Nicolas Cage első sorozatában elhozta a piaszagú, lecsúszott Pókembert, és ennél jobb nem történhetett volna
Nicolas Cage egész életében kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő nagyvásznas produkciókon kívül másra nem hajlandó, a tévét alantasabb, homogénebb zsánernek tartotta. Persze csak addig, míg a koronavírus-járvány alatt a fia le nem ültette a kisképernyő elé az Oscar-díjas, B-filmekben is sűrűn megforduló legendát, és meg nem mutatta neki a Breaking Badet. Nicolas Cage-nek akkor esett le az álla a Varietynek adott interjúja szerint, amikor a Bryan Cranston által játszott Walter White-ot percekig olyan áhítattal nézte, ahogy a droggyáros kémiatanár mered egy aktatáskára. Ekkor jött rá Cage, hogy a sorozatok olyan mélységeket adhatnak karaktereknek, olyan alapossággal mesélnek el néha történeteket, hogy ezt az istenadta lehetőséget kár lenne elszalasztania.
Azt mondják, csinálhat az ember bármilyen rossz filmet, ha a főszereplőnek Nic Cage-et sikerül szerződtetni, akkor a végeredmény garantáltan jó lesz. Láttunk erre jó pár példát az elmúlt években: a Piget, a Longlegset, az általam kimondottan kedvelt A szörföst mind-mind Mr. Cage emelte ki a nézhetetlenség posványos mocsarából, már csak azzal, hogy hősünk mennyire egyedi alakításokra képes.
Új sorozatát, Nicolas Cage élete első tévésorozatát, A Pók: Noirt május 27-én mutatta be az Amazon Prime, mely nemcsak egy, a fekete-fehér filmklasszikusok előtt és a Broadway színes világa előtt egyszerre tisztelgő noir, nyomozós széria lett, hanem a Sony berkeiből érkezett eddigi legjobb és legfurább Pókember-adaptáció is egyben. Oké, a Madame Web, a Morbius és a Venom 2-3. nem teszik túl magasra a lécet, de mostanra, 2026-ra kijelenthetjük, a Sonynak leesett a tantusz, ráeszméltek, hogy igenis kell a hálószövő, ha egy hálószövő világában játszódó sztorit akarnak elmesélni.
Igaz, A Pók: Noirban a főszereplőt sem Pókember, sem Peter Parker néven nem nevezik, helyette Ben Reillyt kapjuk meg, aki a karakter átértelmezéseként nyugodtan alkoholizálhat, cigarettázhat – a szigorú Marvel-szabályok ennek a pókvariánsnak a kezét nem kötik meg, és egy, az 1930-as évek New Yorkjában élő, magába fordult, pénzügyileg nem a legfényesebb napjait élő magánnyomozó. Ben Reilly mélyrepülése súlyos, olyannyira, hogy még az egyetlen beosztottját, a mindig kotnyeles titkárnőjét (Karen Rodriguez) sem képes kifizetni. Na és ha mindez nem lenne elég, Ben még elhunyt menyasszonyát is siratja, és öt éve nem húzta magára azt a bizonyos pókálarcot, így a felhőkarcolók között nem mostanában himbálózott a nagyváros kedvenc szuperhőse. Emiatt a bűnözés is megszaporodott, egy Silvermane (Brendan Gleeson) becenévre hallgató ír maffiavezér mozgatja a szálakat, míg egy napon különleges képességekkel rendelkező alvilági figurák el nem kezdenek feltűnni, akik egy kicsit felrúgnák a kialakult hegemóniát.
Egy 20 éves srác elkészítette az év egyik legfélelmetesebb filmjét
A jelenség 2019-ben indult egy egyszerű internetes fórumposzttal: valaki egy furcsa, sárgás fényű, végtelennek tűnő irodafolyosóról készült képet töltött fel, mellé pedig egy rövid szöveget arról, mi történik, ha az ember „kicsúszik a valóságból”, és egy ilyen üres, nyomasztó térben találja magát. A kép egyszerre volt ismerős és rémisztő. Pontosan úgy nézett ki, mint egy elhagyott iroda vagy bevásárlóközpont a kilencvenes évekből.
A koncepció szerint a Backrooms egy végtelen, labirintusszerű dimenzió, amely sárga falakból, kopott szőnyegekből, vibráló neonfényekből és teljes elszigeteltségből áll. A legenda szerint bárki idekerülhet, ha valamilyen „hibán” keresztül kiesik a valóságból. A történetek később rengeteg új „szinttel”, szörnyekkel és túlélési szabályokkal bővültek, így a Backrooms mára egy közösségileg épített horroruniverzummá vált.
Anne Hathaway pucéran viaskodik a saját démonjaival az év legszexisebb filmjében
Vajon milyen lesz Taylor Swift tizenöt év múlva, már a pop új nagyasszonyaként? Ezt a kérdést tette fel magának David Lowery, író-rendező, amikor elkészítette új filmjét, az Amazon videótékájára is felkerült Mother Maryt. A készítő bevallottan hatalmas 'swiftie”, aki a világ leggazdagabb női előadójának koncertfilmjéből, a Reputation Stadium Tourból inspirálódott, konkrétan három számot is górcső alá vettek belőle, darabokra szedték ezeket, és azon agyaltak, mennyibe kerülne nekik, ha egy fiktív sztoriban hasonló vágóképeket szeretnének mutogatni.
A Mother Mary pikantériáját erősíti, hogy az Anne Hathaway által játszott világhírű énekesnő a történet szerint a visszatérésére készül, súlyos színpadi balesetét követően. Igen ám, de a pop ikonikus alakjának nem csupán minden tehetségére, higgadtságára és profizmusára van szüksége, hanem egy olyan ruhára is, ami hozzájárul a nagy comebackhez. Ebben pedig csak a ruhatervező, és nem mellesleg Mother Mary exe, Sam Anselm (Michaela Coel) tud segíteni, aki jó ideje nem látta az általa gyűlölt sztárocskát, és ha a tervezőt kérdezzük, ő jobb szerette volna, ha a dolog így is marad.
Ami a színészi játékokat illeti, Michaela Coel ügyesen hozza az álnok kígyót, akinek mindig van egy fájdalmas helyre szúró, valamelyest jogos beszólása. Míg Anne Hathaway talán pályája csúcsán van abból a tekintetből, hogy Mother Maryből a főszereplő milyen szinten képes kihozni a fenséges, megközelíthetetlen, már-már földöntúli jelenést. Nyilván a készítők is rájátszanak, vizuálisan is megtámogatják Anne Hathaway ragyogását, ám ahhoz, hogy a színésznő mindenki fölé emelkedjen, jóval kevesebb CGI-ra van szükség, mint akkor kellett volna, ha bárki mást castingolnak Mother Marynek.
Íme egy rettentően szórakoztató mocsok a sorozatok világából, ahol Hitler csak egy a sok gonosz közül
Most, miután a The Boys csúnyán befürdött a fináléjával, és olyan lezárást hozott a nézőknek, amit még a legnagyobb rajongók sem szívelnek, érdemes visszatekinteni egy másik sorozatra, amely ugyancsak a botrányhős képregényíró, Garth Ennis munkásságán alapszik, és amely a szuperhősök mészárszékével ellentétben képes volt arra a bravúrra, hogy hűen ültesse át a tévéképernyőre a sztorit. És még a búcsút is olyan könnyfakasztóra sikerült az alkotóknak átszabniuk, hogy abba kevesen tudtak belekötni.
Egészen pontosan az AMC-n 2016-tól 2019-ig futott Preacherre gondolok, amelyben egy Jesse Custer (Dominic Cooper) nevű, texasi láncdohányos prédikátor egyik napról a másikra isteni (vagy ördögi?) erőre tesz szert, és azt felhasználva balhés barátnőjével, Tulippal (Ruth Negga), na meg egy drogfüggő, ír vámpírral, Cassidyvel (Joseph Gilgun) karöltve elindulnak, hogy megkeressék a Földön bujkáló, a mennyekből elmenekült Istent, hogy pellengérre állítsák, és választ kapjanak a miértekre. Miértekből pedig a Preacherben akad néhány, mert az alapsztorit jegyző Garth Ennis amennyire a szuperhősökért nem lelkesedik, úgy a vallást és az istenhívőket is sült bolondoknak tartja, ahogy azt a széria is sokszor kifejezi a négy évada alatt.
A Preacher már csak azért is egy különc feldolgozás, mert a teljes első etap, mind a tíz rész tulajdonképpen puhatolózás a készítőktől, mert az Annville-ben zajló események előzményei a képregénynek. A nyomtatott alapanyagban ugyanis szinte azonnal megtörténik az a fordulat Jesse gyülekezetével, amire itt jó pár órát kell várnunk, de a Sam Catlin, Seth Rogen és Evan Goldberg által újragondolt verziónak igenis jól áll néha a tempó tudatos lassítása. Ettől még egy őrült történetről van szó, ami főleg minden évad végén pörög fel, és a későbbiekben a road movie jellegre rá is nyomja sajna a bélyegét, hogy a karakterek egy-egy helyen túl sokáig időznek, ám a karakterizáció tekintetében ez a Garth Ennis-adaptáció sokkal jobban sül el, mint a The Boys. Már csak azért is, mert a főszereplő trió jóval szerethetőbb, még úgy is, hogy nekik hasonlóképpen megvannak a maguk idegesítő hülyeségei.
Az apja abba zakkant bele, meg is halt, ami a fiát boldoggá tette
Sosem gondoltam volna, hogy 2026 tavaszán egy 2024-ben megjelent filmről írok, ám ennek három oka van. Az egyik: a film jó. A másik: éppen ma hatvanéves a film egyik szereplője, Helena Bonham Carter, vagyis isten éltesse. A harmadik: a Négy levél a szerelemről megtekinthető az HBO Maxon.
Lassan indul. A film. Olyannyira, hogy azok közül, akiknek eddig ajánlottam, többen félidőben félretették, mondván, majd folytatják. Aztán, amikor így lett, és a végére értek, csak pislogtak.
TikTok, tiktak
Mert a világ ilyenné lett. A TikTok, az Insta, az Reels-videók arra nevelnek, hogy minden, amit látunk, az első tíz másodpercben – ha nem is katartikusat, de – élményt nyújtsanak, és ha az élmény nem jön, akkor az olyan, hogy az már nem is jó.
Na, erre mondom, hogyha a világ valaha elpusztul, márpedig erősen abba az irányba halad, akkor az alighanem azért lesz, mert
az emberiségnek nem volt türelme kivárnia a kihalásról szóló videós üzenet tizenegyedik másodpercét, amikor is elmondják, hogyan élhetnék túl a világvégét.
Persze, emlékszem, anno, valahol a messzi, messzi múltban, egy apró moziteremben a Volt egyszer egy Vadnyugat vetítéséről is többen felálltak, mert azt hitték, hogy a filmben csak hosszú, hőségtől remegő tájakat mutatnak, és addig, amíg nem történik valami, legurítanak néhány korsó sört. Pedig maradhattak volna. A filmeknek ugyanis történetük van. A történeteket pedig sokféleképpen el lehet mesélni.
Steven Spielberg E. T.-jével vetekszik a Netflix új űrlényes sorozata
Az lehet, hogy a Duffer tesók a Stranger Things utolsó évadával csúnyán befürödtek, ám az azóta általuk, pontosabban a produceri felügyeletük alatt készült netflixes sorozatok mind hozzák, amit hozniuk kell. A Nagyon rossz előérzetem van egy felkavaró horror lett, és most az ugyancsak a Netflixen, május 21-én debütált A nyugdíjas forradalmárok is, bár egészen más kategóriában, de garantálja a borzongást. Tagadhatatlanul utóbbi erősebben kapaszkodik a Stranger Thingsbe, de mégsem ahhoz, hanem inkább Steven Spielberg klasszikus családi kalandfilmjeihez hasonlítanám a végeredményt. Sőt, ki merném jelenteni, hogy az E. T., a földönkívüli rajongóinak ez egy igazi csemege lesz, már ha rátalálnak.
A nyugdíjas forradalmárok története szerint Új-Mexikóban járunk, egy nem hétköznapi kommunában. A sivatag közepén egy olyan elszeparált „városka”, vagyis inkább csilivili lakóközösség áll, amelyet csak olyan nyugdíjasok laknak, akik ki tudták perkálni, hogy a világ zajától a lehető legtávolabb és legnagyobb kényelemben éljék le az utolsó éveiket. A fene se gondolná, vagy legalábbis az Alfred Molina által játszott Sam Cooper semmiképp, hogy a nyugodtnak tűnő épületekben az éjszaka leple alatt horrorisztikus szörnyetegek járnak.
A The Boys utolsó része középső ujjal mutat be a sorozat összes rajongójának
A The Boys akkor vált megkerülhetetlenné a popkultúrában, amikor a nézőközönség a Bosszúállók: Végjáték után elkezdett lassan, de biztosan beleunni a szuperhősös témába. Az Amazon Prime-nak inkább szerencséje volt, mint tudatos húzás volt tőlük, hogy Garth Ennis és Darick Robertson képregényeit épp ekkor, a 2020-as évek elején dolgozták fel. Egy olyan sztorit, ahol egy gonosz Superman-variánstól retteg a világ, de amúgy is a köpenyes, maskarás hősök velejükig gonoszak, korruptak és egy mindent uraló óriásvállalat kirakatbabái, akik néha még a politikába is beleártják magukat. Eric Kripke, a The Boys-sorozat készítője ez utóbbi aspektust odáig tolta, hogy az Antony Starr által játszott Homelander a végére megkérdőjelezhetetlenül egy Donald Trump-paródiává nőtte ki magát, aki a mindent lezáró fináléra már konkrétan istennek gondolja magát.
Nagy veszélye van annak, amikor egy sorozatot elnyújtanak, és a The Boyst nagyon csúnyán túlhúzták, nem volt az alapanyagban ötévadnyi skuló. Főleg, hogy Kripke és csapata a legtöbb lőszert az első két-három etapban ellőtte, a negyedik már fáradtabb volt, a május 20-án leköszönt ötödik pedig már konkrétan egy önismétlő katyvasz. Egy olyan alkotó kétségbeesett kapálózása, aki nem hajlandó elengedni a vélhetően általa is megkedvelt karaktereket – valami hasonlót láttunk amúgy a Stranger Things esetében is –, na de Eric Kripke legnagyobb baklövése mégsem az lett, hogy bénán varrta el a szálakat, hanem hogy már a The Boysban elkezdte agresszíven felvezetni a spin-offokat, például a Soldier Boyra fókuszáló előzményszériát, a Vought Risingot, amely szálnak se füle, se farka nem volt ezáltal. Jensen Ackles meg oda ment vissza, ahonnan jött, a jégre.
Évente 130 millió ember kel útra, 15 ezer nyom nélkül eltűnik
Andre Ovredal egyedi hangú, feltörekvő tehetségnek számított a horrorfilmes berkekben a 2010-es években. Főleg A trollvadász és A boncolás voltak szakmailag elismertek, de a Lidérces mesék éjszakája is hangulatosra sikeredett. Azóta a rendező csak keresi a helyét, legutóbb a Drakula hajóútjára fókuszáló The Last Voyage of the Demetert jegyezte, amely inkább volt tisztes iparosmunka, mintsem emlékezetes alkotás. Sajnos előzetesen az Utazó sem tűnt nagyobb durranásnak.
Maddy (Lou Llobell) és Tyler (Jacob Scipio) unják a nagyvárosi nyüzsgést, ezért úgy döntenek, egy lakókocsiban fognak élni és utazgatni. Szemtanúi lesznek egy balesetnek, és megállnak segíteni a bajbajutottnak, ám ezzel elindítanak egy folyamatot, ami veszélybe sodorja az életüket.
A fekete Szép Heléna csak a jéghegy csúcsa – ezek a filmvilág leglátványosabb „átszínezései”
Christopher Nolan napjaink egyik legelismertebb rendezője. Azon kevés filmesek egyike, akik különösebb megkötések nélkül, szabadon alkothatnak Hollywoodban. Nolan az Oppenheimer sikere után bebetonozta magát a legjobb kortárs rendezők panteonjába, most pedig régóta dédelgetett álmát valósította meg az Odüsszeia adaptálásával. A film azonban már a megjelenése előtt nagy vihart kavart, elsősorban a szereposztással.
Sokan először a rapper, Travis Scott beválogatását nem nézték jó szemmel, majd felröppent a pletyka, hogy Elliot Page bújhat Akhilleusz bőrébe. Ehhez képest már kevésbé sokkoló, hogy a Trójai háborút közvetetten kirobbantó Szép Heléna szerepét az afroamerikai Lupita Nyong'o játssza. Más kérdés, hogy mitológiai személyről van szó, illetve mindenhol előnytelen fotókat posztoltak az egyébként gyönyörű színésznőről, hogy bizonyítsák, mennyire rossz választás volt, de talán bízzuk a dolgot Christopher Nolanre, eddig bejöttek az elképzelései. Akadnak azonban olyan esetek, amikor Hollywood elég abszurd módon váltott rasszt egy-egy karakternél, legyen az valós vagy fiktív alak. Belőlük szemezgetünk ebben az összeállításban.
Jabba folyamatosan dumáló fia ront az összképen, de Grogu még mindig szerethető
A rajongók hiába kezelik dicstelen éraként a 2012 utáni éveket, amikor a messzi-messzi galaxis tulajt váltott és George Lucas eladta a franchise jogait a Disney-nek, mert az új érában is láthattunk olyan húzásokat, amelyek alapjaiban rengették meg az űropera világát. Ezek közül a Disney egyik legdrasztikusabb húzása az volt, hogy 2019-ben a saját streaming-platformjuk, a Disney+ nyitócímeként indították el A Mandalórit.
Egy olyan űrwesternt, amely abból a szempontból is mérföldkőnek számított, hogy eddig nem látott stílusban értelmezte újra a Star Warst, másrészt korábban szinte elképzelhetetlen volt, hogy élőszereplős sorozatként elevenedjen meg a galaxis, még ha George Lucas ügyködött is egy időben egy alvilági Star Wars-drámasorozaton. Utóbbi műfaj rajongói sem maradtak azért éhesen, hiszen az Andorral megkapták a napi betevőjüket, amely úgy összességében éjsötét sci-fiként is bőven megállta a helyét.
A Mandalóri showrunnere, az MCU felépítésében tevékeny részt vállaló, a Vasembert is rendező Jon Favreau jó érzékkel nyúlt bele a tutiba. A rajongók már az eredeti trilógia óta imádták a titokzatos Boba Fett figuráját, aki csendes volt, rejtélyes, de halálos, és egy olyan krédó tagja, amelyről keveset tudhatott meg a közönség. A gyorsan magát a sarlacc gyomrában találó figura alapjaira húzták fel a Birodalom bukása után Din Djarin karakterét, aki különféle küldetéseket vállalt el, ment egyik bolygóról a másikra, és kalandjai alatt még egy apró, zöld, Yoda mester fajába tartozó lényecske is a gondviselése alá került. Utóbbi karakternek sokáig neve sem volt, mindenki Baby Yodaként becézte őt, amit maga Favreau is szórakoztatónak talált, ahogy az Indexnek is beszélt erről a nekünk adott exkluzív interjúban.
Később persze leleplezték, és elnevezték a Mandalóri fogadott gyerekét Grogunak, és onnantól hivatalossá is vált, hogy Grogut senki nem ültetheti a sarokba. Bár a történet abba az irányba kanyarodott, hogy a fiatal Luke Skywalker pártfogásába kerül, és kiírják a második évad után, „Baby Yodát” csak visszahozták. Hülyék lettek volna nem ezt tenni, már csak a merch-eladások és a hype miatt, vélhetően ezeknek is közük volt ahhoz, hogy a három évad után, még 2023-ban elkaszált A Mandalóri csak feltámadt holtából. A mozivásznon, május 21-én, A Mandalóri és Grogu címmel.
Nyomorpornót csináltak az Eufóriából, utánajártunk, mi mehetett ennyire félre
Petra Collins, magyar-kanadai fotós már a 2010-es évek közepén nagyot ment azzal, hogy a Tumblrre emlékeztető, melankolikus, álomszerű, feminin stílusát az általa készített portrékon úgy képviseltette, ahogy előtte még senki. Nem is kellett olyan nagyon sokáig várnia, 2018-ban kapott egy izgalmas megkeresést a művész, egy bizonyos Sam Levinson volt a vonal túloldalán, aki elújságolta Collinsnak, írt egy tévésorozatot a képei alapján. Majd jött a nagy kérdés, hogy vállalná-e a rendezést? Nyilván Petra Collins igent mondott, Los Angelesbe költözött, és öt hónapon keresztül készítette elő a szériát, amelyet később a világ Eufória címmel ismert meg. Segített a főszereplők kiválogatásában, finomította a produkció külcsínjét, a babérokat mégsem arathatta le Collins, akit végül az életkorára, arra hivatkozva zavart el Levinson és az HBO, hogy alig 25 éves, túl nagy falat neki még egy ilyen meló.
A nő ezt követően abban a hitben élte a hétköznapjait, hogy a víziójából így nem lesz semmi. Csakhogy, egy napon, amikor kilépett a lakása ajtaján, a szemközti óriásplakáton egy nagyon ismerős plakátot látott. Ezt, csak éppen Zendaya arcával és mellette Eufória felirattal. Ekkor jött rá, hogy csúnyán átverték őt. Collins arra kényszerült, hogy az eddig csak rá jellemző stílusát újragondolja, mert hát az Eufória a mainstream része lett, mindenki, aki él és mozog, elkezdte a sorozat filmes hatású, depresszív partifotó vibe-ját majmolni. Lényegében Petra Collinst megfosztották az identitásától, saját bevallása szerint.
Nem ez az egyetlen disznóság, ami Sam Levinson nevéhez fűződik, aki egy másik HBO-sorozat, Az Idol feletti uralmat a The Weeknd nevű popsztárral összefogva úgy vette át, hogy megszabadult az eredeti rendezőtől, Amy Seimetztől, aki egy klasszikus bukástörténetet, egy feltörekvő „Disney-sztár” megromlását mesélte volna el. A készítőnő hiába forgatta le az évad 80 százalékát, helyette jöttek Levinsonék, akik túlságosan szexuális, exploitatív irányba tolták el Az Idolt. Ennek hatására kaptunk öt olyan részt, amelyben Lily-Rose Depp többet volt alig ruhában, tangában és alig takaró melltartóban riszálva, mint felöltözve. Az Idol fogadtatása finoman szólva sem volt jó, egyes kritikusok mocsoknak bélyegezték, az HBO pedig nyilván el is kaszálta egy évad után a produkciót, ami a rendezővé, íróvá és showrunnerré avanzsált Sam Levinsont úgy megborította, hogy annak a levét most, 2026-ban a nézők isszák meg.
A zene, amivel háborúkat lehet átvészelni
Az Iron Maiden 1975-ben alakult a becsvágyó basszusgitáros, Steve Harris vezetésével. Harrisnek volt egy víziója arról, hogy mit akar elérni, milyen zenét akar játszani, aki pedig ennek az elképzelésnek az útjába állt, az mehetett melegebb éghajlatra. Szerencséjére a 70-es évek Londonjában volt igény a heavy metalra, hiába uralta a színteret akkoriban a punkkultúra. Az újhullám helyet követelt magának, a Maiden pedig üstökösként robbant be a zeneiparba, mindezt úgy, hogy a rádiókban nem szóltak a dalaik. A többi, ahogy mondani szokták, történelem.
A Burning Ambition dokumentumfilmes szempontból nem talál fel semmi újat, checklistszerűen végigmegy a banda történetének fontosabb állomásain, fordulópontjain, így tartalmilag a rajongóknak túl sok újdonságot nem mond. Ettől függetlenül nézeti magát, jó látni a mozivásznon a tagokat, és kicsit elmerülni a Maiden 50 éves történelmében. Megemlítik a villámgyors sikert, amit az első énekes, a 2024-ben elhunyt Paul Di’Anno nehezen tudott feldolgozni, ezért kiadták az útját. Helyette érkezett a kirakós újabb darabja, Bruce Dickinson, akivel még intenzívebbek, energikusabbak és végtére is jobbak lettek.
A zene egyetemes ereje
Szünet nélkül váltották egymást az albumok és turnék. Ez a fajta pörgés egy idő után kikezdi az ember tűrőképességét, még akkor is, ha azt csinálja, amit szeret. Nem tisztem felmondani minden apró részletet, de a banda útját ismerve is érdekes tud maradni a Burning Ambition. Ennek pedig egy oka van:
maga a zene.
Vért izzadtak a Netflixnél, de csak egy rettenetesen aljas filmet sikerült összehozniuk
Rettenetesen aljas film A boldogságnak nyolc karja van, mert amikor az ember elindítja a Netflixen május 8-án közzétett regényadaptációt, könnyen beleesünk a csapdájába, és elhisszük róla, hogy ez most tényleg egy könnyfakasztó, meghitt néznivaló lesz. A nyitójelenet ugyanis erős, talán ennek a száz percnek a legerősebb része, amikor is Marcellus, a polip hosszú monológot ad elő, bevezetve azt a kisvárosi drámát, ami még ránk vár. Ekkor nem sejtjük, hogy a nyolckarú, rendkívül intelligens állat csak a beetetés, és a játékidő maradékában alig lesz benne, vagy csak mondvacsinált indokkal. De már meg sem lepődök, hogy a Netflix még egy ilyen könnyed, a tengerpartra szánt olvasmányt sem képes normálisan képernyőre vinni, mint amilyen Shelby Van Pelt 2022-ben megjelent, azonos című könyve.
Nem a színészeken múlik a boldogságunk, a főszereplő takarító nénit, Tova Sullivant alakító Sally Field tényleg valami elbűvölő, ahogy éjszakánként az akváriumot tisztogatja, és bár ő nem tud róla, a magányban sorsközösséget vállal az Alfred Molina által megszólaltatott, már emlegetett polippal. Őszintén szólva nem rajongok az olyan filmekért, ahol az állatok dumálnak, de Molina, aki vicces módon a régi Pókember-filmek Doktor Oktopuszát alakította, itt jócskán lopja a show-t. Még úgy is, hogy nagyon könnyű együttérezni Továval, aki elhunyt fiát és férjét siratja, és a felszínes, rendkívül ostoba barátnőivel, na meg úgy összességében a város lakóival sem találja a közös hangot.
Vetkőzős sorozatot készítettek napjaink sikerregényéből
Az Amazonnak bejöttek a young-adult sorozatok, miután A nyár, amikor megszépültem letaposott három évadot és épp készül hozzá a lezáró film, illetve a német Maxton Hall is már a harmadik évadára gyúr, nem csoda, hogy a streaming-szolgáltatónál szétnéztek, hátha még akad hasonszőrű aranytojást tojó tyúk a számukra.
A BookTok közösségen belül nagy sikert aratott, világszerte 10 milliós példányszámban elkelt és Elle Kennedy kanadai írónő által 2015-ben megkezdett Off-Campus keltette fel a figyelmüket. Érdekes egybeesés, hogy egy olyan fiatalokról szóló, romantikus regénysorozatról van szó, amely a Heated Rivalryhez hasonlóan a jégkorongot is a középpontjába helyezi, csak éppen a nagyképű Garrett Graham (Belmont Cameli) nem egy másik izomgyerekkel, hanem egy művészi hajlamokkal rendelkező lánykával szűri össze a levet. Látszólag legalábbis.
Még ha a szó szigorú értelmében véve az Off Campus egyetemisták körül forog is, ennél tinisorozatosabb nem lehetne a hangvétel.
Indokolatlanul sok popszám, nyálas párbeszédek tarkítják a pilotot, mégis van valami szerethető a végeredményben. Talán az leginkább, hogy több jól ismert produkció stílusát mixeli össze a végeredmény, mert hát a női főszereplő, a Garretthez hasonlóan a Briar Universityn tanuló Hannah (Ella Bright) olyan, mintha a Glee-ből pattant volna elő. Hannah fő szakja a zene, egészen pontosan a zeneszerzésben ékeskedik hősnőnk, aki a könnyedebb zsánerekben próbálná ki magát, de hiába akar az új Taylor Swift lenni, ha se szerelemben, se szívösszetörésben nem igazán volt eddig része, és tapasztalata.
Szexi harcművészek, egy vízvezeték-szerelő és Uwe Boll: itt valami nagyon félrement
A legjobb játékadaptációk után muszáj elmerülni a sötétség koromfekete bugyraiban, ugyanis rengeteg vállalhatatlan film készült videojátékok alapján. Ebben nagy szerepe van egy német úriembernek (rá külön kitérünk), de egyébként sem kell nagyítóval keresni a pocsék darabokat. Íme a 10 legrosszabb videójáték-adaptáció.
Önmagát marcangolja a Marvel antihőse, de legalább mi jól szórakozunk rajta
Nem nagy öröm manapság Marvel-rajongónak lenni, elvégre az MCU elég látványosan szenved a nagyvásznon, talán majd az új Bosszúállók-film teheti helyre egy picit a szuperhősös univerzumot, ha egyáltalán. Egyvalami megy még mindig a Marvelnek láthatóan, amikor alig egyórás különleges epizódokat készítenek, azok valamiért jobban betalálnak. Valahogy így volt ez A galaxis őrzői karácsonyi különkiadásával, az oldschool horrorfilmeket megidéző Werewolf by Nighttal, és most, a május 12-én bemutatott The Punisher: Az utolsó célponttal is. Ez utóbbi, melyben Jon Bernthal újfent Frank Castle halálfejes gúnyájába bújik, már streamelhető a Disney+-on és egy olyan poszttraumatikus stresszel átitatott katonasztorit hoz nekünk, amely hiába rövidke a játékidejét tekintve, jóval mélyebb, mint bármi, amit a Marvel mostanában produkálni tudott.
A Bernthal-féle Punishert még anno a netflixes Daredevilben láttuk először, ahogy a két hős összeakasztotta a bajszát, de a későbbiekben a Megtorló visszatért egy saját sorozatban is, ez utóbbi két évadot ért meg. Nagy kár lett volna ezekért, a jóval visszafogott harcokat vívó figurákért, ha a Disney kukázza őket, de szerencsére mind Matt Murdockot, mind Frank Castle-t átmentették Kevin Feige-ék a saját univerzumukba. Arról lehet vitatkozni, hogy mekkora sikerrel tették ezt, mert a Daredevil: Újjászületés a minőségét tekintve minimum megkérdőjelezhető az eredeti szériához képest. Az ember azonban még így is hajlamos megbocsátani az egeres cég mellényúlásait, főleg, ha olyan különlegességeket raknak le nekünk a képernyőre, mint ez is.
Egy szexbotrány teljesen szétbarmolta a kedvenc misztikus sorozatunkat
Ha van bukástörténet, ami több sikeres sorozatra is rányomta a bélyegét, az mindenképpen Neil Gaimané. A 65 éves angol írót még 2024 nyarán vádolta meg több nő azzal, hogy beegyezésük nélkül szexuálisan közeledett hozzájuk. Rögtön öten is előálltak, és a Tortoise Media nevű podcast műsornak egészen megdöbbentő részleteket árultak el Gaiman perverzióival kapcsolatban, amelyeket röviden az Entertainment Weekly is összefoglalt nemrégiben, ha valakinek van gyomra ilyenekről olvasgatni.
A máig mindent tagadó szerző renoméjának hirtelen lecsökkenése hozta magával a kaszákat. Bár szép lezárást kapott, a Netflix gyorsan bejelentette, hogy a Sandman a második évadon túl nem folytatódik náluk. Ennél a szériánál még rosszabbul járt a Good Omens, magyar címén az Elveszett próféciák, melynek eredetileg 6 részesre tervezett harmadik évadát mindössze egy, másfél órás epizódra vágták le, amit május 13-án mutatott be az Amazon Prime.
Az Elveszett próféciák tévéképernyőre való adaptálása jó sokáig tartott, Terry Pratchett és Neil Gaiman 1990-ben megjelent könyvének sorozatos változata csak 2019-ben debütált. Bár a világvége hangulatot remekül megfogták benne a készítők, némi brit fanyar humorral és eleganciával kiegészítve, a sztorit már az első hat részben Aziraphale és Crowley párosa vitte el a hátán, az angyalt és démont alakító Michael Sheen és David Tennant rendkívül jó castingnak bizonyultak. Már csak annak a kibontása élményszámba ment, hogy a történelem során miképp alakult a két egészen különböző oldalon álló túlvilági lény kapcsolata. Erre erősített rá a második etap is, és bár kaptunk misztikumot és nyomozást az amnéziás Gábriel arkangyal (Jon Hamm), a főleg Terry Pratchett jegyzeteiből dolgozó Neil Gaiman a nagy tétek helyett immár az intim, kamaradrámás hangulatra szavazott.
Megvolt a maga bája ezáltal a második évadnak is, habár a hasonló vallásos témával dolgozó Preacher szarkazmusához nem ért fel a végeredmény, még úgy se, hogy az Elveszett próféciák néha szemtelenül parodizálta a betegesen bürokratikus Mennyországot és a végletekig gonosz Pokolt.
Ezen a halotti toron csak testnedveket lehet fogyasztani
Cronin neve egyre ismertebb a horror berkekben, főleg miután a 2019-es A gyermek befejeztével rábíztak egy franchise-mozit a Gonosz halott: Az ébredés képében. A film hatalmas siker lett, a rajongók imádták a rendező magából kifordult, tabudöntögető, a kommersz határait kiszélesítő stílusát. Előzetesen hasonlóra lehetett számítani a Múmiától is.
Charlie (Jack Reynor) és Larissa (Laia Costa) Kairóban élnek két gyermekükkel, mígnem egy nap a kilencéves lányukat, Katie-t (Natalie Grace) elrabolják. A rendőrség tehetetlen, a szülők igyekeznek továbblépni, majd nyolc év elteltével érkezik a hír: Katie-t megtalálták. Élve. Valami azonban nagyon nem stimmel vele.
Most megismerhetjük egy Budapesten élő kínai család konfliktusait
Elkészült a magyar–kínai Nem én vagyok című, fantasyelemekkel átszőtt testvérdráma trailere és végleges plakátja. A kínai származású fiatal magyar rendező, Zhang Ge különleges hangulatú első nagyjátékfilmje 2026. május 21-én kerül a hazai mozikba.
A Nem én vagyok című filmdráma egy Budapesten élő kínai család belső konfliktusait mutatja be, miközben betekintést ad egy zárt, saját szabályok szerint működő közösség hétköznapjaiba. A Nem én vagyok egy szélsőségesen kiélezett testvérkapcsolaton keresztül beszél identitásról, multikulturális közegről, családi traumákról és hatalomról egy olyan helyzetben, ahol már nincsenek határok. A testvérdráma alaphelyzete bizarr és nyugtalanító: mi történik, ha valakivel nemcsak együtt kell élni, hanem ugyanazon a testen is kell osztozni? A filmben a testvéri rivalizálás egy kegyetlen, sötét, misztikus játszmába torkollik, ahonnan már nincs menekvés.
Horror, véres bunyók és Pikachu: ezek a legjobb videójáték-adaptációk
A játékadaptációkra sokáig úgy tekintettek a piacon mint potenciális pénzforrásokra, amelyeket nem szükséges érdemben adaptálni. A 2010-es évektől azonban a stúdiók elkezdték komolyabban venni a témát, a közönség pedig hálásnak bizonyult. Fontos megjegyezni, hogy a legjobbnak kikiáltott filmek jobbára így is messze állnak a mesterműtől, de sokszor már az igyekezet is értékelendő. Szintén szűkíti a kört, hogy a listán csak filmek szerepelnek, így olyan sorozatok, mint a The Last of Us, az Arcane vagy a Fallout most kimaradtak. A frissen mozikba kerülő Mortal Kombat 2 apropóján összegyűjtöttük a 10 leginkább vállalható alkotást a témában.
Külön csatát vívtunk azért, hogy ne aludjunk be az új Mortal Kombat-filmen
Ahhoz képest, hogy a Mortal Kombat a világ egyik legkultikusabb verekedős játéka, a filmkészítőknek eddig nem sikerült igazán fogást találniuk az Ed Boon és John Tobias által kitalált franchise-on. Talán éppen azért, mert a modern kori Mortal Kombat-játékok különösen filmszerűek, a verekedésekben mi magunk osztjuk a pofonokat, a nagy vásznas feldolgozásoktól azonban eddig inkább mi kaptuk őket. Nem volt ez alól kivétel a 2021-es film sem, amely emlékeim szerint inkább eredetsztori volt, egy olyan karakterrel, Cole Younggal (Lewis Tan) a főszerepben, aki igazából a játékokban korábban nem szerepelt. Nem nagy kár, a csak a film miatt kitalált figura egészen középszerű lett, a történet kvázi folytatására mellékszerepbe is sorolták, és alig foglalkoztak vele bármennyit.
A május 7-én a hazai mozikban bemutatott Mortal Kombat II helyette két közismertebb karakterre szavaz, hiszen egyrészt a szörnyűséges Shao Kahn (Martyn Ford) által leigázott birodalomban élő Kitana hercegnőt (Adeline Rudolph), másrészt a föld legismertebb Zs kategóriás bukott akciósztárját, Johnny Cage-et (Karl Urban) állítja középpontjába, akik egy kozmikus csetepaté kellős közepén találják magukat, mindenféle szörnyekkel küzdenek, és próbálnak életben maradni azon a tornán, amit csak úgy neveznek, Mortal Kombat.
A jó hír, hogy a Mortal Kombat II most már tényleg olyan, mintha a videójátékokat néznénk a nagy vásznon, épp csak a kontroller hiányzik a kezünkből. A játékidő nagy részében különféle harcosokat nézünk, ahogy páholják egymást, és küzdenek a föld feletti birtoklás jogáért. Sajna több jó hírem nincsen ezen kívül, mert a harcjelenetek elnagyoltak, és nyilván nem improvizálták őket, mégis a koreográfiák olyan szinten megúszósra lettek szabva, hogy kettő küzdelmet leszámítva az összes többit már most elfelejtettem. Liu Kang (Ludi Lin) és Kung Lao (Max Huang) összecsapása, a klasszikus Mortal Kombat-zenével megspékelve a gamereket azért mosolygásra kényszeríti, valamint a nagypofájú Johnny Cage-nek is vannak értékelhető megmozdulásai.
Monspart Sarolta házába költözött Mucsi Zoltán és Molnár Áron
Elkészült Tasnádi István első mozifilmjének, Az örökség című thrillernek az előzetese és a plakátja. Az örökség közvetlen állami támogatás nélkül, mindössze 14 forgatási nap alatt készült, a thrillerben olyan színészek szerepelnek, mint Mucsi Zoltán, Molnár Áron, Lengyel Tamás, Staub Viktória, Udvaros Dorottya, Mátray László és Orosz Ákos. A Futni mentem, a Szenvedélyes nők és a Beléd estem producereinek új filmje 2026. október 22-től látható országszerte a mozikban.
Árpi bácsi (fiai számára csak Főnök) évek óta egyedül él, miután feleségét, akivel több mint ötven évet töltött együtt, elvesztette. Árpi bácsi az utóbbi hónapokban gyakorlatilag az összes megtakarított pénzét elköltötte. Két fia, Attila és Kristóf akkor szembesül ezzel, amikor az öregnél a felhalmozott tartozás miatt már a villanyt is kikapcsolják.
A szerényen élő öregúrtól ez több mint furcsa, ám arról semmit nem hajlandó mondani, hogy hova ment el másfél millió forint. Attila és Kristóf együttes erővel kiszedik belőle, hogy a pénzt Hajnalkának, egy nehéz sorsú fiatal lánynak adta.
De ki az a Hajnalka, akiről eddig még sosem hallottak?
Az öreg állítja, hogy szerelmes. A fiúk állítják, hogy az öreget átverik. Mindenki a saját igazához ragaszkodik, de az igazságot ki kellene deríteni. Kezdetét veszi életük leghosszabb éjszakája, és még Hajnalka is megjelenik a bejárati ajtóban.
Stephen King is megirigyelné, olyan kemény elmebaj tombol ebben az új horrorfilmben
Adam Scott egy olyan regényírót alakít a Hokum című, a hazai mozikban május 7-én bemutatott horrorfilmben, aki mindennél jobban utálja az embereket. Ez, mármint hogy különc művész valaki, az íróknál nem is annyira szokatlan, a legtöbben, akik írógépet vagy bármilyen modern íróalkalmatosságot vettek a kezükbe valaha, azért tették mindezt, hogy a történeteiken keresztül kisugározzák az olvasókra a saját belső fájdalmukat. Szemét dolog, de ez van. A Hokum már az alapvetését illetően olyan, mintha egy megelevenedett Stephen King-regény lenne, de nemcsak azért, mert egy író a főhőse, hanem mert egy olyan pokoli, az ír vidéken található hotelben játszódik, amelyhez képest a Ragyogásban megismert Overlook Hotel is kedélyes, szívderítő helynek érződik.
A legújabb regényét befejező Ohm Bauman (Adam Scott) azért érkezik az írországi hotelbe, hogy a szülei hamvait szórja szét, akik itt töltötték a nászéjszakájukat. Minderre a szerzőnek jó oka van, elvégre egyik éjszaka, írás közben épp az elhunyt anyja szelleme kísérti meg. A múlt lezárására jó ötletnek tűnik, hogy Bauman így búcsúzzon el szülei néha a nézőknek jumpscare-eket okozó emlékétől, csak hát a hotel, ahol hősünk megszáll, az bizony állítólag egy boszorkány vadászterülete, aki épp a nászutas lakosztályon sanyargatja és ijesztgeti az embereket.
Sok groteszk dolog akad ebben a filmben, de az egyik leggroteszkebb mindenképpen az, hogy Adam Scott, aki a Különválásban is egy tragikus sorsú, de amúgy imádni való figurát alakít, itt mekkora egy szemétláda. A Hokum egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor az a szegény, szerencsétlen londiner (Will O’Connell) odamegy kedvenc regényei atyjához, aki a hotel bárjában jó amerikaihoz méltóan whiskey-t iszogat, és ha már ekkora szerencséje van, pár rajongói megszólalás mellett megkéri az írót, ugyan nézzen már bele az ő kéziratába. Ohm Bauman meg fogja magát, és olyan leckét ad szerencsétlen ürgének az írásról, hogy arról koldul.
A gimi maga a pokol, legalábbis a Netflix új vígjátéksorozatában
Vélhetően a humorosabb filmek rajongói jól emlékeznek még Arnold Schwarzenegger klasszikusára, a 90-es években bemutatott Ovizsarura, melyben a nagydarab John Kimble nyomozó óvóbácsinak álcázza magát, hogy elfogjon egy veszélyes bűnözőt. Ezt az alapkoncepciót forgatja ki és modernizálja, valamint ülteti át Franciaországba a Netflix új dramedyje, A beépített tanár (Flunked), melyben egy simlis alvilági csaló áll be a katedra mögé, csak éppen egy állami gimnáziumban, hogy rájöjjön, melyik végzős diák apja az a rettegett díler, akit a rendőrök szeretnének végre rács mögött tudni.
Na, Eddy (Alexandre Kominek) persze nem magától csinálja ezt a kis hadműveletet, mögötte áll a szigorú Lucie (Laurence Arné), egy ellentmondást nem tűrő rendőrnő, aki nagyon szívesen bekasztlizza hősünket is, ha az nem mutat fel eredményeket záros határidőn belül.
Érdekes egyveleg ez a széria, mert ötvöz egy nyomozós történetet, egy megbánásokkal teli drámát, és egy középsulis vígjátékot. Úgy, hogy simán belemegy modern témákba és problémákba.
Utóbbira példa, amikor Eddy felképeli az egyik nagyszájú diákot, akkor odamegy kedvenc helyettesítő tanárunkhoz az egyik kolléganője és megölelgeti, hogy időtlen idők óta álmodik már hasonlóról. Ellenben a tanulóknak mindent szabad, fellökhetik a tanerőt, elgázolhatják a folyosón, és a teljes kollektíva úgy kezeli mindezt, mintha normális lenne.
Na, azért a tanárok között is találni fura arcokat, nem Amerikából érkezett a Netflix újdonsága, ennek megfelelően keményebben beleáll a tabutémákba, megpiszkálja a túl píszí 21. századot, és a woke-ot is. Teszi mindezt kellő érzékenységgel, egészen jól megírt és maró párbeszédekkel. Legfőképp a tanári szobában zajló veszekedések, a „milyen névmást preferálsz?”, és a „hívjatok fasisztának, de az apa akkor is férfi, és az anya kizárólag nő lehet” felkiáltással kezdődő dialógusok azok, amik belerágják magukat az emlékezetünkbe. Nem kell túl sok mélységre vagy konfliktusra gondolni, csak a felszínt kaparják ezek a megmozdulások, de azért parodizálják mindkét oldalt, azokat a szélsőséges megszólalásokat, amelyek dominálják napjaink közéletét (sajnos).
Darálásra tervezték a Netflix új akciósorozatát, igazi adrenalinbomba
Mostanában, amikor a Netflixre feltévedek, alapból úgy indítok el rajta sorozatokat, hogy az elvárásaimat sokkal lentebb csavarom, mint amikor az HBO Maxon vagy az Apple TV-n böngészek. Köszönhető ez részben annak, hogy a piacvezető streamingszolgáltató bevallottan „second screen”-re gyárt műsorokat, azaz úgy íratják a forgatókönyveket, hogy vasalás vagy telefonozgatás közben se maradjon le az ember. Már egyáltalán ha ember a forgatókönyvíró, és nem valamelyik buta mesterséges intelligenciára bízzák a feladatot. Utóbbit persze bizonyítani nem tudom, de meggyőződésem, hogy egy csomó szkriptet nemcsak a Netflixen, hanem a mozis blockbuster förmedvények között is a ChatGPT jegyez.
Nagy szerencse, hogy az április 30-án bemutatott A tűzben edzett férfi minden porcikájáról süt, hogy szívvel-lélekkel dolgozták fel A. J. Quinnell 1980-as regényét, amelyből a 2000-es évek elején Denzel Washington főszereplésével már egy idegtépő akcióthrillert készítettek. Persze a jó öreg Denzel ide már túl rozsdás, John Creasy netflixes verzióját Yahya Abdul-Mateen II-re bízták, és a 39 éves amerikai köszönte szépen, élt is a lehetőséggel. Abdul-Mateen II generációjának egyik nagy tehetsége, aki a Wonder Man mellett a Watchmenben is maradandót alkotott, és nem rajta múlt, hogy a Mátrix 4. akkora trágya lett, mint amekkora. Az új Morpheust alakítva, rikító öltönyt viselve hősünk remekül akciózott, és sikerrel átmentette a jó formáját A tűzben edzett férfiba is.
Szinte mindent ennek a két magyar zsidónak köszönhet az olasz futball
Papp Gábor Zsigmond pompás dokumentumfilmjét, Az olasz futball magyar mesterei című alkotást néztük meg a minap a rendező Molnár-C. Pál-emlékmúzeumként is funkcionáló gellérthegyi villájában. A megható időutazás abba a korba repített el bennünket, amikor még magyar edzők oktatták az olasz labdarúgókat. Ma már mindez vágyvezérelt mesének tűnhet, pedig a húszas, harmincas, sőt még a negyvenes években is a Jonathan Wilson által megénekelt, Duna menti futballiskola alakította a divatot a legnépszerűbb sportágban. Két olyan korszakos mesterrel az élen, mint Weisz Árpád és Egri-Erbstein Ernő.
Féltünk tőle, pedig zseniális lett Az ördög Pradát visel 2
A 2006-ban debütált, Lauren Weisberger könyve alapján készült Az ördög Pradát visel mára kultikus filmmé nőtte ki magát, amit többnyire a produkcióban feltűnő Meryl Streepnek, Anne Hathaway-nek, Emily Bluntnak és Stanley Tuccinak köszönhetünk. Mint ismert, a történet középpontjában Andrea Sachs (Anne Hathaway) feltörekvő újságíró áll, aki másodasszisztensként a Runway magazinhoz kerül, ahol főnöke, Miranda Presley (Meryl Streep) nem könnyíti meg a beilleszkedését. Irreális követeléseivel eléri azt, hogy Andrea tartva attól, hogy olyanná fog válni, mint főnöke, inkább továbbáll és a Runwaynél szerzett tapasztalatokat máshol kamatoztatja. Meglepetésére kifejezetten jó ajánlólevelet is kap Mirandától, aki annak ellenére, hogy egy olyan női vezető képét festi, akinek a tetszését nehezebb elnyerni, mint az ötös lottó főnyereményét, kifejezetten érzékeny, és tisztában van vele, mit áldozott fel a karrier oltárán.
Régóta folynak arról szóló pletykák, hogy a történet írója, Lauren Weisberger a Vogue főszerkesztőjéről, Anna Wintourról mintázta Miranda karakterét, mivel az asszisztense volt korábban. De nem ő az, akivel talán a legtöbb néző tud azonosulni ebben a történetben, hiszen ott van Andy, a lelkes pályakezdő, akinek az elhivatottságát egy szempillantás alatt képes kiölni az a toxikus munkakörnyezet, amibe kerül, és amelyből úgy tud kiutat találni, hogy végül abból ő jön ki győztesen. A készítők ugyan nem hagytak elvarratlan szálakat, kellően kerek és szép lezárást kaptunk, de a nézőben mégis ott motoszkálhatott az elmúlt húsz évben az a gondolat, hogyan képzelnék el az egyes karakterek jövőjét és hogyan tudna fennmaradni egy Runwayhoz hasonló lap a jelenlegi körülmények között.
Egy olcsó nyakláncot akartak adni haldokló nagymamájuknak, ez lett a vesztük
A mai sorozatkínálatban gyakran két végletből válogathatunk: a komolykodó presztízsdrámák és a biztonságra törekvő, algoritmusbarát tartalmak között. A Big Mistakes azonban nem hajlandó egyik kategóriába sem belekényelmesedni. Dan Levy és Rachel Sennott közös sorozata inkább egy nyugtalan, helyenként széttartó, mégis kifejezetten izgalmas kísérlet arra, hogyan lehet a kudarcot – és az ahhoz fűződő viszonyunkat – szórakoztatóan és őszintén bemutatni.
A Rachel Sennott és Dan Levy által jegyzett sorozat középpontjában Nicky (maga Levy) áll, egy szorongó lelkész, aki kettős életet él: miközben kifelé a közössége elvárásainak próbál megfelelni, magánéletében titkolnia kell a párkapcsolatát. A családja sem könnyíti meg a helyzetét: testvéreivel (Taylor Ortega és Abby Quinn) és domináns édesanyjával (Laurie Metcalf) való viszonya állandó feszültségforrás. Egy elsőre jelentéktelennek tűnő kérés – egy ékszer megszerzése a haldokló nagymamának – azonban váratlanul olyan események láncolatát indítja el, amely végül az „alvilágba” sodorja a testvérpárt.
A történet középpontjában olyan szereplők állnak, akik pontosan látják a saját hibáikat, mégsem képesek változtatni rajtuk.
A cím (magyarul: Nagy hibák) így nem túlzás vagy irónia, sokkal inkább találó helyzetleírás: a karakterek újra és újra ugyanazokba a csapdákba sétálnak bele. Az epizódok sokszor egy-egy rossz döntés köré szerveződnek, mintha apró esettanulmányokat látnánk arról, hogyan lehetne mindent jobban csinálni, végül pedig hogyan nem sikerül.
A történet alaphelyzete ígéretes, a megvalósítás azonban már kevésbé következetes. A cselekmény több ponton is nehezen hihető fordulatokra épít, mintha a történet inkább ürügy lenne arra, hogy a karaktereket egyre abszurdabb helyzetekbe sodorja. A bűnügyi szál különösen kidolgozatlannak hat: a fenyegetés ritkán tűnik valóban veszélyesnek, a konfliktusok pedig gyakran súlytalanok maradnak.
Ami viszont igazán működik, az a családi dinamika.
A testvérek közötti szócsaták, a régi sérelmek és visszatérő poénok, valamint az a sajátos intimitás, amely csak családi kapcsolatokban létezik, hitelesen és szórakoztatóan jelennek meg. Különösen erős a kontraszt Nicky visszafogott személyisége és testvére, Morgan impulzív, szókimondó viselkedése között.
Még válogatáskazettának is kevés az új Michael Jackson-mozifilm
A hazai mozikban április 22-én bemutatott Michael jól indít. Nem remekül, nem zseniálisan, de korrektül, és a film legeleje alapján még abban is lehet reménykedni, hogy egy nézhető életrajzi filmet kapunk, egy olyan balhés popsztárról, akinek az életét valljuk be, nem könnyű megfilmesíteni. 1966-ban járunk, a gyári munkás Joseph Jackson (Colman Domingo) arra sarkallja öt fiát, hogy tegyenek mindent bele a közös kis zenei formációjukba, a The Jackson 5-ba, tegyenek rá a sulira magasról, mert ha valamire akarják vinni az életben, akkor muszáj sokat melózniuk. Másképp ők is szalag mellett végzik, mint apjuk.
Valami hasonlót, küzdést, inspirációt, atyai jótanácsokat várna az ember egy ehhez hasonló filmtől, és a Michael meg is képes villanni, legfőképp az abuzívnak bizonyuló, az Eufóriában is erős Colman Domingónak, valamint a gyerek Michael Jackson bőrébe bújó Juliano Krue Valdinak köszönhetően. Ők ketten, amikor a saját és a családot fenyegető démonjaikkal küzdenek, nagyjából elviszik a hátukon a show-t, de sajna
a lufi túlságosan gyorsan kipukkan, és a Michael jóval korábban ellaposodik, mint hogy a stáblista elkezdene pörögni a végén.
A történetvezetés nagy és talán legfőbb bűne, hogy a film érezhetően rohan, a készítők nem vállalták be, hogy mélyebben leássanak az egyik legikonikusabb popsztár lelkébe. Pedig lett volna miben turkálniuk, a gyerekként átélt traumái miatt lett Michael Jackson annyira furcsa jelenség, aki gyerekként a sztárság miatt elszigetelődött társaitól, így barátkozni nem tudott, később is a hiányt egy majommal, egy zsiráffal, egy csomó plüssállattal pótolta. Na meg azzal, hogy a hírnevén keresztül elkezdett barátkozni gyerekekkel, főképp utóbbi miatt súlyos pedofilvádakat is kapott a híresség.
Minden elvárásunkat alulmúlta a Netflix új túlélős thrillere
A Netflixnél van egy félig-meddig kimondott szabály: minden filmjüket egy nagy akciójelenettel kell kezdeni, hogy a néző a képernyő előtt ragadjon, és eszébe ne jusson a kikapcsológombhoz nyúlni. Láthatóan ezt a sorvezetőt követték az április 24-én debütált Csúcsragadozó (Apex) készítői is, mert a Netflix thrillerje egy adrenalindúsnak szánt hegymászással kezd, amikor is férj és feleség, Tommy (Eric Bana) és Sasha (Charlize Theron) egy ormótlan hegycsúcs megmászását erőltetik, a fickó nem is éli túl a kalandot. Elég durva, hogy a nyitójelenetet drámainak igyekszik eladni a rendező, Baltasar Kormákur, de mivel a karaktereket abban a pillanatban látjuk először, nem képes a film túl sok együttérzést kicsikarni.
Max annyit, hogy konstatáljuk... hát, igen, leesett. Pech.
Ahogy a Csúcsragadozó halad előre, úgy válik egyre nyilvánvalóvá, hogy az a fajta lelketlenség, ami a nyitósnittet körbelengi, a maradék nagyjából 80 percben sem fog tágítani a film közeléből. Pár hónapot ugrunk az időben, Charlize Theron karaktere pedig már az egészen más habitusú ausztrál vidéket rója kocsijával, ahol helyi vadászok keménykednek vele, míg nem a Taron Egerton-féle Ben ki nem menti a nőt a csávából.
Rovataink a Facebookon