Manzanilla de la muerte, a halál kicsi almája - így nevezték el a spanyol hódítók a manchineel fát, amikor először találkoztak vele a Karib-tenger szigetein. A tudományos, latin neve is arra utal, hogy nem kéne megenni a gyümölcsét: Hippomane mancinella nagyjából annyit jelent, hogy az alma, amitől megőrül a ló. Ez a világ legveszélyesebb fája, minden egyes része mérgező a gyökerétől a leveleiig. A karibi szigetvilágban honos, de megtalálható Közép- és Dél-Amerika partjainál, és Floridában is. A tengerparti területeket szereti, ahol egyébként a mangrove-erdőkhöz hasonlóan fontos szerepe van a talaj eróziójának csökkentésében.

Fotó: flickr

Made in Germany, azaz készült Németországban. Már az angol nyelv is sejteti, hogy ezt a megjelölést nem Németországban, hanem angol nyelvterületen találták ki. Így is van: az angolok így akarták megkülönböztetni a minőségi hazai árut a silány német importszeméttől.

Bár első hallásra akár még előnyösen is hangozhat, a dupla vagina valójában egyáltalán nem olyasmi, aminek örülni szokás, ha kiderül.

A tripofóbiát általában a lyukaktól, pontosabban a lyukacsos felületektől és hasonló szabálytalan mintázatoktól való félelemként szokás meghatározni. Erre utal a névben a trypa, vagyis a görög lyuk szó is.

Fotó: Shutterstock

A feltételezések szerint inkább biológiai undor, mintsem tanult kulturális félelem: bizonyos formákat veszéllyel azonosító agyi válasz. Ezek a formák akár olyan ártalmatlan kontextusban is előfordulhatnak, mint egy gyümölcs, egy méhsejt vagy a lótuszvirág magházának lyukai. A lehetséges tünetek szorongás, libabőr, hányinger, a szívverés felgyorsulása vagy légszomj. A megfelelő kép hatására ezeket az emberek 15 százaléka, ezen belül a nők 18, a férfiak 11 százaléka produkálja.

Ha azt mondom, náci vallatótiszt, az ön lelki szemei előtt valószínűleg egy borzalmas szadista pszichopata vadállat képe jelenik meg, mindenféle embertelen kínzószerszámokkal, injekciós tűkkel, és határozottan nem rendeltetésszerűen használt orvosi eszközökkel felszerelve. Pedig a náci Németország legsikeresebb vallatója pont nem ilyen volt, és éppen ettől lett legenda a szakmában. Annyira, hogy a módszereit az amerikaiak a mai napig tanítják a kihallgató specialistáknak.

Az első amerikai űrállomás, az 1973-tól 1974-ig üzemben tartott Skylab egyik legfontosabb küldetése a huzamosabb ideig súlytalanság körülményei közt élő űrhajósok beható élettani vizsgálata volt. Az űrállomás első legénysége, Charles Conrad, Paul Weitz és Joseph Kerwin minden addiginál több időt, kicsivel több mint 28 napot töltött az űrben, és ez idő alatt a fizikai, kémiai kísérletek, földrajzi megfigyelések mellett orvosi, élettani vizsgálatok egész sorozatát is elvégezték – magukon. (A két rákövetkező küldetés ennél is tovább, 60 és 84 napig tartott.)

A Skylab előtt nem voltak hosszú, hetekig, hónapokig tartó űrrepülések, a Mercury, a Gemini és az Apollo küldetések csak napokig tartottak, így nem voltak alkalmasak az űrben töltött idő asztronauták szervezetére gyakorolt hatásának elmélyült elemzésére – arról nem is szólva, hogy a legfeljebb három személy szállítására alkalmas űrhajókon nem is nagyon volt hely komolyabb orvosi felszerelésnek, műszereknek. Ez a korlátozó tényező a jókora Skylab űrállomás Föld körüli pályára állításával gyakorlatilag megszűnt, és lehetővé vált az emberi test szív-és érrendszeri, mozgásszervi, hematológiai, egyensúlyi, emésztési és endokrin rendszer alapos mikrogravitációs vizsgálata.

Skylab

Fotó: NASA

Amikor űrhajósokról, illetve az űrhajóssá válás kritériumairól hallunk, kiemelkedő helyen szerepel a tökéletes egészségi állapot, és azon belül a fogazat épsége. Nem véletlenül, hiszen egy kiadós, csillapíthatatlan fogfájás kétségkívül bénítólag hatna bármely felkészült űrhajós teljesítményére, egy gyulladt fogíny vagy sajgó lyukas fog megfelelő kezelésére pedig vajmi kevés lehetőség adódik az űrben. A NASA kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett az űrhajósok szájüregi egészségének kifogástalanságára, szigorú követelményeket támasztottak az űrrepülésre kijelölt asztronauták fogászati kezeléseivel szemben.

Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba żwawi, niech im Pan Bóg błogosławi.

Elnézést, csak annyira jó barátaim a lengyelek, hogy néha teljesen elfeledkezek magamról, biztosan önnel is előfordult már. Tehát:

Lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát, vitéz s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre

– szól a mindkét országban jól ismert mondás a legendás, még ha kicsit talán túlságosan is pátoszba mártogatott barátságról.

A történelmi összetartás még külön emléknapot is kapott: március 23-a mindkét országban hivatalosan a lengyel–magyar barátság napja. Ezt 2007-ben szavazta meg a lengyel és a magyar parlament, egy évvel azután, hogy Sólyom László és Lech Kaczynski akkori államfők Győrben felavatták az első köztéri Magyar-Lengyel Barátság Emlékművet. Jerzy Snopek, Lengyelország budapesti nagykövete pedig néhány napja egy kiállítás-megnyitón azt mondta, a két nemzet ezeréves barátsága talán példátlan a világtörténelemben.

2006. március 24. Sólyom László a Magyar Köztársaság elnöke és Lech Kaczynski a Lengyel Köztársaság elnöke miután nemzeti színű szalagok átvágásával közösen felavatták az első köztéri Magyar-Lengyel Barátság Emlékművet Tóth Dávid szobrászművész alkotását. A mű két tölgyfát ábrázol amelyek összefonódva képekben jelenítik meg a két nemzetet.

Fotó: Soós Lajos / MTI

Az általános közvélekedés szerint a világ a kubai rakétaválság idején sodródott legközelebb az atomháborúhoz. Bár az ilyen hidegháborús kríziseket nemigen lehet összeméricskélni, tény, hogy pár évvel később megesett egy legalább ennyire éles helyzet, bevetésre kész atombombákkal, a konfliktuszónába kivezényelt milliós hadseregekkel. Mivel mindez az isten háta mögött, Kína és a Szovjetunió között történt a hatvanas években, a sztori közel sem annyira ismert, mint a kubai. De legalább annyira vérfagyasztó.

A második világháború után Kína és a Szovjetunió, mint két óriási, kommunista ország, elvileg egymás örök barátja kellett volna hogy legyen. A gyakorlatban azonban a cári időkből visszamaradt konfliktusok, és a sok ezer kilométeres határ mentén sorjázó, vitatott tulajdonjogú területek eléggé elmérgesítették a viszonyt a két ország között. A határvillongások és a diplomáciai feszültség 1969 tavaszára értek a robbanási pont közelébe. Ez volt a sino-szovjet határkonfliktus, ami elvileg egy fél Magyarországnyi területről szólt a Pamír hegyvidékén, amit mindkét ország a sajátjának tekintett. A majdnem-háború azonban mégsem itt, hanem pár ezer kilométerrel odébb, a távol-keleti kínai-szovjet határon tört ki, ahol 1969 márciusának elején a határfolyó Ussuri apró szigetén, Zhenbaón elkezdtek egymásra lövöldözni a szovjet és kínai határőrök. Az eredmény: 60 halott az egyik, 100 a másik oldalon.

Taumatawhakatangihangakoauauotamateaturipukakapikimaungahoronukupokaiwhenuakitanatahu

– ez a világ leghosszabb földrajzi neve. Egy 305 méter magas hegyet jelöl Új-Zéland északi szigetén.

A népi bölcsesség szerint a kóla remek fogamzásgátló, mert spermicid, vagyis spermaölő hatású, ezért előszeretettel használták szex utáni hüvelyöblítésre, például a tiszta vízben nem éppen bővelkedő Afrikában, de egy időben a nyugati világban is.

J. Paul Getty amerikai milliárdos a nevét viselő családi olajvállalat vezetője és a maga korában a világ leggazdagabb embere volt. És legendásan fukar. A londoni birtokára például pénzbedobós telefont szereltetett be, nehogy elharapózzon a személyzet ingyentelefonálgatása az ő kontójára. De a megítélésén a legnagyobb foltot minden bizonnyal az unokája elrablása körüli hercehurca ejtette.

Fotó: Hulton Archive / Getty Images Hungary

Ha lőnek rád, fuss cikkcakkban – kevés ennél alapvetőbb, de jó esetben soha nem használt túlélési szabályt lehetne hirtelen mondani. Természetesen, mint minden alapvetést, ezt is letesztelték, és ahogy az alapvetésekről általában kiderül, hogy nem úgy igazak, ahogy azt gondoljuk, erről is kiderült.

A feltevés az, hogy ha valaki kiszámíthatatlanul ugrálva, kanyarogva és váratlanul irányt váltva menekül az őt célzó fegyveres elől, akkor nagyobb eséllyel ússza meg a dolgot, mintha csak egyenesen futna. Magyarországon ez a tudás jórészt elméleti, de az USA-ban egész komoly esélye van annak, hogy az ember lövöldözésbe keveredik, így ott az ilyesmit komolyabban veszik a népek.

A „ne egyenesen fuss” mellett még olyan tanács is van, hogy az ember húzza össze magát, görnyedjen kétrét, és úgy fusson. Ezeket a tanácsokat amúgy fegyveres csoportok (mármint itt most a hobbi szintű dolgokra kell gondolni, nem az IRA-ra), sőt egyetemi kutatócsoportok is javasolják.

Fotó: Ilia Yefimovich / Getty Images Hungary

Van azonban egy iskola, a Tactical Defense Institute, melynek egyik oktatója 2013-ban végrehajtott egy kísérletsorozatot, amelyből egy halom érdekes dolog derült ki arról, mit érdemes tenni futás közben, ha épp belebotlunk egy őrült lövöldözőbe, egy terroristába vagy bárki egyébbe, akinél fegyver van és bántani akar minket.

A jól ismert legenda szerint időszámításunk előtt 2437-ben találta fel a teát Sen-nung teljesen véletlenül, miután a tealeveleket a szél fújta egy kanna forró vízbe. A következő néhány ezer évben nem is változott a teakészítés módja: forró vízbe áztatták a teafüvet, majd a kannából öntötték szét csészékbe.

A Fehér Ház sajtótermét mindenki ismeri, ez az a hely, ahogy az amerikai elnök szóvivője – vagy néha maga az elnök – fogadja az újságírók kérdéseit. Azt azonban kevesen tudják, hogy a terem egy uszoda felett áll.

Mautam, bambuszhalál, patkányáradás – ilyen neveken ismert India északkeleti részén az a 48 évente ciklikusan megismétlődő jelenség, amikor sokmilliós patkányhordák tűnnek elő gyakorlatilag a semmiből, felzabálják a termést, elpusztítanak mindent, amit csak tudnak, éhínséget és járványokat hozva a népre.

A helyi mitológiába az istenek által kirótt büntetésként épült be a dolog, és sokáig az európai felfedezők is csak legendának tartották, annak ellenére, hogy a brit gyarmatosítók feljegyzéseiben valóban szerepelt egy-egy komoly terméspusztulás és éhínség 1862-ben és 1911-ben. 1958-ban aztán már aránylag dokumentált volt a katasztrófa, 2006-ban pedig már jó előre várták a kutatók, és maga az indiai állam is, még a hadsereget is készenlétbe helyezték. A patkányinvázió pedig valóban jött, megállíthatatlanul, sokmilliós hullámokban.

Ha máshonnan nem, hát az amerikai vígjátékokból mind tudjuk, hogy Las Vegas a spontán kötött házasságok Mekkája Amerikában. És ez nem csak filmes közhely, tényleg minden kaszinónak van kis kápolnája, ahol folyamatosan mennek a ceremóniák, felmérések szerint a házasságturizmus évi kétmilliárd dolláros bevételt hoz Nevada államnak. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy volt idő, amikor ugyanilyen roham volt Nevadában a válóperekért.

A válóperekkel foglalkozó bíróság Renóban 1935-ben

Fotó: Fox Photos

Hacsak nem vetődik egy lakatlan szigetre, jó eséllyel nem fogja kipróbálni, hogy meddig nőne meg a haja, ha soha nem vágatná le. Azt viszont feltehetően tudja, hogy hiába zárná el az ollót, a haja akkor sem tudna egy bizonyos hossznál nagyobbra nőni. Na de mi ennek az oka?

A sarkvidékek felfedezése a leghősiesebb, kalandregénybe illő sztorik végtelen tárháza – mindenki ismeri például a drámai versenyfutást Amundsen és Scott déli-sarki expedíciói között, aminek az lett a vége, hogy utóbbi csapata lemaradt az elsőségről, aztán hazafelé jövet, alig egynapi járóföldre a biztonságos bázistól fagyott halálra. Az Északi-sark meghódításának a története nem ennyire közismert, és nem is ennyire tragikus, a legtöbben annyit tudunk róla, hogy egy bizonyos Peary nevű amerikai felfedező volt az első, aki elérte a sarkot, 1909-ben. Pedig valójában szinte biztos, hogy nem ő volt. Sőt, még az is lehet, hogy Amundsen volt az első mindkét pólusnál.

A prérifarkas és a borz – akár mesekönyv vagy egy vicces animációs film címe is lehetne ez a valószínűtlen párosítás. Pedig nagyon is valóságos duóról van szó, a két állat ugyanis előreszeretettel vadászik közösen.

Lassan tíz éve, hogy a Wolverhampton Egyetem kutatói a brit humorcsatorna, a Dave kérésére összeállították az általuk ismert legrégibb viccek tízes toplistáját. A humortévé 2008. augusztus 2-án adta közre a gyűjtést a Live at the Apollo on Saturday night című műsorában, amit a híres stand-up komédiások, Lee Mack, Joan Rivers, Jack Dee, Marcus Brigstocke és Rich Hall részvételével rögzítettek a neves londoni színházban.

A Dave Történelmi Humorkutatás néven futó akadémikus projektet dr Paul McDonald a Wolverhampton Egyetem humorszakértője vezette, és egy sor tudós – nyelvészek, szociológusok, történészek – kapcsolódott be a kutatásba. A cél az volt, hogy megtalálják a világ tíz legöregebb írott viccét. Két hónapig tartott, mire átrágták magukat a témába vágó forrásokon, de végül előálltak a végső szakállasvicc-toplistával.

Az alkoholtilalom szóról az embernek általában az 1920-as évek Amerikája jut eszébe, gengsztervilággal, Thompson géppisztolyokkal és Al Caponéval súlyosbítva. Pedig amikor az amerikaiak bevezették a szesztilalmat, az oroszok (illetve akkor egy ideje már szovjetek) már hat teljes éve így éltek, és ezzel még alig voltak még túl a félidőn. Több mint egy évtized pia nélkül, ez az orosz nép és a vodka bensőséges és egyben tragikus viszonyát ismerve elég hihetetlennek tűnik. Pedig valóban megtörtént.

A dolog az 1904-5-ös orosz-japán háborúval kezdődött, amit az oroszok elveszítettek,a kelet-ázsiai térség erőegyensúlya felbomlott, és Japánra elkezdett nagyhatalomként tekinteni a világ. II. Miklós orosz cár az okokat keresve arra jutott, hogy az orosz hadsereg csapnivaló teljesítményéért a katonák mértéktelen alkoholfogyasztása, és az abból fakadó egészségügyi problémák a felelősek. Hogy ebben mennyire volt igaza, nem tudni, mindenesetre a statisztikák szerint az oroszok akkoriban nem számítottak különösebben nagy piásnak: a történelmi adatok azt mutatják, hogy a franciák vagy az olaszok 3-5-ször annyi alkoholt fogyasztottak egy személyre vetítve. Persze simán lehet, hogy bő száz év távlatából egy Oroszország méretű hely statisztikái a házi pálinkafőzésről nem feltétlenül halálpontosak.

Fotó: Hector Mata / AFP

Akárhogy is, a cár komoly gondnak látta, hogy vedel a nép, és főleg a katonák, ennek ellenére a következő kilenc év aránylag eseménytelenül telt el vodkaügyben. Nem úgy a világpolitikában, ahol a régóta éleződő feszültségek és egy szarajevói merénylet az első világháború kitöréséhez vezettek. Ferenc Ferdinánd megölése nyomán az Osztrák-Magyar Monarchia 1914. július 28-án hadat üzent Szerbiának; 29-én a cári Oroszország a szerbeket támogatva katonai mozgósítást rendelt el, hogy aztán erre válaszképpen Németország hadat üzenjen az oroszoknak, és ezzel végképp elkerülhetetlenné váljon a világháború.

Az első írógépek a 18. és 19. században jelentek meg Európában és Amerikában, és huszadik századra nagyjából el is nyerték jól ismert, viszonylag egyszerű formájukat: a betűket, számokat, írásjeleket négy-öt sorban felsorakoztató klaviatúrát, a géppapírt görgető hengert, illetve a papírt csapkodó kalapácsokat, amikből annyi van, ahány karakterből a billentyűzet áll. Az, hogy Japánban és Kínában csak viszonylag későn, az 1920-as 1930-as években kezdték gyártani az első írógépeket, nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a távol-keleti írás nem betűket használ, hanem szavakat, szótagokat jelölő írásjegyeket, amikből az egyszerűsített jelrendszerben is több ezer van, szemben a nyugati nyelvek harminc-negyven betűjével.

Hogy az eszkimóknak több ezer szavuk van a hóra, azt szinte mindenki tudja, azt viszont már csak kevesebben, hogy valójában az eszkimók trükkös népség, és úgy van rengeteg szavuk a hóra, hogy közben valójában egyáltalán nincs több szavuk rá, mint mondjuk nekünk. Összezavartuk? Pedig egyszerű.

Fotó: Paul Almasy / Getty Images Hungary

Az egészet az eszkimókkal meg a hóval egy Franz Boas nevű antropológusnak köszönhetjük, aki amúgy az amerikai antropológia megteremtője is, de ez most kevéssé lesz fontos, pedig az elsők között volt, akik felismerték, hogy az ember fizikai és mentális tulajdonságait nem a bőrszíne, hanem a kulturális közeg és a táplálkozás gazdagsága határozza meg. A hó és az eszkimók kapcsolatára visszatérve a lényeg, hogy Boas az 1880-as években a Baffin szigeteki inuit indiánokat tanulmányozta, és az itt végzett munkái során jutott arra a felfedezésre, hogy

Boas állításait egészen 1986-ig nem nagyon piszkálta senki, de aztán annyira csak a környezetéből kiragadott módban ismerte már mindenki a fent aláhúzott megállapítást, hogy az már tettekre sarkallta a nyelvésztársadalom kétkedőbb tagjait. Boas ugyanis nem írt le egy konkrét számot, hogy az általa tanulmányozott nyelven egészen pontosan 873645 szó van a hó egyes állapotainak leírására, sőt. Boas valójában maga is leírta azt, hogy az eszkimó-aleut nyelvcsaládoknak nagyjából pont ugyanannyi, a hó állapotait leíró szótöve van, mint mondjuk az angolnak (vagy épp a magyarnak), viszont a nyelv sajátosságai miatt a szótövekből képezhető további szavak száma az, ami végtelen.

Ma, amikor még a legszegényebb hadseregek is odafigyelnek arra, hogy a katonáik a lehető legkényelmesebb, a környezetbe valamelyest beolvadó egyenruhát kapjanak, nehéz elhinni, milyen alapvető ostobaságokat követtek el a tervezők az elmúlt másfél évszázadban. Alapvető ostobaságokat, melyek többsége rengeteg ember életébe kerültek, míg végre mindenki rájött, milyen fontos az, hogy ne akadályozzák és ne fessék meg célpontnak se szerencsétlen bakákat.

Van az emberi testben egy fehérje, ami egyes izmok passzív rugalmasságáért felel, például – csak hogy a legfontosabbat említsük – azért, hogy a szív szünet nélkül tud összehúzódni és kitágulni magzat korunktól, halálunkig, lankadatlanul, ami önmagában csodálatos. Ezt a fehérjemolekulát köznapi néven úgy hívják, hogy titin, és 244 összehajtott fehérjedoménből áll, amiket strukturálatlan peptidek kötnek össze. Az afféle szerves rugóként funkcionáló titin a harmadik legelterjedtebb fehérje az izmokban, egy átlagos felnőtt testében körülbelül fél kilogramm található belőle.

A titin I. típusú moduljának szerkezetét szemléltető rajz. A teljes fehérje szuperszerkezetét (azaz a teljes molekulastruktúrát) a különböző modulok/domainek alkotják.

Grafika: Boghog2 / Wikimedia Commons

Az utóbbi időben egyre több helyen kérdőjelezik meg a sokak által kőbe vésett törvénynek vett napi tízezer lépés létjogosultságát. Megszólaltatott szakértők feleslegesnek tartják az aggódást, hogy nap végére mindenáron érjük el a kerek lépésszámot, mások egyenesen károsnak tartják, hogy mindenkit belekényszerítenek ebbe a számolgatásba.

Fotó: Julian Stratenschulte

Sokan hisznek a szellemekben, pár évvel ezelőtti kutatások szerint az amerikaiak 42 százaléka, a britek 52 százaléka úgy gondolja, hogy léteznek ilyen lények. Ez egészen nagy arány ahhoz képest, hogy eddig senkinek nem sikerült bizonyítania, hogy szellemek tényleg léteznek.

Egy fényképész 1942-ben készített egy fotót az akkor húszéves Naomi Parker-Fraley-ről. A lány kedvenc piros színű, fehér pöttyös kendőjét viselte munka közben a kaliforniai Alameda légitámaszponton. Akkor még senki nem gondolta, hogy a kép legendássá válik, és feministák választják majd jelképüknek évtizedekkel később is.

Naomi Parker

Fotó: Bettmann

Pár évvel azután, hogy tömegpusztító háborús célokra fordították az atommagban rejlő energiákat, az ötvenes években indult be igazán az atomkorszak. 1955 ilyen szempontból kiemelkedő év volt: vízre tették az első atommeghajtású tengeralattjárót, a USS Nautilust, a Pentagon bejelentette, hogy Amerika nukleáris ballisztikus rakétaarzenál gyártásába kezd, termelni kezdett az első kereskedelmi célú atomerőmű, és hogy valami békésebb, kevésbé félelmeteset is megemlítsünk: ketyegni kezdett az első igazán pontos atomóra, új korszakot nyitva ezzel az idő mérésében.

Ha bárkinek annyit mondunk, hogy titokzatos háromszögek, mindenki a Bermuda-háromszögre gondol, pedig van annál sokkal érdekesebb példa is. Vegyük például az arizonai háromszögeket, melyeket a levegőből is jól lehet látni, ahogy azt a Google térképe is bizonyítja:

A képen látható háromszögből nem egy van, ha nézelődünk még a környéken, hármat-négyet biztosan össze tudunk számolni, és látszólag semmi értelmük nincsen azon túl, hogy valami furcsa jelrendszer segítségével összehangolják a támadó idegenek csapásmérő egységeit. És a vicc az, hogy aki ilyesmire tippel, az nem is lő nagyon mellé: a háromszögeknek valóban hadászati jelentősége van.

Egészen pontosan már csak volt, a második világháború befejezése után szerencsére már nem sok szükség volt rájuk. Ha valaki komolyabban nekiáll keresgélni, Arizona állam területén még vagy száz hasonló formát találhat, részben vagy egészben egész jó állapotban megmaradva annak ellenére, hogy jó 70 éve már nem az eredeti funkciójukat töltik be még akkor sem, ha történetesen használatban maradtak, és nem simán bezárták őket.