Vélhetően kevesen emlékeznek már itthon Ven Csia-pao, akkori kínai kormányfő 2011-es budapesti látogatására, pedig annak idején tényleg úgy tűnt, kiemelkedő jelentősége lehet a vizitnek. Peking egymilliárd eurós hitelkeretet, befektetéseket, fejlesztéseket, kereskedelemélénkítést ígért, amire a bukdácsoló magyar gazdaságnak és a Nemzetközi Valutaalappal hadakozó kormánynak nagy szüksége lett volna. Hogy minden simán menjen, a korábban még a tibetiek, a sajtószabadság és az emberi jogok kínai elnyomása miatt ágáló Fidesz kormánya meggátolta a tibetiek tüntetését is.

Aztán teltek-múltak az évek, és nem történt semmi. Volt szó nagy államkötvény-vásárlásról, Malév-eladásról, ferihegyi gyorsvasútról, budapesti vasúti körgyűrűről, gyárakról és a kínai export jelentette elképesztő lehetőségekről, de ezekből máig semmi nem valósult meg. Bár Orbán és Szijjártó néhány havonta előhozakodnak a nyitással, körbeudvarolják a kínaiakat, és kötnek egy-két stratégiai megállapodást is velük, a gyakorlatban ennek csak mérsékelt hozadéka van. Jelentősebb új kínai beruházó gyakorlatilag a kormányváltás óta nem érkezett Magyarországra.

Az export bővül ugyan, de a forgalom több mint 90 százalékát multinacionális vállalatok bonyolítják, az exportbővülés háromnegyedét külföldi tulajdonú autó- és gyógyszergyárak adják. Matura Tamás, a Corvinus Egyetem oktatójának elemzése szerint a magyar cégek részesedése a kínai exportból teljesen elenyésző, 6 százalék körül volt 2013-ban, és nagyságrendi változás vélhetően azóta sem történt. Az persze nem baj, hogy az itthon termelő multiknak jól megy, sőt; azonban ennek semmi köze a keleti nyitáshoz.

A kormány által annak idején hirdetett kínai paradicsom tehát nem jött el, és ha a jelenlegi folyamatok iránymutatóak, nem is fog. Ami annak a fényében különösen érdekes, hogy 2011-ben még a térségbe érkező kínai tőke 89 százaléka landolt Magyarországon, és egész Európát tekintve is harmadik helyen voltunk e téren.

Kínát ráadásul pont az idő tájt fogta el egy irtózatos befektetési láz, amikor mi meghirdettük a keleti nyitást, és retorikai és csúcsdiplomáciai szinten a kormány tényleg mindent meg is tett, hogy jóban legyen Kínával. Olyannyira, hogy ennek érdekében még az Európai Unióban is kész kvázi nyíltan képviselni Peking érdekeit. Mindezt pedig leplezetlenül annak a reményében teszi, hogy ezzel kínai befektetésekhez juthatunk.

A dolog szépséghibája csupán annyi, hogy a hatalmas kínai nyitás közepette mégsem jutott hozzánk túl sok a pénzből. A 2011-es 89 százalék után tavaly Kína közép-kelet-európai befektetéseinek már csak 6,4 százaléka érkezett Magyarországra. Abszolút értéken mintegy 25 milliárd forintról van szó, ami a magyar gazdaság egészét tekintve teljesen elhanyagolható érték.

Pénz, az van

Márpedig kínai befektetéshez jutni nem lenne olyan nehéz manapság, hiszen a keleti pénz magától is ömlik Európába.

A globális terjeszkedés már 2001 óta szerepel célként a pekingi gazdaságpolitikai programokban, az ötéves tervekben. A nagy működőtőke-kiáramlás mindazonáltal 2008, azaz a világgazdasági válság környékén indult be igazán, de akkor valóban elképesztő ütemben: azóta éves szinten nagyjából megötszöröződött az értéke. A kínai cégek a válság előtt világviszonylatban, éves szinten a külföldi befektetések 1 százalékáért feleltek, mára ez 11-re nőtt, és folyamatosan emelkedik. Kínának jelenleg 6,4 ezer milliárd dollár értékű külföldi vagyona van, ami a várakozások szerint 2020-ra megtriplázódhat.

Ahogy pedig Kína a világ második legnagyobb gazdasága lett, a célok is megváltoztak. Eleinte a fejlődő országokban fektettek be, ahol a nyersanyag-kitermelésre fókuszáltak, miután Kínában elképesztő fejlesztések zajlottak, amelyekhez rengeteg fa, érc, olaj és más alapanyag kellett. Később ugyanezekben az országokban elkezdték letarolni az árupiacot is, sok helyen kínai kontroll alá került szinte a teljes kiskereskedelem és a könnyűipar. Emiatt pedig sokan már a harmadik világ kínai újragyarmatosításáról beszélnek.

A kínaiak viszont már rég nem ebben látják a jövőt: világszinten versenyképes vállalatokat és márkákat akarnak létrehozni, ezt pedig a legegyszerűbben úgy tudják elérni, ha felvásárolják a konkurenciát, illetve akár ráfizetéssel is, de megjelennek a fejlettebb piacokon. E tekintetben a válság komoly stratégiai lehetőséget jelentett, és ezáltal minőségi változást hozott a kínai befektetésekben. Számos nyugati cég megroggyant pénzügyileg, a kínaiak pedig kapva kaptak az alkalmon: egyre nagyobb étvággyal kezdtek vállalatokat venni a fejlett világban, hogy ezeken keresztül technológiákat, globális márkákat, know-how-t és piacokat szerezzenek. Emellett a zöldmezős beruházások is beindultak, a kínaiak megpróbálják hazai piacaikon is felvenni a versenyt az európai és amerikai cégekkel. Ezt a stratégiát pedig nagyban megkönnyíti, hogy tele vannak pénzzel, és megengedhetik maguknak, hogy néha mellényúlnak.

Az Európába érkező kínai működőtőke-befektetések exponenciálisan növekednek: míg 2008-ban nagyjából egymilliárd euró jött, addig 2015-ben már 20 milliárd. Sok más mellett a Pirelli, két francia hotellánc és spanyol bankok kerültek kínai kézbe, de több száz zöldmezős beruházást is hoztak. Mára olyan rettentő méreteket öltött a kínai tőke kiáramlása, hogy a kormány szerint is kezd túllépni az egészséges kereteken.

Kína abból a szempontból külön érdekesnek tartja a kelet-közép-európai térséget, hogy 2008 után befektetési vákuum alakult ki nálunk. Régiónk hagyományosan erősen függ a német és osztrák befektetésektől, amelyek elapadtak, a kínai cégek pedig stratégiai lehetőséget láttak ebben, és megpróbálták kihasználni, hogy Berlin éppen magával és a görögökkel van elfoglalva.

Emellett pedig az is fontos szempont, hogy mi már EU-s piac vagyunk, tehát az itt megtermelt termékeken nincsen külső vám. Viszont a munkaerő költségei relatíve alacsonyak, azaz olcsón tudunk termelni a világ legnagyobb piacára.

Azonban az adatokból az is látszik, hogy ennek ellenére azért messze nem olyan kedvelt befektetési célterület Kelet-Közép-Európa, mint a nyugati, nagy, fejlett gazdaságok, ahol a kínaiak által áhított technológiák és piacok vannak, vagy mint Dél-Európa, ahol a válság után hatalmas kiárusítás indult.

Homályos, de jól kinéző adatok

Azt nehéz megítélni, hogy jelenleg pontosan mennyi kínai tőke van Magyarországon, mivel a statisztikák elég eklektikus képet mutatnak. Mást mondanak a magyar számok, megint mást a kínai és az uniós statisztikák, de különböznek az OECD és az ENSZ arra vonatkozó adatai is, hogy mekkora Kína magyarországi befektetési állománya.

1. A Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) kérdésünkre a Magyar Nemzeti Bank (MNB) számait idézte, ezek szerint 2014-ben a Kínából származó közvetlen tőkebefektetések állománya 245 millió dollár volt.
2. A kínai kereskedelmi minisztérium 556 millió dolláros befektetési állományt tart számon. De ez a statisztika nem veszi figyelembe a kínai cégek más országokban alapított leányvállalatainak tranzakcióit, márpedig Magyarországra többségében utóbbiak hoznak pénzt.
3. Az MNB szerint közvetlenül kínai cégek nagyjából 200 millió dollárt fektettek be eddig összesen Magyarországon, de leányvállalataikkal együtt egymilliárd dollárnyi működőtőkéjük van itt.
4. A KKM egy ismeretlen szakértői becslésre hivatkozva azt közölte, hogy a valós szám nagyságrendekkel nagyobb, 2,5 milliárd dollár körül lehet.
5. Az általunk megkérdezett szakértőktől ennél is nagyobb, 3 milliárd körüli számokat is hallottunk, de ez is csak becslés.
6. Az American Enterprise Institute nevű amerikai konzervatív agytröszt, amely egyébként veszélyesnek látja és láttatja a kínai tőke globális terjedését, 6 milliárd dollárról ír, de ez teljesen irreális összeg, és sok olyan tételt tartalmaz, ami nem befektetés, illetve még nem is valósult meg.
7. A német Mercator Alapítvány Kína-kutató intézete (Merics) és az amerikai Rhodium befektetési tanácsadó átfogó elemzése pedig 2 milliárd eurót említ.

Valószínűleg ez utóbbi a leghitelesebb közelítés, miután emögött legalább világos (ha nem is betonbiztos) módszertan áll. A Mercator–Rhodium-féle elemzésből az is kiderül, hogy Magyarországon regionális szinten kifejezetten sok a kínai tőke: lepipáljuk az összes közép-kelet-európai országot, de például még Svédországot is.

Ez alapján valóban úgy tűnhet: savanyú fanyalgónak kellene lenni ahhoz, hogy a keleti nyitást ekézze az ember. Ezzel érvel Szijjártó Péter külügyminiszter is, amikor arról beszél, hogy „ha valaki megnézi a számokat higgadtan, nem valamifajta politikai mozgatórugóval, akkor azt látja, hogy a kínai nagyvállalatok befektetéseinek egyik legfőbb európai hídfőállása Magyarország”.

A látszat azonban eléggé csalóka, hiszen nem mindegy, hogy pontosan hogyan és miből jött ki ez a magas szám. Esetünkben pedig azt látjuk, hogy – bármiféle politikai mozgatórugó nélkül – a dolgok mögé nézve jóval összetettebb a helyzet; ráadásul a szép számok nem a jelenlegi kormány tevékenységét dicsérik.

Nagyban hátráltatja a nyitást, hogy a gazdaságdiplomáciát tapasztalatlan, forrásaink szerint szakmailag felkészületlen emberek viszik. A jelenlegi kínai nagykövetet ötéves diplomáciai tapasztalattal nevezték ki, ami nagyon kevésnek számít egy ilyen magas pozícióban. Az első beosztottnak és ideiglenes ügyvivőnek ez az első diplomáciai kiküldetése (azaz rögtön a pekingi nagykövetség vezetésével kezdte!). Több kínai nagyvárosban pedig harmincas éveik legelején járó főkonzulok próbálják egyengetni a gazdasági kapcsolatokat, látszólag nem sok sikerrel. Ami már csak azért sem feltétlenül meglepő, mert az elég konzervatív klímájú kínai üzleti életben egész egyszerűen nem veszik komolyan az ilyen fiatal embereket.

Természetesen arra is találunk bőven példákat, hogy a fiatalon magas pozícióba került személyeket erős családi szálak fűzik a kormányzatban vagy akörül feltűnő, kevésbé ismert, de fontos háttéremberekhez. És a rossz nyelvek szerint Kína-főosztály is csak azért van a külügyben, mert Szijjártó így tudta megfelelő bérkategóriába rakni a bizalmasának számító Mészáros Mártát.

A kinevezések urambátyámvilága azonban csak a jéghegy csúcsa. Diplomaták szerint a keleti nyitás hevében úgy megvonták a forrásokat a külképviseleteken, hogy szimpla protokollfunkciókra is alig van pénz. Eközben pedig milliárdok tűnnek el a kereskedelemfejlesztés végett létrehozott Magyar Nemzeti Kereskedőházban, amely láthatóan még amatőrebb munkát végez, mint a külügy.

Az pedig kifejezetten meglepő volt, hogy a korrupciót mind a diplomáciai, mind az üzleti oldalról érkező forrásaink előhozták mint a kínai nyitást akadályozó tényezőt. Nem mintha Magyarországon ez önmagában furcsa lenne, de aki kicsit is foglalkozott Kínával, tudja, hogy a csúszópénzek világa egyáltalán nem idegen tőlük sem, sőt. Ugyanakkor a kínai érintettektől érkező visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy ami Magyarországon folyik, az már nekik is sok.

Hallottunk olyan történetről, miszerint több kínai cég is szívesen jött volna egy nagy magyar megyeszékhely melletti ipari parkba, de az üzlet végül megdőlt azon, hogy a helyi kiskirály 20 százalékos csúszópénzt kért. Állítólag olyan is történt, hogy magas szintű találkozón kerültek elő relatíve nevetséges összegek egy üzlet előfeltételeként, amit a kínai fél nem értett és kifejezetten sértőnek talált.

Nem is az összegekkel van a baj, hanem a körítéssel és a módszerekkel, amelyek forrásaink szerint már a kínaiaknak is gázosak. Főleg annak fényében, hogy Kínában gőzerővel folyik a korrupcióellenes harc, ezért mostanában mindenki ügyel arra, hogy ne túl feltűnően tömje saját zsebeit.

Nem zakatol a vonat

Mind az állami érdekcsoportharcra, mind a teljes szakmai inkompetenciára találunk ékes példákat az utóbbi évek kínai bizniszei körül. Előbbiek önmagukban egy elég jól elkülöníthető csoportot képeznek: a meg nem valósult vasúti projektekét. Ezeket egy forrásunk szerint a magyar fél találta ki, mert az EU-tól nem jött pénz az érintett vonalakra, ezért az volt az elképzelés, hogy majd kínai pénzből csinálják a fejlesztéseket.

Erre a kínaiak is nyitottak. Az utóbbi években Kínában elképesztő vasútépítési láz tört ki: 2008 óta több nagy sebességű vasutat létesítettek, mint a világ többi része együttvéve, valaha. Azonban minden faluba mégsem lehet új vasutat felhúzni, így a belső beruházási szükséglet csökkent, a gyártókapacitások megmaradtak. Ezért most külföldön szeretnének vasutat építeni, hogy eltartsák az utóbbi években hatalmasra duzzadt szektort.

Ehhez Magyarország célként és eszközként is jól funkcionál. Ezek nem nagy beruházások ugyan, egy-egy kínai cég fél fogára elegendőek, viszont belépést nyújthatnak az EU-s piacra, és referenciaként szolgálhatnak az uniós terjeszkedésre. Viszont a látszólagos érdekegyezés ellenére a dolog nem jött be.

• Először a ferihegyi reptérre vezető gyorsvasút volt terítéken. Ennek már évek óta megvannak a kidolgozott tervei a kínaiaknál, de különböző okokból nem sikerült egyről a kettőre jutni. Az éppen aktuális megvalósíthatósági tanulmány alapján úgy tűnik, nem a kínaiaknak kedves terv fog megvalósulni.
• Hasonló a helyzet a V0-s budapesti vasúti elkerülővel. Ezt a KKM szerint majd a 2011-ben kialkudott hitelkeretből fogják megépíteni, de jelenleg ez elég valószínűtlennek tűnik. A legalábbis kérdéses megalapozottságú projekt évek óta hánykolódik.
• A legújabb projekt pedig a Budapest–Belgrád-vasútvonal. Ez lenne minden idők legdrágább magyar vasúti beruházása – egy olyan vonalon, amit alig használunk.

A tokkal-vonóval 700 milliárdos projekt a kínaiaknak azért is állna érdekükben, mert nemrég megvették a görögországi Pireusz kikötőjét, ahonnan szeretnének vasúton árut szállítani Nyugat-Európába, amihez ki kellene építeni a Balkánon és nálunk a délkelet–északnyugat irányú összeköttetéseket. Azonban a pireuszi kínai terjeszkedésből mi csak akkor tudnánk hasznot húzni, ha Magyarországon telepítenének a vonal mellé valamiféle ipari tevékenységet is. Ilyen tervekről viszont nem tudni, pusztán a tranzitdíjakból pedig a Figyelő korábbi cikke szerint 2400 évbe telne, mire megtérülnének az elképesztően magas beruházási költségek.

A három vasúti ügy kapcsán több részmagyarázatot is hallottunk arra vonatkozóan, hogy miért akadoznak, és ezekben elég sok a közös pont.

• Az egész biztosan közös tulajdonságuk, hogy nem érik meg: nagyon rosszak a megtérülési mutatóik.
• Másrészt hazai szakmai körökben fúrják a projekteket, ódzkodnak a kínai beruházótól és az alkalmazandó technológiától.
• Harmadrészt a kínaiak azt akarják, hogy saját cégeik építsék, a magyar kormány meg azt szeretné, hogy a hatalomhoz közel álló magyar cégek. Ez a legneuralgikusabb pont: a kínaiak érdeke az, hogy cégeik munkához jussanak, ugyanakkor Magyarországon az infrastrukturális beruházások hagyományosan a legnagyobb politikai kifizetőhelyek, a kettőt pedig nehéz összeegyeztetni.
• A negyedik problémás pont a finanszírozás: a magyar kormány ingyenpénzt szeretne, a kínaiak viszont piaci feltételek mellett nyújtanának hitelt.
• A fenti két probléma összekapcsolódik. Ezt közvetetten Szijjártó is elismerte, amikor úgy nyilatkozott, hogy „minél magasabb lesz a magyar vállalati részvétel, annál magasabb hitelkamatot tudunk kigazdálkodni, és ugyanez igaz fordítva is, vagyis egy alacsonyabb részesedésnél kisebb kamatot bír el a beruházás”. Más szóval a magyar részvételt az állam gyakorlatilag a hitel kamatán keresztül fizetné meg a kínaiaknak.
• Ehhez jön még a források EU-kompatibilitása. Ez kiskapukkal megoldható, és a Budapest–Belgrád-vasútvonal esetében meg is oldották, de mire sikerült megtalálni a megfelelő konstrukciót, eltelt bő egy év, és az egész projekt még egy fokkal bonyolultabb lett.

De egyelőre még az sem biztos, hogy sikerül kicselezni az EU-t. Az Európai Bizottság ugyanis – az ár fényében nem meglepő módon – korrupció gyanúja miatt kötelezettségszegési eljárást indított a vonal miatt Magyarországgal szemben. Tehát könnyen lehet, hogy a kínai nyitás ékkövének szánt projektből a korrupció és érdekcsoportharc miatt a végén semmi sem lesz.

Jól mutatnak tehát a 2-3 milliárd eurós-dolláros becslések, de ha erről lefejtjük a sallangot, akkor azt látjuk, hogy a Wanhua és a Huawei fejenként nagyságrendileg 100-200 millió euró körül fektetett be itthon, és ketten együtt nagyjából ötezer embert foglalkoztatnak közvetve és közvetlenül. A többi kínai érdekeltség ennél jóval kevesebbet költött és kevesebb embernek ad munkát.

Bár a KKM szerint a kínai cégek összesen tízezer embert foglalkoztatnak itthon, az nem világos, hogy ebbe pontosan mi tartozik bele, az ezt firtató kérdésünkre pedig nem kaptunk választ. Kérdés például, hogy benne vannak-e az olyan kereskedelmi központok, mint az Ázsia Center és a China Mart, valamint a rengeteg kínai kisbolt és étterem. Ez utóbbiak ugyanis nem kifejezetten azt a fajta tőkebefektetést képviselik, amelyről a keleti nyitás szól, és az adóhatóságnak is sok pluszmunkát adnak.

Nemzetgazdasági szinten azonban végül is lényegtelen, hogy fél-, egy- vagy kétmilliárd euró kínai tőke van itt. Hiszen a teljes magyarországi külföldi működőtőke-állomány az MNB adatai szerint valamivel több mint 70 milliárd euró, ehhez képest tehát eltörpülnek ezek a számok. De még az ázsiai országok között sem kiemelkedő a kínai részarány: Japán 1,7, Dél-Korea 0,9 milliárd eurót fektetett be Magyarországon, és ezek döntő része zöldmezős termelőkapacitás. A kínai 10 ezres számmal szemben a Japán Külkereskedelmi Szervezet, a JETRO adatai szerint a szigetországi cégek több mint harmincezer embert foglalkoztatnak Magyarországon, 86 százalékukat a kormánynak oly kedves gyártószektorban. Ehhez pedig nem kellett semmiféle japán nyitás, sőt a japánok annak dacára is itt vannak és maradnak, hogy a kormány nagyon látványosan dörgölőzik legnagyobb ellenségükhöz.

Azt szinte mindenki kiemelte, akivel beszéltünk, hogy a kínai befektetésekre nem lehet megoldásként vagy megváltásként tekinteni, és bármennyire is szeretnénk, nem leszünk Kína európai hídfőállása sem. Természetesen jó, ha minél több befektetés jön Kínából, de annyi sosem fog, hogy megoldja minden gondunkat. A kínai tőke becsábításában pedig növekszik a konkurencia, mivel egyre több térségbeli ország áll sorban Kínánál a pénzért.

A méretbeli különbségek miatt Peking az utóbbi években egy egységként kezdte el kezelni Közép- és Kelet-Európát, 16 térségbeli országot ültetett egy asztalhoz, hogy dolgozzanak ki valamiféle regionális kínai fejlesztési stratégiát. És bár a kínaiak kissé naiv módon azt szeretnék, ha a térségbeli országok egymással együttműködve állnának elő egy egységes koncepcióval, valójában a tizenhatok egymással versenyt futva és egymást fúrva akarnak befektetésekhez jutni.

Azt pedig nemcsak mi hangoztatjuk közülük, hogy Kína európai kapuja, hídfőállása akarunk lenni, hanem mindenki más is. Ezzel viszont az a baj, hogy Kínának egyáltalán nincs szüksége kapura, hiszen már ezer bejárata van Európába. És ha lenne, akkor sem feltétlenül egy tengerpart nélküli országocska kellene neki a keleti végeken. Kína kapuja ugyanis a rotterdami és a hamburgi kikötő, illetve most már Pireusz is, és köszöni szépen, ezek nagyon jól működnek. A hídfőállás-szerepet tehát elég nehéz lenne eladni a kínaiaknak, ezért sok értelme nincs is erőltetni.

A hídfőállás-szerepet már csak azért sem érdemes túlértékelni, mert az utóbbi néhány év adataiból kristálytisztán látszik, hogy nem elsősorban mi, közép-kelet-európaiak érdekeljük a kínaiakat. Az itteni befektetések ugyanis eltörpülnek a Nyugat- és Dél-Európába irányuló tőkeáramlás mellett. Ahogy az elején írtuk: a kínaiak technológiát és márkát akarnak vásárolni, az pedig nyugaton van.

Az is látszik az adatokból, hogy az utóbbi egy-két évben Magyarország már régiós szinten sem emelkedik ki a mezőnyből, ha a kínai tőke bevonzásáról van szó. Ott vannak például a csehek, akiknél a CEFC nevű kínai óriáscég 2015-ben elképesztően bevásárolt, a Slavia Praha focicsapattól kezdve sörgyáron és légitársaságon át pénzügyi és médiaérdekeltségekig mindenbe beszálltak. De az utóbbi időben Lengyelország is kezdte aktivizálni magát.

Lengyelországnak hatalmas előnye, hogy messze a legnagyobb térségbeli piac, Csehországnak pedig az, hogy messze a legfejlettebb volt keleti blokkbeli ország. Ezeket a hátrányokat pusztán gazdaságdiplomáciával nem lehet ledolgozni, bár forrásaink úgy látják, hogy a csehek és a lengyelek eleve sokkal jobbak ez utóbbiban: ők a nagy politikai gesztusok helyett közép- és alsóbb szinteken, szakmai alapon, jól felépített stratégia mentén nyomulnak, látszólag hatékonyabban. Ennél is nagyobb fegyvertény számukra, hogy náluk piaci alapokon folyik a kínai nyitás, tehát valós gazdasági igények és lehetőségek vannak, nem felülről vezérelt nagy tervek.

Ez tükröződik a számokon is: tavaly a Merics adatai szerint a csehekhez 360, a lengyelekhez 470 millió euró kínai tőke érkezett, azaz arrafelé ötször-hatszor annyi pénzt költöttek a kínaiak, mint nálunk.

Németország nem örül

Kína kelet-közép-európai térnyerésének sem Brüsszelben, sem Berlinben nem örülnek különösebben. Németország elsősorban a saját térségbeli pozícióit félti, és egy forrásunk szerint a rivalizálás politikai és céges szinten is megjelenik. Az EU részéről a nyugat-európai cégeknek nyújtott konkurencia mellett az is aggályos, hogy a kínaiak gyakran nem nagyon szeretik betartani az uniós szabályokat, az érintett EU-tagok pedig igyekeznek segíteni ezek kijátszásában.

Persze ebből a szempontból a németek is megérik a pénzüket. Németország messze Kína legfontosabb uniós kereskedelmi partnere (a teljes forgalom nagyjából negyedét bonyolítják), és a kínai befektetések egyik fő célországa is. Addig pedig semmi baja nem szokott lenni, amíg hozzá jön a pénz, sőt ennek érdekében aktívan próbálja ferdíteni az EU Kína-politikáját. És ahogy a kicsiknél, ugyanúgy megfigyelhető a kínai pénzért való versengés a nagy EU-tagok között is, elég csak a már említett brit példára gondolni.

Kínának viszont gazdasági-kereskedelmi szempontból sokkal fontosabb Németország és az EU annál, mint hogy a végeken összekapjanak. Az utóbbi időben Peking is figyel arra, hogy itteni üzletelései ne legyenek rossz hatással nyugati bizniszeire, ezért kész kompromisszumokra is. Ebből a szempontból forrásaink szerint kifejezetten kontraproduktív a magyar EU-politika.

• A kínaiaknak nem tetszik, hogy a kormány az utóbbi években hangos szélmalomharcot folytatott Brüsszellel, hiszen részben pont azért vannak itt, mert az EU piacára akarnak innen termelni.
• Másrészt viszont a kormány a konkrét, Kínát is érintő gazdasági kérdésekben végül nem tudja vagy – a politikai költségek fényében – nem akarja erőteljesen érvényesíteni az álláspontját Brüsszellel szemben, legfeljebb gesztusokat, jelképes lépéseket tesz. Bár az ázsiai szigetvitákkal kapcsolatos nyílt támogatás azt jelzi, hogy e tekintetben új fokozatra kapcsolhatnak.
• Kifejezetten hülyén vette ki magát, hogy néhány éve azt hangoztattuk, nem kell Brüsszel, majd Kína megment minket. Hiszen a kínaiak nem akarnak megmenteni senkit, ráadásul pont azért kellünk nekik, mert EU-tagok vagyunk.

De az is furcsa, hogy Orbán Viktor a multilaterális diplomácia haláláról beszél, és hangosan üdvözli a Kínát lépten-nyomon élesen már-már gyalázkodó stílusban bíráló Donald Trump amerikai elnökké választását, miközben Peking pont azt hangsúlyozza, hogy meg kell védeni Trumptól a globalizációt és a jelenlegi világgazdasági rendet – amiből Kína rengeteget profitált és profitál.