Lehet, hogy a 3-as metró az utolsókat rúgja, de egy kis intim összebújásra még pont jó
– Kisztihand, kiskisasszony. Megengedi?
– Na de mégis, mit képzel? Mit tapogat, mit dörgölőzik? Mi ez a penetráns nyomulás?
– Csak azt gondoltam, jóleshet egy kis melegség akkor, ha nap mint nap annyi kézen megy át, annyi személytelen érintés, szörnyű lehet. A legtöbben talán nem is néznek önre, csak kézről kézre adják, mint valami lélektelen tárgyat... – elhallgat, sokatmondóan néz, szinte sugárzóan.
– Ne haragudjon, csak az idegeim. Igen, az én sorsom... – halkan piheg, feszes, kemény tartása megenyhülni tűnik. – De mit tudhat maga az én sorsomról? Maga fényárban úszik, nincs kitéve a folyamatos maceráknak. Izzadt, kolbászszagú, péksütemények zsiradékában úszó kezek, néha hólétől csatakos kesztyűk... És igen, a személytelenség, az, hogy csak használnak, hogy senki nem érzi, hogy fontos vagyok neki.
Elsírta magát. A lámpabura hozzábújt, együtt zötykölődtek, néha-néha összekoccantak. Máig is élnek, ha el nem füstöltek.
(A kép az akkor éppen működő 3-as metrón készült.)