Ezek a dalok kivágták a biztosítékot, beledurrantottak a nullás lisztbe

Az Index munkatársai 2024-ben is végigkövették a könnyűzene alakulását, nagyobb eseményeit. Igyekeztünk a lehető legtöbb hazai és külföldi előadó új lemezeit és jubileumi újrakiadásait meghallgatni, ami csak időnkből telt. Idén is több száz lemezről, kiadványról született kritikánk és beszámolónk, az év végéhez közeledve pedig ezek közül választjuk ki kedvenceinket.

Persze nem egyszerű megfejteni, hogy melyek azok az albumok, amelyek 20-30 év múlva is olyan jelentősek lesznek, vagy olyan korszakalkotónak számítanak, mint most, a megjelenésük pillanatában, de nem is az a célunk. Listánkban minden újságírónk, szakértőnk saját kedvencét veszi elő, hogy olvasóink elé tárják, miért is olyan izgalmas, ami azokon a korongokon hallható.

2102

Gorg & Benzol

Rimay Ádám

Milyen már, hogy rögtön a lista első szereplője egy rendhagyó alkotás? Az év lemezei címszóval kezdett el agyalni a kultúrarovat, erre nekem az év lemeze egy EP, amin összesen négy dal szerepel. Próbáltam találni valami hosszában „komolyabbat”, de rá kellett döbbennem, hogy valahol minden alkotás elcsúszott, amiről idén írtam. Van, ami kicsit, más nagyon.

Hatalmas durranásnak számított idén a Linkin Park új lemeze, a Sum 41 befejező albuma, Manu Chao visszatérése, vagy Taylor Swift rekordot döntő kiadványa, de valahogy egyikre sem mondtam volna, hogy az év lemeze. Sokáig Aurora új albuma volt nálam a top egy, ami tényleg igazán magas zene színvonalat képviselt valami sajátossal vegyítve, majd november végén érkezett egy hozzá képest apró ismertségnek örvendő banda négyszámos EP-je, ami valami teljesen más volt.

A Gorg & Benzol egy hazai trió, és valószínűleg ezzel a mondattal az olvasók egy részét máris elidegenítettem. „Ugyan, mit tudhat három magyar kölyök ezekhez a világsztárokhoz mérve?” – kérdezhetik sokan, teljes joggal. Ezen az sem segít, ha hozzáteszem, hogy ez a banda muzsikájában kicsit közelebb áll az experimentális undergroundhoz, mint a könnyű mainstream zenéhez. Leegyszerűsítve egy elborult magyar csapat, akik imádnak kísérletezni.

Mégis, ebben a kísérletezésben volt valami. Az alapkoncepció, hogy technót akusztikus hangszerekkel játsszanak el, már magában is elég vadul hangzott, ráadásul elég hamar rá tudok unni a technóra, így pláne meglepett, hogy ezen a lemezen abszolút az eszembe sem jutott, hogy azt nézzem, vajon mennyi van még hátra adott számból. Ehhez jött rengeteg műfajbeli kilengés, legyen szó heavy metalról, jazzről vagy funkyzenéről. Külön agymenés, hogy még egy teljes apokaliptikus sztorit is kerítettek a négy dalhoz. A fiúk tényleg kitettek magukért.

A végeredmény fényében pedig nem volt hiábavaló. Zeneileg abszolút hatásos, izgalmas, változatos és egyedi, amit létrehoztak, és annak ellenére, hogy vannak bennem kétségek, hogy ez a muzsika valaha is gigafesztiválok nagyszínpadaira eljut, az alkotás magáért beszél.

BAKPAKK

DESH (+ Young Fly, Azahriah)

Gáll Anna

Sok szempontot lehet figyelembe venni, amikor valaki „kedvenc” albumot választ, de nincs kőbe vésve, hogy melyik aspektust helyezzük a többi elé, ami alapján végül döntünk. Népszerűség? Hangzás? Minőség? Idén az élményfaktort emeltem ki, így esett a választásom DESH BAKPAKK című, öt számból álló EP-jére, amelyen Young Fly és Azahriah is közreműködött. 

Bár Azahriah Skatulya I. című, tavasszal debütált lemezén egyetlen szám kivételével az összesért odavoltam – ezt a 2025-ös Spotify Wrapped toplistám is igazolja –, és Pogány Induló Vagy Mindent Vagy Semmit, valamint az ír raptrió, a KNEECAP Fine Art című anyaga is említést érdemel, a szememben valamiért mégis a BAKPAKK számai mentek a legnagyobbat, már ami a hangulatot illeti.

A trekkek nemcsak online, de a koncerteken is vitték magukkal a népet; Azahriah és DESH bulijain ezeknél a daloknál őrült meg leginkább a közönség. A szövegekre mindent rá lehet sütni, csak azt nem, hogy magasröptűek volnának, és a laza – hol latinos, hol arabos, hol népies, hol hiphopos – dallamok sem a zenetörténet legkiemelkedőbb termékei. Ám

Idén szinte csak magyar előadókat hallgattam, így a külföldi felhozatalról aligha tudok nyilatkozni. Ugyanakkor már most megkockáztatom, hogy jövőre Lady Gaga készülő albumának adom a képzeletbeli aranyérmet. Az album első kislemeze, a Disease kilóra megvett, nem csoda, hogy tűkön ülve várom a többi dalt. Már csak két hónap, és visszatér az örök kedvencem…

Wild God

Nick Cave and the Bad Seeds

Poós Zoltán

Még novemberben írt Bob Dylan egy tweetet az X felületére Nick Cave párizsi koncertjéről. „Nemrég láttam Nick Cave-et Párizsban az Accor Arénában, és nagyon megragadott a Joy című dal, amelyben azt énekli, hogy »Túl sok volt a keserűség, itt az ideje az örömnek!«. Azt gondoltam magamban, hogy igen, ez nagyjából így van.”

Mi is ezt gondoltunk, még októberben, amikor ugyanezt a dalszövegrészletet választottuk a lemezről írt kritikánk címének. Igen, itt az ideje az örömnek, a meghatottságnak, a radikális optimizmusnak, a csakazértis szerelemnek, mindannak, ami a Wild Godot jellemzi. Az új lemezt hallgatva úgy tűnik, hogy Nick Cave 2010-es években készült albumai – Push The Sky Away (2013), Skeleton Tree (2016), Ghosteen (2019) – inkább csak előkészületek voltak az új évezred fő művéhez, a Wild Godhoz, amely új utakat talált Cave art-rockos tánczenéjében.

Az album egyben összegző mű is, megtalálhatjuk benne azokat a DNS-szekvenciákat, amelyek jellemezték az eddigi életművet, a punk és blues közös nevezőjét, a nagy költségvetésű rockoperák világát, és a szentimentális, létértelmező táncdalokat és a filozofikus sanzonokat.

Cave veszteségélményei után – két fia és volt kedvese halála – egy elmélkedő, elragadtatott lemez született, ami egy totális kísérlet arra, hogy a rock and roll eszközeivel, a filmzenés hatású kompozíciók villódzó rétegeivel szinte testen kívüli, spirituális élményt idézzen elő.

Ákos

Metropolis

F. Tóth Benedek

Ó, milyen sokan gyűlölik ezt az albumot. Ó, milyen sokan rajonganak érte. Kész görög dráma, ahogyan a kettéosztott magyar társadalom burkok mögé bújt, együtt és egymásra lihegő kórustagjai szeretnek és gyűlölködnek. Innen és onnan nézve sem gyakran tapasztalni azt, hogy képesek volnának párbeszédre. Tény, gyűlölni egyszerűbb, mint felülről látni mindent, önmagunkat is – utóbbihoz az ösztönkommunikációnál kicsit többre volna szükség.

Azért Ákos legújabb lemezét, a Metropolist választottam, mert idén ennél megosztóbb album aligha jelent meg. Mindig is úgy gondoltam, hogy a művészet csak akkor ér bármit is, ha a körülöttünk zajló eseményekre, történésekre, folyamatokra reflektál, ha az alkotó nem fél beleállni abba, kimondani azt, ő hogyan éli meg a mindennapokat, mit gondol tettekről, eszmékről, álmokról, s milyen érzelmi állapotba hozza a valóság megélése. 

Ebből a szempontból Ákos Metropolis című lemeze tökéletes korrajz. Dalok és szövegek arról, mit gondol Istenről, társadalomról, genderről, woke-ról, férfiról és nőről, háborúról, szerelemről, apai örökségről, és lehet egyetérteni vele, lehet vitázni arról, hogy miért gondolja így, csak egyvalamit nem lehet a szemére vetni – jellemzően éppen azt, amit a vele szemben állók, a világot másként látók tesznek: a dalszövegek nyomokban NER-propagandát is tartalmaznak. De ez meg olyan, mintha a sötéttől azt kérnénk számon, hogy miért sötét, a világoson meg azt, miért világos. 

Vagyis, amikor azt írtam, hogy ez a lemez tökéletes korrajz, az nem csupán Ákos Metropolis című albumára vonatkozott, hanem arra is, ha valaki képtelen elfogadni azt, hogy a világ csak onnan nézve olyan, amilyennek makacsul magyarázza, az a mindenség részvalóságában éli meg napjait, és legkevésbé a teljességben.