Demeter Szilárd: Én kötelezővé tenném Kertész Imrét, de az interjúit is

 „Felháborító, hogy a kortárs magyar irodalom kimarad a jövőben a középiskolai irodalomoktatásából”, mondta a minap Závada Pál Kossuth-díjas író, hozzátéve, hogy ez csak az egyik baja a Nemzeti Alaptanterv új tervezetével, amely többek között kihagyta Ottlik Gézát és Kertész Imrét is a tananyagból, kötelezővé tetté viszont a fasisztaszimpatizáns Wass Albert és Nyirő József műveit.

Závada szerint a legmodernebb irodalomtanítás a kortárs művekkel foglalkozik, ennek a „kikapcsolása” azért is káros, mert „így képtelenség lesz összekapcsolni a múltat a jelennel”, és tömeges szülői tiltakozásra lenne szükség. Az alaptanterv miatt egyetemi oktatók, gimnáziumi tanárok, írók és ellenzéki politikusok is tiltakoztak. A tervet ebben a cikkünkben elemeztük részletesen:

Bár formálisan nincs köze a tanterv elkészítéséhez, az ország legfontosabb irodalmi intézménye, az elvileg a kortárs írók számára is bázist jelentő Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójaként, a kortárs írókat célzó, noha némi botrányt keltő Térey-ösztöndíj kiosztójaként, egy leendő országos irodalmi-összművészeti gigaintézmény reménybeli vezetőjeként megkérdeztük Demeter Szilárdot, mit gondol az alaptantervről.

Arra a kérdésre, problémának tartja-e a kötelezők kihagyását, azt felelte:

Úgy fogalmazott:

Ha Herczeg Ferenc kortársai lennénk, akkor föl sem merülne a kérdés, hogy kell-e őt tanítani, vagy sem – korának legnépszerűbb írója volt, „írófejedelem”. Néhány évtizeddel később sokan vitatják, hogy helye lenne egy alaptantervben. És most nem a politikai megbélyegzésre gondolok, hanem úgymond „esztétikai alapon”, vagy mit is olvastam. Szóval kortárs írót tanítani necces, kell egy időtáv, ami alatt kiderül, ki volt korának gyermeke, és ki tud hatni a mai kocsmán túl is. Ettől még lehet, sőt, kell kortárs írókkal foglalkozni, találkozni, az élményszerűség – nicsak, az író is emberből van – sok olvasót megtart az olvasáskultúrán belül. De nem vagyok biztos benne, hogy kortárs íróként jól esne, ha kötelező olvasmány lennék – az egy kicsit olyan, mintha temetnének

– mondta. Hozzátette: diákként mindig rühellte a kötelező olvasmányokat.

Ezáltal volt egy igen erős ellenállás bennem, inkább mást olvastam. Aztán persze a kötelezőket is, mert nem véletlenül Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth, Móricz, Babits, Kosztolányi vagy József Attila a legnagyobbak. De most előírni minden magyartanárnak, hogy Gipsz Jakab babérkoszorús költőt tanítaniuk kell – hát, ettől kiver a víz. Inkább egy kis mozgási szabadság szükséges, hogy a tanárok azt a szerzőt tanítsák/hívják meg, akit jó szívvel ajánlanak, ezt még értelmesnek tartom. És úgy tudom, van ilyen lehetőség.

Demeter szerint ugyanakkor lenne más megoldás is az iskolák számára, ha képben akarnak lenni a kortársakkal. „Ha már ennyire odavagyunk a kortárs magyar irodalomért, aminek örülök, akkor halkan javasolnám, hogy az iskolák rendeljék meg, vagy NKA-pénzből fizessék elő az iskolák számára a kortárs magyar irodalmi és kulturális folyóiratokat több példányban – azokból lehet tájékozódni, a tanárok is friss anyaghoz jutnak, a folyóiratoknak is lenne biztos előfizetői köre, szóval mindenki nyerne” – mondta.

Arra a kérdésre, személy szerint mely kortárs írót tanítana mégis, részben kitérő választ adott: „Ha kortárs alatt az élő szerzőt értjük, akkor neveket nem mondanék, mert az igazságtalan lenne a többi élő remekíróval szemben, akik nem jutnának hirtelen eszembe. Na jó, egy élő kortárs prózaírót be merek vállalni: Bodor Ádám. Őt mindenféleképpen. De mondjuk Joseph Heller 22-es csapdáját is biztosan beemelném, mint ahogyan Rejtő Jenő könyveiből is párat. Itt most megállok, mert felsorolnám a könyvtáramat. Az a baj, hogy nekem minden olyan szerző kortárs, aki megszólít.”

Kérdeztük arról is, mit gondol arról, hogy kihullott a tantervből Kertész Imre és Ottlik Géza (noha talán majd a kerettantervben szerepelni fognak). Azt felelte:

Én Kertészt kötelezővé tenném. De nem csak a Sorstalanságot, hanem az életművét, beleértve az interjúit is. Tűpontos mondatai vannak, egy rakás gondolatát kiírtam magamnak, pedig nem szokásom. Mondjuk, ha azokról kellene beszélnie minden magyartanárnak, akkor a balliberális oldal petíciót indítana, hogy Kertészt vegyék ki a tanrendből

– utalt Demeter Kertész híresen nagy port kavaró interjúira. (Kertész élete során beszélt az interjúiban az elbalkániasodott Budapestről, ahol csak fasisztáknak és szélsőjobboldaliaknak van szava, Orbán Viktorról, aki „úgy megbabonázta a népet, mint a hamelni patkányfogó”, a magyarok ázsiai gyökereiről, amelytől sosem sikerült elszakadni, egy esetleges Európa elleni muzulmán támadásról és még számos forró témáról.)

Demeter Ottlikról szólva azt mondta: „Ottlik Iskolája legalább négy példányban van meg nekünk, mert olykor, ha munka miatt távol vagyok az otthonomtól, könyveket veszek az esti szállodai órákra – és Ottlikot ezek szerint többször is megvettem. (Tudom, hogy létezik e-book is, de a könyv az könyv.)”

Arról, hogy többen tiltakoztak a fasizmussal szimpatizáló írók alaptantervbe kerüléséről, azt mondta: 

Ha következetesek lennének, és a kommunizmussal szimpatizáló írók ellen is tiltakoznának azok, akik Wass vagy Nyirő ellen tiltakoznak, akkor látnám értelmét. Így viszont csak politikát csinálnak, amit ugyan lehet, de ne nevezzék szakmai álláspontnak. Mert ha összecsúsztatják a szakmaiságot a politikai álláspontjukkal, akkor milyen jogon követelik a politika szakmán kívül tartását? Ezt hajtogatom egy szekér esztendeje: ha valaki politikai állításokat tesz, akkor miért csodálkozik, ha politikai válaszokat kap? Ez ilyen értelmiségi tévelygés, mintha bemennénk a focipályára, kézbe kapnánk a labdát, mert nekünk ehhez alanyi jogunk van, oszt’ szidjuk a bírót, mert befújta az ellennek a szabadrúgást. Nem a politizálás jogát vitatom el senkitől, csak ne keverjük a szezont a fazonnal.

(Borítókép: Koszticsák Szilárd/MTI)