Fortepan - Index

Amikor még szabályozni kellett a budapesti úttesten a szánkózást

Ma már különlegesnek hangzik, de régebben egyáltalán nem volt ritka, hogy méretes hótorlaszok bénították meg telente a fővárosi közlekedést. A 1907-es sokkoló havazásnál a villamosok és omnibuszok sem jártak, és a korabeli lapok szerint olyan rettentes dolgok is történtek, hogy a budapestiek gyalogosan araszolva a jeges utcákon "minden két lépés után egyet visszacsúsztak". Sőt, 1940-ben a dunai jégzajlások miatt a Lánchíd lábánál a folyóba csúszott és elmerült Kató, a nagy médiafigyelmet befutó kotrógép. 1907 és 1972 közötti fotókat válogattunk fővárosi zord telekről és korabeli téli lapok havas, szánkós híreiből. Igen, brutális szánkóbaleset is lesz köztük.

Keleti Fejek

Forgács Károlyt (1936-1994) messzire repítette a nehéz és kilátástalan gyerekkor, amelyben az írás és a fotózás jelentett menedéket. A nyitott szájpadlással született egri fiú az ötvenes évek elején egy örökölt, ócska fényképezőgéppel indult. Osztálytársairól készített eleinte csapnivaló fotói után hamarosan helyi és pesti lapok közölték felvételeit, írásait. Ekkoriban még újságíró akart lenni, de beszédproblémái miatt nem vették fel az egyetemre. Mindez 1956-ban történt, így sokakkal együtt ő is a disszidálást választva hagyta maga mögött régi életét. Később úgy emlékezett vissza, hogy a dicsőséges visszatérésről álmodozva és a „rendkívüli életre hivatottak tudatával” indult el „önkényes és önkéntes tanulmányútra”.

A csinos, jó modorú kántorból lett tömeggyilkos merénylő

86 évvel ezelőtt történt az egyik leghíresebb magyar merénylet: Matuska Szilveszter robbantott a biatorbágyi vasúti viadukton. A bécsi gyors mozdonya és több vasúti kocsi a mélybe zuhant. 22 halott, 17 sebesült. A "csinos, jó modorú fiatal" kántorból lett ügyeskedő üzletember végül 39 éves korára tömeggyilkos merénylő lett. A Fortepanon fantasztikus képek vannak a merénylet helyszínéről, ezekhez összefoglaltuk röviden, mi is történt. A válogatás apropóját az adja, hogy eddig ismeretlen öt képpel gazdagodott a Fortepan gyűjteménye Becker György adományozó jóvoltából.

A római katolikus családból származó Matuska 1892-ben született Csantavéren. Édesapja, Antal egy papucskészítő mester volt, aki meghalt, amikor Szilveszter tízéves volt. Matuska a kalocsai érseki tanítóképzőbe ment, ahol kántor-tanítói oklevelet szerzett. Püspökhatvanban szerzett állást. Amikor Jászárokszálláson nyaralt, a Jászvidék című lap így írt róla: "Mint ügyes kántor, néhai Nagy Lajos kántorunknak meghívására 1912 nyarán a vakációt községünkben töltötte, segédkezvén a kántori teendőkben. A csinos és jó modorú fiatalember csakhamar megnyerte környezetének barátságát, s dédelgetett kedvence lett a fiatalságnak. Míg délutáni szabadidejét a sportpályán töltötte (...) addig esti időtöltései a hajnalba nyúltak."

1913-ban Matuska bevonult, és a világháborút gyakorlatilag végigharcolta egy-két megszakítással. A háború kitörésekor őrvezetői rangban harcolt a szerb harctéren. Megsérült, majd előléptették; 1914 decemberében hadapródőrmesterként került kórházba, aztán végül a tiszti iskola helyettesparancsnoki tisztségéig jutott. 1915-ben az orosz harctérre vezényelték, majd megjárta a pécsi honvédezredet és az erdélyi trachomás századot is, ahol parancsnok volt. Főhadnagyként szerelt le, és a háború után szülőfalujába tért vissza, hogy tanítóként dolgozzon, ami mellett kereskedni is kezdett. Miután megszületett a lánya Mezőtúron is gazdálkodásba kezdett, majd 1922-ben már Budapesten élt. 1928-ban pedig Bécsbe költözött, ahol ingatlanokkal kezdett foglalkozni, de ez már nem annyira jött be neki, sőt csődközeli helyzetbe került. Próbálkozott mindenféle találmányokkal, az egyik ilyen éppen egy olyan dolog volt, ami jelzi a mozdonyvezetőknek, hogy a sínen valamilyen akadály van a vonat előtt. Végül aztán fel is robbantott egy vasúti hidat, rajta egy vonattal.

1931. szeptember 12-ről 13-ára virradó éjszaka, néhány perccel éjfél után Matuska felrobbantotta a Bia és Torbágy közötti viaduktot, amint azon éppen áthaladt a bécsi gyors. A balesetben 22 ember halt meg és további 17 megsérült. De mielőtt ennek részleteire kitérnénk, tegyük hozzá, hogy nem ez volt Matuska első és egyetlen robbantásos merénylete, vagy annak kísérlete vonatok ellen. Mint a bécsi tárgyalás során kiderült a bajorországi Jüteborgnál, illetve Ansbachnál is próbálkozott ezzel.

A felcsúti határba pottyantak az első magyar óceánrepülők

Nagy, földöntúli dolgok estek meg Felcsúton hajdanán. Egy nyári délután az Úr 1931. esztendejében például egyenesen egy repülőgép pottyant a kukoricásba. Óperencián túlról hozta az égi üzenetet: Igazságot Magyarországnak, “Justice for Hungary”! A kényszerleszállás ellenére a hős aviatikusokat világrekorderként ünnepelte a trianoni csonkaország: az óceánt elsőként átrepülő magyarok, revíziós propaganda és a tragikus vég a Fortepan archív fotóin.

„Nézze, öcsém! Ha maga mindenáron propagandát akar csinálni hazájának, menjen fel az Empire State Building felhőkarcoló tetejére. A hátára akasszon egy táblát, írja rá: Justice for Hungary, és ugorjon le az utcára. Bizonyos vagyok benne, hogy az összes lapok megírják a szenzációt. Ez nem kellemetlenebb, mint a vízbe fulladás, és lényegesen olcsóbb.”

Így hajtották el emlékei szerint a Légügyi Minisztériumból Magyar Sándort, az első magyar légipostajárat pilótáját, amikor előhozakodott merész tervével: átrepülné ő az Atlanti-óceánt Amerikából, ha egy mód van rá, de úgy, hogy meg sem áll a magyar anyaföldig.

Igaz, ami igaz, a Trianon után légi erejétől is megfosztott Magyarország nem volt éppen nagyhatalom a levegőben: a katonai korlátozásokkal a hadra fogható repülők zöméről is le kellett mondani. A maradék olyan volt, amilyen, ócska gépével Magyar is lezuhant pár évvel korábban. Csak 50 méterről és szerencséje volt: néhány műtét után el tudott menni földet művelni, aztán meg szerencsét próbálni Amerikába.

Az Atlanti-óceán átrepülésének ötlete Magyar fejéből pattant ki, de ez amúgy is benne volt a levegőben, mint vihar előtt a villamosság. Lindbergh 1927-es világszenzációja után nem volt hiány vakmerő jelentkezőből egyik parton sem, sikeres kísérletből azonban már inkább: sok próbálkozó már a felemelkedésnél elbukott; az extra üzemanyaggal terhelt gépek könnyen égő vesztőhellyé válhattak.

A Zeppelint többen nézték, mint a holdfogyatkozást

A hazai koncert- és fesztiválszervezés aranyozott pillanataiként szokás emlegetni azokat az eseményszámba menő fellépéseket, amikor egy pályája csúcsán lévő, ezer százalékosan aktuális világsztárt sikerül hazánkba csábítani. A repüléstörténetben kétségkívül ilyen csúcspont volt – miután 1929-ben és 1930-ban már egy-egy alkalommal átrepült Magyarország fölött – a német Graf Zeppelin léghajó 1931-es budapesti látogatása. A merev vázas, kormányozható léghajók legsikeresebbikét világszerte ismerték és csodálták, ami nem csoda, csaknem hatszáz útján másfél millió kilométert tett meg, több mint 17 ezer órát repült, 34 ezer főt szállított, megfordult a Közel- és Távol-Keleten, Észak- és Dél-Amerikában, de még az Északi sarkvidéken is. Napilapok, magazinok folyamatosan cikkeztek róla amerre járt, mondhatni folyamatos volt a hírverés körülötte, aminek eredményeképp a léghajó köznevesült: vele köszöntött be a szivar formájú légijárművek, a zeppelinek aranykora.

A 236,6 méter hosszú, 115 km/órás sebességre képes Graf Zeppelin először 1929. október 16-án éjjel repült át Budapest fölött, a következő évben pedig Görögországból Németországba tartva úszott át Nyugat-Magyarország egén, amivel már kiemelten foglalkozott a hazai sajtó. Az LZ-127 lajstromjelű léghajó iránti fokozott érdeklődést látva Budapesti látogatást és egy félnapos körrepülést szerveztek az üzemeltető Zeppelin vállalat és a Magyar Aero Szövetség.

A húsz utas és 45 fős személyzet szállítására alkalmas léghajó 1931. március 28-án este 11-kor indult Friedrichshafenből indult Budapest felé. Fedélzetén tizenketten utaztak, köztük Karinthy Frigyes, Horthy István és gróf Almássy László, valamint egyetlen nőként Bethlen Pál Andorné. München, Salzburg, Bécs érintésével érték el a határt, és a Fertő-tónál léptek be a magyar légtérbe. Pápa, Tihany és Székesfehérvár útvonalon repülve (közben a Balatonnál kicsit elidőzve) ért a Graf Zeppelin Csepelre, ahol reggel nyolckor meglehetősen szeles, hózáporos időben kötött ki.

A Weiss Manfréd Művek repülőterén a sajtóhíradások szerint harmincezren várták a Graf Zeppelin érkezését. A léghajót maga a főpolgármester, Ripka Ferenc üdvözölte, és úgy volt, az össznépi eseményen megjelenik Horthy Miklós kormányzó is, hogy fiát Istvánt üdvözölje a különleges légikaland alkalmából, de a léghajó kapitánya az időjárás előrejelzés hallatán úgy döntött, hogy hamarabb megkezdi a túrarepülést.

A Horthy nélkül megtartott ünnepélyes fogadtatás után – a zenekar a Deutschland, Deutschland Über Alles-t játssza – indult a hazai repülés. A léghajón ekkor már harmincan utaztak, újságírók és magyar notabilitások, és kipróbálta a Graf Zeppelin által nyújtott légi luxust Gömbös Gyula honvédelmi és ifj. Wekerle Sándor miniszter is. A kedvezőtlen tavaszi idő miatt a tervezett útvonal Dunántúli állomásait törölték, egy másfél órás Budapest feletti kör után a keleti országrész felé vették az irányt: Eger, Mezőkövesd, Miskolc, Szentes, Hódmezővásárhely és Debrecen lakossága láthatta a méltóságteljesen elsuhanó ezüstös szivart. A tervezettnél rövidebb repülés végén ismét leszállt Csepelen a zeppelin, majd késő délután indult is vissza Németországba.

Hogy valóban mennyire felfokozott várakozás előzte meg és mekkora érdeklődés övezte a világhírű léghajó érkezését, remekül szemléltetik a korabeli lapok cikkei, tudósításai, riportjai. Az Est 1931. március 27. pénteki számában így ír:

A Zeppelin-láz kezdi már megszállni nemcsak a fővárost, hanem az országot, de még a környező államokat is. […] Olyan nagy arányokban fokozódik az érdeklődés, hogy külön zeppelin-rendező bizottság alakult, amely a rendőrséggel és az Aero Szövetséggel karöltve percről-percre kidolgozta a leszállás programját és az előreláthatóan százezednyi [sic!] közönség felvonulási rendjét.

Benda Jenő, a Pesti Hírlap tudósítója is ott volt a Budapestre tartó léghajón. Tudósításában igyekszik felkészíteni az otthoniakat, hogy mire számítsanak, ha megjelenik fejük fölött az öt 12 hengeres Maybach-motorral hajtott Zeppelin:

A Zeppelin-művek […] állandó pörpatvarban élnek a környékbeli falvakkal és városokkal, amelyek hivatalos átiratokban tiltakoznak az ellen, hogy a léghajó lépten-nyomon megjelenik felettük és a lakosokat felveri a legédesebb hajnali álmukból. Minden viszonylagos ezen a világon! Ami itt megunt nyüg, az másutt élvezet és szenzáció. Budapesten senki sem fog haragudni azért, hogy a Zeppelin felveri álmából.

És Budapest nem haragudott, hanem lelkesedett, miképp az Ujság zsunalisztája, Wallesz Jenő is a lap másnapi hasábjain:

Szép, fenségesen szép a lázas és lelkes embertömeg, csaknem oly szép, talán még szebb, mint a nyugodtan úszó léghajó. Csak ilyen lázas és lelkes embertömeg számára érdemes dolgozni, mert ennek az embertömegnek lelkiállapotában ismeri fel a tudomány a maga diadalát.

Érdekes mellékszála a léghajó-látogatásnak, hogy másik égi látványosság, holdfogyatkozás követte. Az Ujság április 3-i számában olvasható a következő glossza, Azért a Zeppelint valamivel többen nézték, mint a holdfogyatkozást cím alatt:

Nyolc óra tájban néhány ember összeverődik az Oktogonon és felbámulnak az égre. Jön egy nő, aki kutyáját és férjét vezeti. Meglátja a csoportosulást és felsikolt:
– Ah, ujra itt van a Zeppelin!
– Nem Zeppelin ez, – világosítják fel, – csak holdfogyatkozás.
Erre vállat von és elmegy. A holdfogyatkozás nem érdekli.

Nem portrékat akart, hanem végigmustrálta őket

„A sétáló ember. Az a jó. Az az ember. [...] A sétáló ember a polgár. Nem véletlenül oly polgárszagú a szó: séta. Sétagalopp. Sétabot. Sétapálca. Sétatér” – írja Bächer Iván Névsorolvasó című írásában Karácsony Benő regényhőseiről. Blos-Jáni Melinda írása.

Falon lógó festményből indult a nyomozás

Volt egy festő, aki tájképeket és portrékat festett az 1930-as, 1940-es években. A készülő festményekhez a portrék alanyait és saját magát is szívesen fotózta egy-egy beállításban, leginkább a műtermében, ritkábban külső helyszínen – kezdetben ennyit árult el a lakásvétel során felbukkant és a Fortepanhoz került anyag. A ma már ismert nevek, helyek és évszámok egy nagy közös nyomozás eredményei, ahol művészettörténészek és levéltárosok segítségével bogoztunk ki évtizedes szálakat – és közben egy soha el nem veszett festmény is megkerült.

Amikor az utazás művészet, a sport divat volt. A síbajnok katalógusfotói a harmincas évekből

Háberl Aladár (1898-1990) Budapesten született. Kilencévesen, iskola mellett már egy drogériában dolgozott. Bár a kémia, a fizika és a biológia mindig is érdekelte, az egyetemi tandíjat nem tudta kifizetni. Maradt hát a drogériában, érettségi után már üzletvezetőként. Fiatal korától szenvedélyes motor- és autóversenyző volt, neve azonban mégsem innen lehet ismerős. Háberl a húszas évek többszörös magyar síbajnokaként egyike volt annak a négy magyarnak, aki 1924-ben részt vett az első téli olimpián Chamonix-ban. A Magyar Sí Szövetség és a síélet egyik meghatározó alakja volt a második világháború előtt: síoktató, majd a szövetség tevékeny vezetője. 1932-ben a Nádor utca 12-ben nyitott üzletet, széleskörű profillal: „mindennemű sport- és tornafelszerelés és ruházat, fegyver, játék, norinbergi, acéláru, díszmű, pipere, konzerv, cukorka, férfi és női ruházati cikk, kötött- és szövöttáru, harisnya, kesztyű, cipő, kalap, sapka, bőröndös és utazási cikk kicsinyben és nagyban.” A később a Váci utcába költözött boltot és raktárát a háború alatt bombatalálat érte. Háberlnek új életet kellett kezdenie. Laboráns végzettséget szerzett, a régi Árpád kórház laboratóriumában dolgozott, így végül azzal foglalkozhatott, amivel gyerekkorában szertett volna. Sorsa végül tragikusan alakult, 92 évesen halálos rablótámadás érte Szépvölgyi úti otthonában. Gyermeke nem volt, keresztgyereke viszont több is. Egyikük, Jánossy Virág őrizte meg ezeket a fotókat, amelyeket a szenvedélyes amatőr fotós Háberl Aladár készített a belvárosi üzlet reklámfotóiként.

Erkélyük alatt vonult el a színes történelem

Újabb privát adománnyal gyarapodott a Fortepan képgyűjteménye, dr. Horváth Miklós jóvoltából mintegy háromszáz színes, zömében budapesti fotót lapozhatunk át, főként a II. világháború utánról, az ötvenes évekből. A fotók egyfelől a színes nyersanyag miatt is végtelenül izgalmasak, másrészt a rajtuk keresztül elénk táruló békés, már-már polgári világ képei is mintha nem a tomboló kommunizmus alatt készültek volna, hanem valamikor a húszas-harmincas években.

A fotók készítője sokszor saját Kossuth Lajos úti lakásából, annak erkélyéről illetve a környező utcákban örökítette meg a mindennapokat, e jeleneteket színesítik strandoló emberek, a téli utcaképek, városligeti pillanatképek, majd jó kedélyű felvonulók, hogy a végén bekússzon a drámai végszó, hogy mégsincs minden a legnagyobb rendben: 1956.

Biztos vannak, akiket érdekel a különleges hangulatú képek technikai részletei. Horváth Miklós az Indexnek erről a következőket mondta: “a fényképeket egy FUTURA márkanevű, Freiburgban gyártott fényképezőgéppel készítettem, szinte kivétel nélkül. A gép compur zárral működik, ami akkoriban az ötvenes években még eléggé ritka volt. Optikája:ELOR 1:2,8/50. A felhasznált negatív vagy diapozitív filmek az esetek többségében Orwo, Agfa és Forte gyártmányúak voltak, attól függően, hogy aki apánknak szállította a nyersanyagot a nagyüzemi fotós cégnél, mihez jutott éppen hozzá.”

60 évig voltak asztalfiókban: ismeretlen képek a forradalomról

Ismeretlen, nyilvánosságra korábban soha nem került eredeti fényképek bukkantak elő a közelmúltban az ‘56-os forradalomról. Faragó György évtizedeken át rejtegette az október 23-án és a rákövetkező napokban lőtt fotóit: Bem tér, a felvonulók, a demonstrációk kezdete, majd kilőtt szovjet harckocsik és ikonikus képek a magyar szabadságharc napjaiból. A forradalom ismeretlen tekercse: Fortepan, nagykép.

Ahol a szar is le van szarva

Harmincöt éves minden idők egyik legjobb magyar filmje, a Megáll az idő. A Gothár Péter - Bereményi Géza kettős alkotása megmutatja, milyen szorongó, kilátástalan és reménytelen volt a magyar fiataloknak a hatvanas évek, 1956 emlékével, a megalkuvással, a lázadással. Most olyan képeket mutatunk be, amelyeket a film forgatása során készített Jávor István fotográfus.

Járt-e Szabó Magda a Katalin utcában?

Száz éve, 1917. október 5-én született Szabó Magda. A Fortepan archívumban most az írónő és az általa teremtett szereplők életének budapesti állomásai után kutattunk, személyes visszaemlékezést, levél- és regényrészletet párosítottunk valós és fiktív helyszínekkel. Megnéztük, milyen volt a város, amikor Szabó Magda kislányként először járt itt, milyen volt a vérből és romokból újjáépülő Budapest, ahol otthont, munkát, szerelmet talált, és hogyan jelenik meg mindez írásaiban. Voltak könnyen és egyértelműen (akár az írói utcanév-változtatás ellenére is) beazonosítható helyek, de voltak olyanok is, amelyeknek csak a hangulatát találtuk a fotókon. Tizenkét kép a valóság, az írói teremtés és ezek elegyének nyomában.

Amikor vizet fakasztottak a magyarok a sivatagban

Szocialista együttműködés vadjuhfejjel, patikához kikötött hátasló, jurtaváros villanypóznákkal, megáradt folyó a sivatagban: ha nálunk lenini barbatrükkel egy félparaszti társadalomból akartak rögtön kommunizmust csinálni, mit szóljanak a mongolok, ahol nomádokra épült a szovjetbarát munkásállam. Ebben magyar szakemberek is próbáltak segíteni, és szerencsére fényképezőgépet is vittek magukkal. Egy hajdani geofizikus, Bagi Róbert 1969-70-es mongóliai fotói.

Bagi Róbert leginkább a jól fizető mecseki uránbányába szeretett volna kerülni egyetem után, de az ötvenes évek káderpolitikája ehhez nem találta eléggé megfelelőnek a származását. Lett így helyette Magyar Állami Eötvös Loránd Geofizikai Intézet Pesten, ami aztán szó szerint nyugdíjas állása lett az egykori békésszentandrási fiúnak. Pedig nem volt egy otthonülő típus: azon kívül, hogy a legkülönbözőbb helyeken, mondjuk a Balaton jegén vizsgálta a gravitációs erőtér változásait, jöttek a külföldi lehetőségek: előbb a szocialista blokk közelebbi színterein, de aztán egyre messzebb: a Moszkva-erőközpontú globalizáció távoli vidékeket is elérhetővé tett a magyar szakembereknek.

Volt már nálunk is olyan Fortepan-anyag, ami ennek az emlékeit őrzi: akkor Mészáros Zoltán kubai képeit és a tudomány oltárán hozott csempészkalandjait mutattuk be, de a világ nem csupa havannai szivar és Castro poszteres salsa-est, lehetett menni a kies Mongóliába is. A KGST keretében magyarok elektromos áramot szereltek, biokombinátot és húskombinátot nyitottak arrafelé - vagy éppen kutat fúrtak.

Nagy Budapest Törzsasztal és Fortepan: 15 év, 15 kép

Ötvenvalahány építész, helytörténész, levéltáros, filantrópia-tanácsadó, fotográfus, író, szódaszónok és evezős – ők mindannyian hivatásos és civil rajongók, akiket közös, csontig hatoló, minden zsigert átjáró szenvedélyes Budapest-szerelem köt össze. „Néhány kivételtől eltekintve egy ritka emberfajta egyedei: 'két lábon járó fantaszták'. Mániákusan kutatják a város titkait. Legtöbben a múltját, de mindannyiukat érdekli Budapest jelene és jövője is.” Tizenöt évvel ezelőttig szabadon jártak-keltek Budapest utcáin, aztán Török András és Saly Noémi ötlete nyomán a Nagy Budapest Törzsasztal nevű kupaktanácsban rajongtak tovább immár szervezett keretek között. „Az alapítók eltökélt célja az volt, hogy kötetlenül beszélgessenek, de 'ne csináljanak semmit'. Ezt azonban nem lehetett megúszni – a tagok között sok volt akciózó, majdhogynem izgága ember”– emlékezett az egyik alapítóatya. Először újraindították az 1945-ös alapítása óta többször átalakuló, megszűnő BUDAPEST folyóiratot, amely olvasóiban fel akarja ébreszteni, sőt akár tettre sarkalni a mindannyiunkban ott szunnyadó városi hazafit, vagyis lokálpatriótát. Aztán jött a BUDAPEST könyvek sorozat, izgalmas és mélyre ásó várostörténeti művekkel. A Nagy Budapest Törzsasztal kezdeményezte a tizenhárom, Budapestért tenni akaró civil szervezetet összefogó Podmaniczky Páholy létrehozását is. A városlakók és egyben városimádók kupaktanácsa 2009 óta Simplicissimus hőse díjjal tünteti ki azt a nem törzstag Budapest-rajongó civilt, aki nem hivatásszerűen foglalkozik Budapesttel és létrehoz valamit, amelyet mindenki a magáénak érezhet. Az akkoriban induló Fortepan az elsők között kapta meg az elismerést, hiszen a fotóarchívum kezdetektől rengeteg képet őriz Budapestről (ma már csaknem harmincezret), ezzel új életet lehelve a modern budapesti lokálpatriotizmusba (is).

Mert kell egy csapat, kell

Jávor István fotóival már többször foglalkoztunk itt az Indexen: Amerika, Kárpátalja, a legendás Taurus gyár és a Jedlik Ányos Gimnázium bolondballagása után most egy filmes anyag következik, a Régi idők focijának forgatási képei.

Jávor István a fotós pályát a Fényképész Szövetkezetnél kezdte, a filmes világba Ragályi Elemér operatőr vezette be, az első forgatása a Kakuk Marci volt. „A Régi idők focija volt második, de nekem még ekkor sem volt semmi közöm a Filmgyárhoz hivatalosan. Egyszerűen kimentem a forgatásra minden egyes nap a fényképezőgépemmel.”

A 45 évvel ezelőtti képek szinte véletlenül, egy költözés miatt kerültek elő. „Eddig sehol sem publikáltam ezeket, azt leszámítva, hogy mindig vittem a frissen előhívott képeket a forgatásra, hogy megmutassam a rendezőnek vagy az operatőrnek. Nem mindig volt erre lehetőség, főleg, hogy a filmnek volt egy hivatalos fotósa, B. Müller Magda. Akkoriban Ragályi Elemér fotósa volt, minden olyan filmben dolgozott, amit az Elemér elvállalt, így folyamatosan volt munkája. Ezen a forgatáson is nagyszerű képei készültek, fel sem merült, hogy az én fotóim labdába rúgnak az övéi mellett. A saját örömömre csináltam ezeket a képeket, eddig csak a legszűkebb környezetemnek mutattam meg” – mondta Jávor István a fotókról.

Az ember, aki ott volt

A napokban került fel a Fortepanra Urbán Tamás kétezer képe. Az évek óta tartó szoros együttműködésünknek hála az Index olvasói már jó pár anyaggal találkozhattak tematikus válogatásainkban. Elsőként Urbán Tamás hetvenes években készült képeit közöltük, ezt követte egy elképesztő történet a Csontváry-festményekről egy pesti lakásban, aztán egy riport a kevés szocialista exportcikk egyikéről, a Csepel kerékpárról. A Kádár-rendszer legendás szórakozóhelye, az Ifipark volt, Urbán Tamás képei már a lazább dresszkód idején készültek. Idén a csöves szubkultúrát mutattuk be először, aztán a kultikus Fekete Lyukat, ahol, mint kiderült, olvasóink egy része jókat bulizott. A szubkultúrás tematikát idén nyáron az Ikarus művház punkegyütteseivel és egy kicsit régebbi P-mobilos dunai koncertturnéval folytattuk. Urbán Tamásnak voltak külföldi megbízásai is, egyszer a Stern magazinnak készített riportot Makovecz Imréről. A legszenzációsabb anyaga a mentősöket mutatta be igazán közelről, ahogy csak kevesen tudják, de persze a legnépszerűbb a nosztalgia, ezért is lett a legolvasottabb anyaga az első magyarországi Forma–1-es hétvégéről beszámoló képriportja. Az én személyes kedvencem Pillangó története a szegedi Csillag börtöntől a halálig. A mostani válogatás is egy kicsit nosztalgikus, nekem például a Kispál jut eszembe róla, amikor Lovasi azt üvölti a mikrofonba: „Jó, hogy vége a nyolcvanas éveknek, és nem jön újra el!”

A szocializmus kemény motorosai

Ha körbenézünk a városokban, rengeteg motorost, robogóst látunk. Két álló kocsisor között kacsáznak az élre, hogy a zöld jelzésnél elsőként lőhessenek ki. A motoros közlekedésnek nem ez az első hulláma, már az ötvenes évektől kezdve népszerű közlekedési formának számított. Sokáig szinte az egyetlen gyors és költséghatékony lehetősége volt a nagyobb városi távolságok megtételének, főleg amíg magánszemély nem nagyon juthatott gépkocsihoz. Ahogy bővült a gépjárműpark, a motor visszaszorult a kerékpározás utáni, de az autózás előtti, egyfajta köztes állapotba. A motorizáció által szorongatott városok azonban ismét levegőhöz, térhez szeretnének jutni. Az autózás kezdeti előnye, a gyors összeköttetés két hely között, ilyen nagy számú gépkocsival már nagyon ritkán érvényesülhet. Visszatértek a kerékpárok, és velük a nagy tesók, a mopedek, robogók, motorkerékpárok.

Műterem-látogatás Leicával. Az ötvenes évek művészvilága kortársszemmel

Szenczi Mária (1931–1999) egész életét meghatározta a kortárs művészeti galériához hasonlatos lakásban eltöltött gyerekkor. Öccsével többek között Kádár Béla, Istókovits Kálmán, Rudnay Gyula, Fényes Adolf képei és rengeteg kisplasztika között nőtt fel. A műterem-látogatás is a rendszeres családi programok közé tartozott. Mindez apjának köszönhető. Szenczi Sándor egyszerre volt bohém művészetpártoló, kiállítás-rendező főkönyvelő és a Szociáldemokrata Párt gazdasági szakembere. A két világháború között egy ideig ő vezette a körúti Erzsébet büfét, ahol a kezdő és pénztelen művészek műveikkel is állhatták a számlát. Egyikük, Ruzicskay György hálából megmentette az életüket, a második világháború alatt a zsidó származású Szenczi Sándort a műterme feletti padláson bújtatta, Máriának pedig hamis papírokat szerzett.

A háború utáni újjáépítés eufóriája nem sokáig tartott. 1948, vagyis a fordulat éve után végképp sűrű lett a levegő a szociáldemokraták körül. Politikai okból a művészettörténésznek készülő Szenczi Máriát már nem vették fel az egyetemre. Az új szelek a fotószakiskolába repítették, majd termelési riportokat és portrékat készített a Magyar Fotónak (az MTI Fotó jogelődjének) és a Fővárosi Fotó Vállalatnak.

Közben apját 1950-ben, a Száva István-féle koncepciós per harmadrendű vádlottjaként államellenes szervezkedés vádjával elítélték. Három évre nyomtalanul eltűnt Rákosi börtönében, végül 1955-ben kiszabadult. Szenczi Máriát a megbélyegzés és a bizonytalanság, vagyis az ötvenes évek kényszerei sodorták: művészettörténész helyett fotós lett, börtönben ülő apja helyett egy idősebb és akkoriban jó nevű, mára teljesen elfeledett fotós mellett keresett biztonságot. Az erdélyi születésű Roth vagy Ráth László (1907–1979) „a két világháború közötti erdélyi magyar szociális fényképezés egyik legfontosabb és korán elfeledett művelője” volt. Elfeledettségéhez nagyban hozzájárulhatott, hogy hagyatékát halála után állítólag ruháskosárban hordták a kukába.

A házasság csak néhány évig tartott, Szenczi Mária később nem sokat mesélt róla. Az ötvenes évek vége számára is konszolidációt jelentett. Apját rehabilitálták, ő pedig 1958-ban a Szépművészeti Múzeumba került, ahol műtárgyfotósként dolgozott 1995-ös nyugdíjazásáig – így végül közelebb került gyerekkori álmához is. 1961-ben feleségül ment Aradi Frigyes gazdasági bíróhoz, akitől egy fia született.

A Fortepanon kívül képei megtalálhatók a múzeum anyagát bemutató kötetekben és katalógusokban, Hungaroton-lemezborítókon és plakáton. Most Szenczi Mária 1955-ben és 1956-ban készített, intim hangulatú, tudomásunk szerint mindeddig publikálatlan művészportréiból válogattunk.

Egy letűnőben lévő korszak utolsó pillanatai: festők és szobrászok percekkel a forradalom előtt.

Óriásharcsák és buzogányos koton

Kevesen ismerik azt a hihetetlen tényt, hogy Magyarország egyik leghalbőbb természetes vize a Duna fővárosi szakasza. A hidak lába, a befolyók, világháborús hajóroncsok, vízparti vendéglők moslékos gödrei kiváló életteret biztosítanak a legtöbb halfajnak. Amióta a szlovákiai és a hazai felső szakasz melletti gyárak megszűntek, a víz is egyre tisztábbá vált. Korábban a főváros szennyvizének nagy részét is minden tisztítás nélkül a Dunába ömlesztették, de ma már több szennyvíztisztító is üzemel a városban.

A szabadvízi halászat megszüntetéséig az Újpest feletti Duna-szakaszt halászati szövetkezet kezelte. Ez nem tett túl jót a halállománynak, ugyanis a halász egyben halőrként is szolgált. Most halászként ne egy klasszikus, ladikos, varsás, ősi mesterséget űző bácsika képe lebegjen a szemünk előtt, hanem inkább egy high tech hajóval, láthatatlan cérnahálóval, halradarral felszerelt iparost képzeljünk el, akinek a tevékenysége és a piacok halaspultjain feltűnő, méreten aluli süllők, kecsegék között nem volt nehéz összefüggést találni.

Nehéz elhinni, de a belvárosi hidak lába körüli gödrökből fülledt nyári éjszakákon, ladikból kuttyogtatva, döglött kagylóval csalizva kapitális harcsákat lehet lépre csalni. (A kuttyogtatás ősi magyar halászmódszer, egy korong végű botszerűséggel kell speciális mozdulatsorral vízfelszínt megütni, és az így keletkező kuttyogásszerű hang odacsalja a harcsákat) A kapás állítólag hajnali négy felé szokott jelentkezni; hogy mennyire eredményes ez a módszer, arra nézve beszédes lehet, hogy szólnak vízparti pletykák olyan rabsicról, aki tavaly 8-9 mázsa harcsától szabadította meg a Dunát.

A fővárosiak egyik kedvenc horgászhelye napjainkban is az Erzsébet híd budai hídfőjénél gőzölgő Ördögárok-befolyó. A tisztítás ellenére a kanálison még mindig érkezik szennyvíz, odacsalva a keszegeket, márnákat, és a sirályokat. Márnát leginkább a vízfenéken görgetett sajtdarabbal vagy trágyagilisztával lehet horogra csalni. De persze sok minden más is megakadhat. Egy barátomnak a befolyónál olyan kapása volt, hogy majd’ kettétört a botja, majd a többi horgász szurkolása, később harsány röhögése mellett fél óra fárasztás után kifogott egy bordó, vízzel is teli buzogányos kotont. Azt is kevesen tudják, hogy az ország egyetlen őserdője, és egyben a legfestőibb horgászhelye is a fővárosi szakaszon lelhető fel, a déli M0-ás híd fölött, a hárosi öbölben – de ez egy másik nagykép-téma lesz.

Az első F1-futam a Vasfüggöny mögött, a Hungaroringen

1986-ban Ecclestone elhozta a nyugatot Magyarországra, megrendezték a Forma-1-es I. Magyar Nagydíjat. Totális sikernek bizonyult, 200 ezren voltak csak vasárnap, a versenynapon. Azóta még 31 verseny volt Mogyoródon, de bő 30 éve azért kicsit más volt az egész, mint manapság.

Ilyen volt a béke a Császári és Királyi Haditengerészet hajóin

Ritkán látható, több mint 110 éves fotókat mutatunk be a Fortepan gyűjteményéből. A képek 1906-ban készültek az Adrián, a kollekciót a Fortepannak adományozó család sem tud sokat az egykori tengerész rokonról, aki a fotókat készítette. Annyi biztos, hogy a Császári és Királyi Haditengerészet egyik hadihajóján szolgált, és megjárta az Adriai-tenger kikötőit, Fiumét, Cattarót, és közben képekben dokumentálta a magyar matrózéletet.

Az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetét (Kaiserliche und Königliche Kriegsmarine avagy K. u. K. Kriegsmarine) a 19. és 20. század fordulóján kezdte a Monarchia fokozottan fejleszteni, szinte egyszerre épült egy sor páncélozott, nehéztüzérséggel felszerelt cirkáló, romboló, torpedónaszád és csatahajó, aminek köszönhetően az I. világháború kezdetére a világ 6. legnagyobb flottáját sikerült megalakítani.

A K. u. K. Kriegsmarine hajói a flotta 1918-as megszűnéséig két háborúban vettek részt: harcoltak a boxerlázadásban és részt vettek az I. világháború tengeri csatáiban. Az alábbi képek azonban nem háborús tevékenység közben mutatják be az Osztrák-Magyar haditengerészetet, hanem békeidőben, még jó pár évvel a nagy világégés előtt láthatjuk, hogy milyen volt a magyar matrózok élete.

Család a romok között

Szétbombázott templom és nevetős esküvői kép, egy ébredező város romjai és fiatal mérnökök, titokban lőtt pillanatfelvétel a Báthory utcai gettóban és evezőslányok a Wartán: a XX. századi Közép-Európa egy polgárcsalád háború előtti, alatti és utáni privát fotóin. Megszállás és túlélés.

“Mindenki tudta, hogy bizonyos dolgokról nem szabad mások előtt beszélni, de otthon azért nem volt titok, hogy mi volt a háborúban. Apámnak még jól is jött, hogy a testvérei disszidáltak, emiatt sikerült magát kirúgatnia a seregből. De hogy a bátyja tényleg a CIA-nál dolgozott-e, azt soha nem tudtuk biztosan.”

Tájképektől a fotótörténetig: a visszakapott gyermekkor meséje

A 2010 óta létező Fortepan-on jelenleg csaknem nyolcvanötezer fotó között böngészhetünk. Ez csak a töredéke annak a fényképtömegnek, amellyel az online archívumot megkeresik. Többször felbukkannak olyan történetek, amelyek nem a kapott fotók, hanem a háttérben futó szálak miatt érdekesek. Most egy lomtalanításból származó album indította nyomozásról számolunk be, amelynél a kutatószenvedély a közgazdász-fotóst az ismert fotótörténészhez vezette el, aki így az édesapját és gyermekkori emlékeit kapta vissza a fotókon.

Már 32 éve is voltak nagy koncertek a Dunán

1985 júniusában a P. Mobil egyedülálló vállalkozásra szánta el magát: Győrtől Bajáig úsztak le egy uszályon, és minden este a hajóról játszottak a parton lévő közönségnek. Ez volt az úgynevezett “Vízi turné”, melyre Urbán Tamás fotós is elkísérte egy szakaszon a zenekart, a most ezekből a fényképekből válogatunk a Fortepan jóvoltából.

Amikor Németország felfedezte Makoveczet

1989-ben Magyarország izgalmas hely volt, az európai sajtót minden érdekelte, ami nálunk történik. Ebben az évben fedezte fel a Stern Makovecz Imre munkásságát, aminek négyoldalas összeállítást szentelt. Az építész, aki saját stílust teremtett a magyar népi építészet és az ősi mítoszok nyomán, miközben az amerikai Frank Lloyd Wright és az osztrák Rudolf Steiner is előképe volt, kifejezetten izgalmas témát jelentett a német hetilap olvasóinak. A fotók elkészítésével Urbán Tamást bízták meg, kinek több összeállítását is bemutattuk már. A cikkhez készül fényképek most felkerültek a Fortepanra, a helyszínek és személyek beazonosításában pedig Makovecz Benjamin és Makovecz Pál segített.

Ámulunk, hogyan épül a hajó a kezük alatt

A magyar hajógyártás két legnagyobb központjának – az óbudai és az újpesti, angyalföldi gyárak – második világháború utáni történetéről már közöltünk korábban egy Fortepan-összeállítást a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum még nem publikált hajózási képgyűjteményből válogatva. Most abból az alkalomból, hogy elérhetővé válnak a múzeum képi kincsei a Fortepanon, újabb sorozattal jelentkezünk, ezúttal az 1945 előtti évek hagyatékából szemezgetve.

A magyar nehéziparnak két jelentős szereplője is működött Budapesten, a Duna óbudai és angyalföldi, újpesti partjain. Az 1829 és 1945 között DDSG néven (Erste Donau-Damfschiffahrts-Gesellschaft) működő Óbudai Hajógyár főleg gőzhajók építésében járt elöl, míg az 1911-ben alapított Ganz és Társa Villamossági-, Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt. sólyáiról uszályok és tengerjáró hajók kerültek vízre sorjában.

Az alábbi képek javarészt a két világháború között készültek, és kevés kivételtől eltekintve a hajógyári munkásság a főszereplőjük. Érzékeny, különös fotográfiák ezek, amik gép és ember, vas és megmunkálója ideológiáktól mentes, bámulatos ipari esztétikummal átitatott kapcsolatát mutatják be – még akkor is, ha a beállítások mesterkéltek vagy olykor hamisak is.

Macskás vinyl buksza 14 forintért

Lassan egy éve, hogy a Fortepan nem csak egy Index rovat, ahol a legérdekesebb történeteinket olvashatják. Tavaly szeptember óta a Fortepan egy 14 nm-es Stúdió is, ahová bárki beléphet, ha szeretne megmutatni egy albumot, vagy egy tekercs filmnegatívot. Hat év virtuális lét után szerettük volna, ha fizikailag is láthatóak lennénk a városban. Ezért kibéreltünk az I. kerülettől egy volt virágüzletet (az 1943-as telefonkönyv szerint az Irénke Virág működött itt) a Mária-téren. Mielőtt megkérdeznék: nyílt pályázaton indultunk, havi 51.000 forintot fizetünk. Úgy-ahogy sikerült rendbeszednünk a helyet és ma este, a fotónk van) és este kilenctől kivetítjük a képeket az üvegre. Ha minden jól sikerül, a Mária téren állva 5-5 másodpercre a Savaria cipőüzlet, a Magyaróvári Kötöttárugyár, az Elegant, Krászni Kálmán fodrászata és a dombóvári Napsugár Áruház kirakatában lehet nézelődni. Lesz nálunk eladó Jawa robogó, 60 literes Lehel hűtő, televízió OTP-re (kivéve az Orionok). Mű-nyúlszőr kalap 250, macskás vinyl buksza 14 forintért. Egy kiló szőlő 6 schillingért. Sétáljanak el hozzánk, nézegessünk együtt kirakatokat! Szeretnénk ha eljönnének, még azok is, akik nem tudnak vásárolni.

A babaszobából üdvözlettel: a századforduló lányai

Pompás kalapok, csipke, hímzett tüll, selyem, bársony, brokát ruhák, báj és kecs – első pillantásra ilyenek voltak a századforduló úrleányai. Ugyanakkor minden romantika és rózsafelhő ellenére a korszakot egyfajta polgári józanság uralta: a háztartási könyv, a fehérneműs szekrény vagy a kamrapolc pontosabban beszélte el tulajdonosnőjének életét minden memoárnál, naplónál, vagy akár fotónál. Akár férjhez mentek, akár tanultak vagy dolgoztak, a babaházat keveseknek sikerült a hátuk mögött hagyni. Szécsi Noémi és Géra Eleonóra könyve, A budapesti úrinő magánélete (1860–1914) egészen mélyre ásott a szalonhölgyek életviszonyaiban. Filter és púder nélkül pillantunk a háztartás vezetésében kiteljesedő gazdaasszony, a „szép, eszes és öntudatra ébredt kultúrnő” és „tintafoltos diplomája csókolgatásába” beleunt, inkább mégis férjet választó kisasszonyok életébe. A mostani Fortepan-válogatásban a századelő szabályos és szabálytalan nőportréit fordítottuk fotókra.

Külvárosi anarchia

Manapság, amikor az emberek a Blaha–Nyugati–Deák háromszögből nehezen mozdulnak ki, és tetszőleges programok közül választhatnak a sörös cégek által teleszemetelt szórakozóhelyeken, nehéz elképzelni, hogy a szórakozás egykoron a puritán belsejű művelődési házak naftalinszagú falai között zajlott. Ezek az intézmények a szocializmus kulturális bástyái voltak, ahol kontrollált körülmények között, a Belügyminisztérium által erősen megszűrt tartalmú szellemi táplálékhoz juthatott a dolgozó nép. A házakat jellemzően a névadó gyárak üzemeltették, így sokszor a vállalati bevételektől függött a költségvetésük, és a hézagokat olykor olyan programokkal kellett pótolni, amelyek biztosan betömték a büdzsében tátongó lyukakat. Ennek egyik módja az volt, hogy olyan zenekarokkal állapodtak meg, amelyek bizonyos kedvezményekért cserébe kizárólagosságot adtak az intézménynek, illetve beengedtek olyan eseményeket, amelyek üzenetével nem feltétlenül volt tisztában az üzemeltető, viszont tetemes bevételt hoztak.

A hazai punkélet egyik epicentruma, a XVI. kerületi Ikarus Művelődési Ház 1954-ben épült, hogy – többek között moziként és koncerthelyszínként – szórakozási lehetőséget biztosítson a szemközti gyár dolgozóinak. Építészetileg nem nagy bravúr, külsejét tekintve egy átlagos gyárra hajazó háromszintes épület, viszont belsőépítészeti érdekesség, hogy a punkok bakancsai és epés hányásai, valamint a kiszivárgó hígító cseppjei a Budavári Palotából hozott márványlapokat koptatták, ami a politikai paradigmaváltást óhajtotta leheletfinoman jelezni.

Az Ikarusban gyakorlatilag minden létező magyar zenekar megfordult a nyolcvanas években. Rendszeresen fellépett az Európa Kiadó, a Hobo Blues Band, az LGT, az Omega, az A. E. Bizottság, a Sziámi és többek között a Beatrice is, amely talán a legnagyobb hatással volt a 80-as évek elején ébredező punkmozgalomra. Ezzel egy időben nagy változást hozott, amikor a Kontroll Csoport lett az intézmény házi zenekara, és innentől csak úgy hömpölyögtek az emberek a Margit utcába. A művelődési ház a rendszerváltás után erős lejtmenetbe került, és a 2000-es évek elején bezárt. Nemrég a legendás épület eladásáról jöttek hírek, majd kiderült, hogy egy befektető megvette, és felújítás után újra kulturális térként, valamint irodaházként akarja üzemeltetni.

Urbán Tamás fotói az épület hőskorában készültek, és a pezsgő punkszintér legaktívabb zenekarait és a punk külsőségeit halálosan komolyan vevő közönséget mutatják be.

Talpalatnyi birtok: kertek és udvarok Pesten és Budán

Pár évtizeddel ezelőtt még könnyű volt besétálni a pesti bérházak kapuján. Nemcsak a századfordulós építészet pusztuló pompája volt érdekes, hanem az udvarok és kis kertek sokfélesége is. Az utcán sétálva sosem lehetett tudni, mire bukkanunk a kapuk mögött, mit rejtenek a belső udvarok: csupasz betont, sosem használt, de gondosan elraktározott kacatokat, néhány dézsában álló leandert, lepattogzott zománcú fazékba ültetett muskátlit a sárga keramiton, a falakat és a vaskorlátot befutó borostyánt, repkényt? Volt valami bájos és kedves ezekben a tudatosság nélkül született és a hosszú évek során spontán formálódó kertekben és udvarokban. Aztán a kapuk bezáródtak. Sok udvar és kert eltűnt az őket körülvevő házzal együtt. De ami megmaradt, az most is öntörvényű, titkos sziget a városban.