Bármikor kitörhet a pánik tömegben, jó, ha tudjuk, mi a teendő

Minden évben emelik a tétet, és az idén is „minden korábbinál nagyobb szabású” tűzijátékot ígérnek augusztus 20-ára, olyannyira, hogy a korábbi 4,3 helyett most már több mint 5 kilométer hosszan lehet majd látni a Duna mentén „minden idők leglátványosabb” fényparádéját. És az idén is 1-1,5 millió ember fogja a helyszínen – hidakról, rakpartokról, a budai várból – nézni a budapesti látványshow-t, ami igazán impozáns szám. A kérdés csak az, mi történik, ha az égre lőtt durrogó fényalakzatok látványába belefeledkezett tömeget váratlanul megzavarja valami félelmet keltő esemény.

Mondjuk egy, 120 kilométer per órás széllel és felhőszakadással pont a tűzijáték kezdetére, este 9-re érkező szupercella, mint 2006. augusztus 20-án, amikor mindenki egyszerre akart menedéket keresni a vízesésként lezúduló (jeges) eső és a félelmetesen erős szél elől, és percek alatt tömegpánikba csapott át a Szent István-napi népünnepély. Beszámolók szerint olyan volt, mint egy megvalósult katasztrófafilm, aki ott volt, valószínűleg soha nem felejti a fejvesztve rohanni próbáló emberek kétségbeesett lökdösődését, a mindenhonnan hallatszó sikoltozást, gyereksírást. Öten meghaltak, több mint háromszázan megsebesültek a példa nélküli káoszban.

Akár a tömegpánik iskolapéldájaként is fel lehet fogni a 18 évvel ezelőtti eseményeket: a könnyű, nyári műsorra váró emberek, egyik pillanatról a másikra menekülő üzemmódba kapcsoltak. Az addig racionálisan viselkedő, együttműködő nézősereg – miután megijedt – már nem mérlegelt, nem töprengett, nem tájékozódott, hanem reflexből szaladni próbált, méghozzá arrafelé, amerre a legtöbb ember menekült. Gondolkodás nélkül követték a tömeget, azt sem tudva pontosan, hogy tényleg az-e a leggyorsabb és legbiztonságosabb menekülési irány.

Elsőre meglehetősen kínosnak tűnik ez a nyájszellem-viselkedés, nemcsak azért, mert magunkat egyéninek, megismételhetetlen individuumnak tartjuk, de azért is, mert könnyen lehet, hogy  megmenekülés helyett egy még nagyobb tumultusba, zsákutcába rohanunk bele. Hogyan létezik, hogy a tudására oly büszke, ma már mesterséges intelligenciát is használó Homo sapiens (a „teremtés koronája”) ennyire elvesztheti a fejét, és páni félelmében, tülekedve, lökdösődve, ész nélkül rohan a többiek után?

Jól bevált taktika, kivéve, ha…

A válasz, mint oly sokszor, most is az, hogy az irracionálisnak látszó tömegpániknak evolúciós gyökerei vannak. Hiába repkedünk már hetven éve az űrben, ösztöneinkkel még ma is azokra az ősi törzsi időkre vagyunk húrozva, amikor még pár tucat fős közösségekben gyűjtögettünk-vadásztunk. Ha valaki megijedt, mérlegelés nélkül készenlétbe helyezték magukat a többiek, ha pedig váratlanul menekülőre fogta, akkor a csoport összes tagja is úgy tett. Még akkor is, ha abban a pillanatban azt sem tudták, miért kell szaladni.

Fennmaradáshoz szükséges evolúciós előny származott és származik abból, ha a csoportokban élő lények – egymással összhangban – azonnal reagálnak egy váratlan vészhelyzetre. Bármennyire meredeken is hangzik, de

és ma is ugrásra készen bennünk lapul. Ha valaki azt kiabálja, hogy „Tűz van!”, akkor ösztönösen mindenki ott hagy csapot, papot, a világhírű festőművész ugyanúgy, mint a díva, de a költőzseni is azonnal leugrik a Parnasszusról, és hagyja, hogy egyénisége feloldódjon a tömegben, és a csoporttal együtt menekül. Valószínűleg mindig voltak okvetetlenkedők, ám annyira erős maradt ez az életmentő késztetés, hogy a rendkívüli krízishelyzetekben túl sokat töprengő, morfondírozó viselkedés valószínűleg kiszelektálódhatott az idők során.

...átgázolunk mindenkin

Akkor minden rendben van az egymáson taposó fejvesztve meneküléssel?

Nem egészen. A csoportos menekülési ösztön valóban sikeres túlélési tulajdonság, de csakis, ha egymást segítjük, támogatjuk.

A néhány tucat fős, túlélést jelentő, összetartó ősi közösségekben nem mások kárára rohantak hanyatt-homlok, mint a civilizációs tömegpánikokban, amikor az észszerűséget félretevő, megriadt embersokaság nem ritkán egymást akadályozva próbál menekülni. Ennek pedig az az oka, hogy a sűrű tömeg tagjait nem ismerjük, legfeljebb csak a közös érdeklődés, az esemény köt velük össze. Pánik idején ezért leginkább családunkra, barátainkra figyelünk, őket segítjük, támogatjuk.

Bármi megtörténhet

A civilizációs tömegpánik egyik legbizarrabb példája a Kambodzsa fővárosában, Phnom Penhben 2010 novemberében történt tragédia, amikor több száz ezren vettek részt egy félszigeten rendezett esti koncerten, majd egyszerre hazaindult a főként fiatalokból álló tömeg. Nem teljesen világos ma sem, hogy mi történt pontosan, de pánik tört ki a gyalogosfüggőhídnál összezsúfolódott emberek között, akik egymást taposva próbáltak kijutni a félszigetről. Túlélők elmondása szerint valaki azt kiabálta, hogy le fog szakadni a híd,

A riadalmat csak fokozta, hogy az időközben kiérkezett rendőrség slagokból vízzel locsolta és itatta az egymás hegyén hátán összeszorult embereket, a hátrébb lévők pedig azt hitték, hogy vízágyúkkal próbálják oszlatni a tömeget. Ráadásul többen áramütést is szenvedtek a hídra vélhetően szakszerűtlenül felszerelt lámpasor miatt. A páni rettegésben több ezren próbáltak egyszerre lejutni a hídról, aminek az lett az eredménye, hogy több mint 400 fiatalt halálra tapostak. Hosszú órákba tellett, mire az élőkből és halottakból egymásra halmozódott emberhegyet lebontották a hídon.

Ne ellenkezzünk, húzódjunk félre, vagy haladjunk a sokasággal!

A 2006. augusztus 20-i eset valószínűleg nem ismétlődik meg többet. Nem fogják a tűzijáték idejére lekapcsolni a közvilágítást (igen, sötétben menekült a megriadt tömeg), és komolyan veszik a prognózisokat. Két éve éppen abból pattant ki botrány, hogy a tűzijáték idejére 75-80 százalékos valószínűséggel vihart, felhőszakadást jelzett előre az (akkor még) Országos Meteorológia Szolgálat (ma HungaroMet). Azonban a kisebb valószínűség jött be, és nem csak a vihar, de a két éve is „Európa legnagyobbjának” szánt tűzijáték is elmaradt, miután délután a szervezésért felelős operatív törzs lefújta.

Ha valamiért mégis pánik ütné fel a fejét, szakértők azt javasolják, hogy mindenképpen próbáljunk higgadtnak maradni. Persze könnyű előállni efféle coelhói bölcsességekkel a fotelből. A menekülési ösztön ugyanis a legtöbbször felülírja a körültekintő, együttműködő racionális gondolkodást.

nincs többé udvariasság vagy altruista viselkedés, átveszi az irányítást a menekülési ösztön.

Ha már így alakul, akkor ha tehetjük, húzódjunk félre, és ne mozogjunk együtt a tömeggel. Aranyszabály, hogy soha ne álljunk a tömeg közepére, és bárhol vagyunk is, nézzük meg előre, hol vannak a legközelebbi menekülőutak. Ám ha lehetetlen kikeveredni a sokaságból, akkor viszont nem árt felvenni mások ritmusát, érdemes velük együtt haladni, különben könnyen eleshetünk, eltaposhat, vagy agyonnyomhat a tömeg ereje. Ha mégsem sikerül talpon maradni, akkor – akár mások ruhájába kapaszkodva is – azonnal próbáljunk meg felállni. Nem egy életbiztosítás ugyanis ijedten menekülő emberek között, összegömbölyödve, fejet védve a földön kivárni a rémálom végét.