Orbán Viktor megölte a magyar nacionalizmust

Éljen a magyar szabadság!

Éljen a haza!

Talán még emlékeznek rá, ahogy Orbán Viktor és Semjén Zsolt a választások éjszakáján belekezdett a Kossuth-nótába. Én is, mert erről a két sorról ugrott be először, hogy a "nemzeti kormányzás" szlogenével kampányoló Fidesz voltaképpen

Hoppá, lipsikém, te papolsz itt a magyar nemzetről?

Na most, hogy feldobtam, egy kicsit még lógva hagyom ezt az állítást. Méghozzá azért, hogy egy ideológiai megelőző szerelést hajtsak végre azokon, akik zsigerből hazaárulásnak tartják a magyar nacionalizmus megkapirgálását. Ez a berögződés abból a tévképzetből fakad, hogy a nemzeti érzésnek a nevében is ott van, hogy érzés: ha valakinek nincs meg, milyen is magyarnak lenni, az hiába okoskodik.

Ez az érv ugyan szépnek tűnik, de nagyon hamis. A nacionalizmus ugyanis nem csak a Himnusz egy apró vidéki sportcsarnokban vagy egy nyári délutáni heverészés Hamvas Béla Az Öt Géniusz-ával,

mely Európában a mai napig az állami szuverenitás legfontosabb forrásának számít, amellett tagjaira komoly erkölcsi nyomást is helyez, elsősorban a nemzeti közösség iránti lojalitás területén.

Ráadásul lehet, hogy magyarnak érezni magunkat rendkívüli dolog, de valamilyen nemzetbe tartozni egyáltalán nem rendkívüli; a nacionalizmus a Fülöp-szigetektől Skóciáig, Indonéziától Lengyelországig kialakulásában, intézményeiben és rituáléiban is megdöbbentő hasonlóságokat mutat - épp ezért összevethető, elemezhető és értékelhető.

És talán a legfontosabb: a nacionalizmus legsikeresebb formájában nem az egyenletesen adagolt közösségi önbizalomfröccsökről (" Egyre többször jó érzés manapság büszke magyarnak lenni.”) szólt, hanem kőkemény kritikai ideológiaként jelent meg. Ahogy a magyar nacionalizmussal ambivalens viszonyban lévő, érdemeit tekintve mégis nemzeti nagyságaink közé tartozó Eötvös József A falu jegyzőjé-nek utószavában megmondta:

Ha néhányan a nyíltságot rosszalljátok, mellyel honi állapotaink árnyoldalairól szóltam, higgyétek el, ha nem volnék meggyőződve, hogy ez állapotok megváltoztatása tőlünk függ, inkább fényoldalainkat kerestem volna föl, hogy titeket s enmagamat nyájas csalódásokkal vigasztaljam.

A XIX. században a szabadság volt az, amit a nemzet kötőanyagának tartottak, a nemzeti liberalizmus hanyatlásával aztán ez más ideológiáknak adta át a helyét – a XX. században például a szocializmus különféle alakváltozatainak. De akármit is láttak a nacionalista váteszek Németh Lászlótól át Csurka Istvánig a magyarság küldetésének/lényegének/sorsának, a víziókból sosem hiányozhatott a jelen méltatlan állapotainak ostorozása, azaz a kritikai elem.

Teljesítményből identitás

A nacionalizmus erejét az adta, ha sikerült egyszerre teljesítenie a modern kor két legfontosabb feladatát:

1. megteremteni a modern állam alapjául szolgáló politikai közösséget (ehhez az Elbától keletre található etnikai-kulturális-felekezeti káoszban kellett némi lelemény)
2. majd ezt a kaotikus masszát felemelni.

A felemelkedést a XIX. században meglehetősen világos, egyetemes kritériumok alapján képzelték el. Petőfi Sándor (ugye senkit nem kell meggyőzni arról, hogy ő a magyar nacionalizmus legnagyobb hatású alakja) félreérthetetlenül fogalmazta meg A XIX. század költői című versében:

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

Jólét, jog és műveltség – ezek együtt a szabadság ismérvei voltak. Tehát amikor a Kossuth-nótában – hogy visszatérjünk április 8. estéjére – elhangzik, hogy Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!, akkor két sor közé oda kell érteni az és-t. Azt az és-t, ami a szabad – azaz jogokkal, jóléttel és józan ítélőerővel rendelkező – magyarok és a szabad magyarok által alkotott szuverén haza között ok-okozati kapcsolatot teremt.

Egyszerre állítani a nemzet önmagára való vonatkoztatottságát és odakötni a nemzetet bizonyos minőségekhez sosem  egyszerű szellemi feladat, és mindenképpen jókora önmérsékletet és egyensúlyérzéket igényel. Csakhogy Orbán Viktor Brennusként csapta oda kardját az identitás serpenyőjébe, és teljesen felborította a nemzeti identitás és nemzeti minőség egyensúlyát, amikor

Hiszen hogy megmaradjunk a jólét-jog-műveltség hármasságánál:

•  a kormány tudatosan törekszik a jogrendszer és a jogegyenlőség fellazítására

• a legszegényebbeket nem felemeli, hanem gazdaságilag-kulturálisan-politikailag elszigeteli, sőt, kriminalizálja.
• az akadémiai és közművelődési intézmények kiherélésével, a média álhírekre és bulvárra való redukálásával a társadalom elbutítására törekszik

És hogy akkor mi maradt? A "Mi! Mi! Mi!" kiabálása, a nemzeti ezotéria és a nemzeti bóvli; bármilyen politikai kérdés, probléma, ügy egyetlen mesterszólamba való sűrítése:

Ez volt az egyetlen kampányüzenet, és ez maradt a választás után is a politika fő motívuma a budapesti alt-right coachingtól az Orbán jeladására történt listázáson át a "Magyarország önazonosságát" állami védelem alá soroló alkotmánymódosításig. Jellemző, hogy az újraválasztott miniszterelnök legfontosabb feladatának a "nemzeti szuverenitás erősítését" nevezte meg.

Ezeket a deklarációkat, törvénykezési aktusokat és ideologikus gesztusokat az a közös eszme közi össze, hogy

És ha nem őrizzük meg - általában a nem-vallásosan felfogott kereszténységgel és a nem-cselekvően felfogott magyarságként azonosított - identitásunkat, akkor elnyel minket a szalafista migránsáradat.

Üres  jelölő lett a nemzetből

A tiszta identitás politikája nem Orbán fejéből pattant elő. Ahogy arra feljebb utaltam, részben magába a nacionalizmus alapeszméjébe van belekódolva, kiteljesedése azonban nem szükségszerű. Az a változat, ami ma Magyarországon megvalósult, tipikus ezredfordulós jelenség. Felbukkanását elsőként a posztmodern kritikusai prognosztizálták; az ő aggodalmukat nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy miután a Nyugatban tudatosult saját civilizációjának eszmei és politikai esetlegessége, a hagyományos észhasználat és a hagyományos intézmények romjain  azok az entitások fognak felemelkedni, melyek

1. a saját törekvéseikre vonatkozó racionális kritikát irrelevánsnak tartják (mivel a racionalitás úgyis csak egy nyugati konstrukció), és olyan nihilista következetességel bontják le a modernséget, mint mondjuk napjainkban Putyin bábmestere, Vlagyiszlav Szurkov.
2. és közben saját nihilizmusuk ellen a modernséget megelőző ("mélyebb") ideológiai sémákba zárnak vissza, mint a vallási fundamentalizmus vagy az etnikai állam.

Ez a félelem eredetileg arra vonatkozott, hogy a nyugati nagyvárosokban érinthetetlen vallási zárványok alakulhatnak ki, majd pedig arra, hogy a szovjet blokk széthullását követően Kelet-Európát egymásra acsarkodó etnikumok frontvonalai fogják felszabdalni.

De a Republika Srpska vagy a Nagy-Románia Párt csillaga a kilencvenes évekre leáldozott,

A populizmus és az identitáspolitika frigye azért ilyen sikeres, mert a populista politikai erők ideológia híján folyton igénylik önmaguk – és szavazóbázisuk – szimbolikus újrateremtését, méghozzá – Ernesto Laclau argentin politikafilozófus magyarul is olvasható elmélete szerint - tartalmatlan, de épp ezért mindenki által befogadható szimbólumok, az "üres jelölők" segítségével. Magyarországon a legkézenfekvőbb üres szimbólum természetesen az egyre kevésbé politikai, egyre inkább a magyar etnikummal azonosított nemzet. A nemzet üres szimbólumként való használata egyszerre jelent felhívást az azonosulásra, egyszerre jelöli ki a frontvonalat a "nemzetellenes" erőkkel szembeni háborúban. Ennek azért van pozitív oldala is: mivel a nemzet szó szerint üres szimbólummá vált, ezért sokkal rugalmasabb, mint korábbi alakváltozatai, kevésbé jellemzi az asszimiláció, a kitelepítés, vagy neadjisten a megsemmisítés sürgetése.

Miért írja át Orbán a politika játékszabályait?

Az identitáspolitika azonban elképesztő rugalmassággal ruházza fel a rezsimet, vagy másképp: Ijesztő erőket mozgósít a hatalom oldalán. Az egy dolog, hogy mivel politikai logikáját nem kötheti tartalomhoz, ezért a politikát szükségszerűen és kizárólag a Carl Schmitt-i értelemben vett egzisztenciális módon foghatja fel. Nem árt idézni a híres definíciót:

Az ellenség éppen a másik, az idegen, és lényegéhez elegendő, hogy különösen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen, úgy hogy szélsőséges esetben konfliktusok lehetségesek vele, melyek nem dönthetők el sem előzetesen meghozott általános normatív szabályozással, sem a konfliktusban részt nem vevő és ezért pártatlan harmadik ítéletével.

Ez az elv itt és most, Magyarországon, 2018-ban nem elsősorban azt jelenti, hogy a Fidesz a pártharcokat szó szerint harcként éli meg, hanem azt, hogy tűzzel-vassal irtja azokat az intézményeket, melyek a "pártatlan harmadik"-at képviselhetik. Hogy kik is ők?

Ilyenek a jogszerűséget (vagy legalábbis valamilyen konzisztens jogalkalmazást) követő bíróságok, a tudományos protokollokat követő kutatóintézetek, az – egyébként az Alaptörvényben is ott virító - egyetemes emberi jogok, a nemzetközi egyezményekben lefektetett vállalások betartásán őrködő civil szervezetek, vagy a tényeket számon kérő sajtótermékek. Az elmúlt hetekben mindannyiukra komoly nyomás nehezedett (a civilekre vagy a médiára már évek óta).

A pártatlan harmadik szférája elleni hadjárat az, ami karaktert szab a Fidesz egész politikájának. Ez az, ami minden tartalmi kritikát egyetlen identitás alá sorol be:

Ez az abszurdnak tűnő "logika" (amit az idézőjel nélküli logika argumentum ad hominem néven sorol be az érvelési szarvashibák közé) kellő intenzitással sulykolva persze jól működik, hiszen bátran építhetett arra a náciktól sztálinistákon át a poszt-hatvannyolcasokig sokak által kimondott vagy sejtetett gyanúra, miszerint

És aki az „igazságra” vagy „jogokra” mutogat, akkor voltaképpen csak saját, vagy gazdája hatalmi igényeit álcázza (ebből is látszik, hogy a Fidesz mennyit tanult a maga emberi jogi mozgalmaival viaskodó Kádár-rendszertől). Aki a valódi nemzeti teljesítmény hiányát - a korrupciót, az embertelenséget, a nemzeti ezotériát – kéri számon a kormányon, az nem egyszerűen téved vagy hazudik, hanem