az Indianában is győztes vermonti szenátor kitartana a végsőkig. Előfordulhat, hogy Clintonnak így két oldalról is állnia kell a támadásokat, ez a megosztott figyelem pedig már Indianában sem jött be neki, hiába küldte oda maga helyett az erőtlennek ható Bill Clintont.

Nem mellesleg a kampányban aktív szerepre készülő Barack Obama elnök is partvonalra szorult egyelőre – nehezen léphetne fel a nagy pártegyesítőként, és Trumpot sem tudja teljes erővel támadni, amíg a demokratáknál bizonytalan a jelöltség sorsa.

Túlléphetnek a csatatereken is

Általában az a legnagyobb kérdés, hogy az elnökválasztást eldöntő csatatérállamokban (amik egyszer az egyik, máskor a másik párt jelöltjére szavaznak) hogy állnak majd egymással szemben a jelöltek. Most azonban Trump miatt legalább ilyen fontos, hogy a nem szokványos felállásban lesz-e esélye valamelyiküknek átbillenteni egy egyébként inkább a demokraták, vagy inkább a republikánusok felé húzó államot (azzal most ne számoljunk, hogy egy esetleges harmadik jelölt indulása megint kavarhat minden esélyen).

Az elmúlt hat választáson 18 stabil demokrata, és csak 13 stabil republikánus állam volt – ezt nevezik az amerikai közbeszédben blue wallnak, azaz a demokrata államok áttörhetetlen falának –, ezért a demokraták alapból több forgatókönyvvel juthattak el a végső győzelemig. Miközben a hagyományos csatatér Ohióban pont olyan szoros az állás, mint általában (néhány százalékkal vezet Clinton), Trump is nyilatkozta már korábban, hogy vele olyan államokig is játékba jöhetnek a republikánusoknak, amikre az elmúlt időszakban esélyük sem volt.

Ezek mind számíthatnak novemberben

Az előválasztások emellett részben pont arról szólnak, hogy mozgósítsanak vele a pártok a novemberi elnökválasztásra, és bizonyos trendek azért kirajzolódtak, ebből néhányat sorolnánk fel:

  • Trump is érvelt azzal, hogy rekordrészvételek voltak a republikánus előválasztásokon, ellene és mellette is sokan elmentek szavazni, és a függetlenek közül tudta bővíteni elvileg a republikánusok bázisát.
  • A másik oldalon Clinton nem igazán tudta megszólítani a fiatalokat, és a függetlenek között is Sanders tarolt. Ugyan többségük szinte biztosan beállna a volt first lady mögé, de ezen kell majd még dolgoznia Clintonnak - Indianában járva találkoztunk olyan Sanders-hívővel, aki késznek mondta magát Trump támogatására is Clintonnal szemben.
  • Trumpnak kedvezhet papíron, hogy az amerikai közvélemény egy jelentős része jól láthatóan változást akar, míg Clintont pont a status quo egyik legfontosabb képviselőjének tartják.
  • Clinton különösen népszerű a demokraták fontos bázisát adó feketék és latinók között, miközben Trump magára húzta a női kártyát, amiből nehezen látható, hogyan tudna jól kijönni.

Például Connecticutban viszonylag belátható a hátránya Clintonnal szemben. Viszont ez fordítottan még inkább igaz, és akár egy nagy verés is kinéz Trumpnak: New Hampshire nem lenne billegő állam kettőjük küzdelmében, Észak-Karolinában, Arizonában és még a mormonok őshazájában, Utah-ban is lehet esélye Clintonnak.

Az az igazság, hogy mivel Trump más szavazói csoportokat akar megszólítani, mint amelyekre a republikánusok stratégái a korábbi győzelmi forgatókönyveket felépítették, Trump még nagy vonalakban sem kidolgozott haditervének sikerétől függően egyik vagy másik irányba teljesen felborulhat a választási térkép. Stabil demokrata bázisnak számító középnyugati iparállamok bevételében bízik Trump, abban, hogy a fehér melósok segítségével például Micihigant is átfordíthatja – miközben Clintonék már azon dörzsölgetik a tenyerüket, hogy az eddig ismert választási matek alapján a milliárdos még déli jobboldali államokat is elbukhat, nem is beszélve a jelentős kisebbségekkel rendelkező hagyományos csatatérállamokról. A korábbi évek választási tapasztalatai mind Clinton földindulásszerű győzelme felé mutatnak – csakhogy a Trump-jelenség eddigi minden korábbi tapasztalatra rácáfolt.

És mit jelentene egy Trump elnök?

A fentebb is említett több tényező miatt Trump alapjáraton valószínűbb vesztesként indul neki az elnökválasztásnak, miközben a republikánusoknak egyébként jó esélyeik lehettek volna a Fehér Ház elfoglalására. Viszont a lehetőségei is kicsit más pályán mozognak, mint egy hagyományos republikánus jelöltnek.

Trump beszélt eddig már a Mexikóval közös határra húzott falról, a külföldre kihelyezett munkahelyek hazahozásáról, és úgy egyébként a világcsendőri szerep helyett egy inkább befelé forduló Egyesült Államokról. Az is látszott, hogy Trump elnöki kampányában jó eséllyel ideológiák, értelmiségi viták helyett még a Közép-Európából nagyon is ismerős, egzisztenciális fenyegetettségre rájátszó kártyákat fog előhúzni. 

Viszont az előválasztás egy dolog, legutóbb Romney-t el is nevezték flip-flop Romney-nak, amiért annyi ponton változtatott álláspontján novemberig, és Trump is kifejezetten Clintonra igazíthatja a kampánystatégiáját. Arról pedig már hónapokkal ezelőtt is volt szó, hogy a New York Times szerkesztőségében járva jelezte, elnökként mások lehetnek majd a politikái. Igazán

csak a hamarosan beinduló elnökválasztási kampányban derül ki, pontosan milyen is lenne Trump elnöksége.

Kasich-ből lehet Trump alelnöke?

Miután Ted Cruz az indianai vereség után bejelentette kampányának végét, egyértelművé vált, hogy Donald Trump megszerzi majd a konvención az elnökjelöltséget, bár formálisan egy jelölt még egy napig versenyben maradt. John Kasich csak szerdán jelentette be kampányának felfüggesztését, azaz a versenyből való kilépését. 

Nem sokkal előbb Trump egy interjúban közölte, el tudná képzelni Kasich-et alelnökként. „Kedvelem Johnt, jó vele a kapcsolatom.” 

Az Ohiót kormányzó Kasich-kel az oldalán Trumpnak talán több esélye lehet megnyerni Ohiót az elnökválasztáson, ami kulcsállam lehet, legalábbis a republikánusok történetében mindenképp: a párt színeiben még sosem nyerte meg az elnökválasztást az, aki nem győzedelmeskedett Ohióban.

Az biztos, hogy Trump jelöltsége is szakítást jelentett a Ronald Reagan óta a pártban megkérdőjelezhetetlen, Európában leginkább neoliberálisnak nevezett gazdaságpolitikával. A republikánusok a kongresszusban az elmúlt években folyamatosan a nemzeti adósság lefaragása, a megszorítások, az állami gondoskodás – Obamacare, Planned Parenthood, egészségügyi és szociális ellátások – visszavágása ellen küzdöttek, miközben az alsóbb társadalmi rétegektől sajnált szolgáltatások költségéből a felső-középosztály és a nagyvállalatok érdekeit szolgáló masszív adócsökkentéseket támogattak. A Trump-jelenség eddig kevesebbet elemzett paradoxona pont az, hogy az ingatlanmágnás-milliárdos a néppel együttérző, jóságos gazdag nagybácsiként tudta magát eladni, aki lényegében arról beszélt: pontosan tudja, milyen korruptak a politikusok, hiszen üzletemberként ő is kilóra megvásárolta őket.

Trump gazdaságpolitikája tehát a neoliberális Reagan-korszak elé repítené vissza Amerikát: élesen ellenzi a globális kereskedelmi egyezményeket, a csendes-óceáni (TPP) és a transzatlanti (TTIP) szabadkereskedelmi megállapodásokat. Ezek az egyezmények óriási lehetőséget, újabb piacokat és olcsó munkaerőt jelentenének a republikánus kampányokat hagyományosan milliárdokkal támogató amerikai nagyvállalatoknak – az egyezmények ellenzői, így Trump viszont gyárbezárásokkal, az üzemek Mexikóba és Kínába költözésével, az amerikai munkások utcára kerülésével nagyon is reális félelmekre játszik rá. Indiana állambeli választási győzelméhez is jelentősen hozzájárult, hogy felkarolta a Carrier nevű légkondigyártó cég botrányos leépítését: a cég 1400 indianai munkása került lapátra, hogy a légkondiberendezéseket ezután három dolláros órabérért Mexikóban szereljék majd össze.

Trump azt is felismerte – Ted Cruz nem, és az egészen kiváló, hatalmas munkával megszervezett kampánya ellenére többek között ezért is vérzett el –, hogy a republikánus pártelit ellen lázadó Tea Party-jelöltek szociális konzervativizmusa, abortusz- és melegjogellenessége, olykor vallási tébolyba átcsapó bigottsága felett átlépett az idő, nem ezek a kérdések a legfontosabbak a választóknak. Trump ezekeben a világnézeti ügyekben gyakorlatilag vagy nem foglalt állást, vagy – mint az észak-karolinai transzenemű közvécé-botrányban – halkan a liberális álláspontra helyezkedett. Cruz pedig hiába támadta az egyik vitán azzal Trumpot, hogy New York-i, azaz szélsőségesen liberális értékeket képvisel, a milliárdos zseniálisan kibeszélte magát az ilyen helyzetekből.

Mivel Trumpnak a Egyesült Államok legtapasztaltabb és legdörzsöltebb külpolitikusa, Hillary Clinton ellen semmi esélye nincs szakpolitikai vitákban, ezért várhatóan a világ ügyeiről jórészt tájékozatlan, sőt azokkal szemben meglehetősen ignoráns amerikai választókat bombasztikus, kétdimenziós szlogenekkel akarja majd megnyerni. Kína megregulázása, védővámok bevezetése az amerikai munkaerőpiac érdekében, a NATO-ra és a szövetségesek haderejének támogatására fordított milliárdok visszavágása, és persze a San Bernardinó-i terrortámadás óta sok amerikai otthonban valós fenyegetésként megélt Iszlám Állam megsemmisítése - nagyjából ezek lennének a Trump-külpolitika alappillérei.

(Borítókép: Donald Trump a Wisconsin állambeli De Pere-ben, 2016. március 30-án. Fotó: Scott Olson / Getty Images / AFP)