Amikor az Esőember legyőzte Bruce Willist

Luc Besson mostani filmjeit nézve szinte hihetetlen, hogy a kultikus A nagy kékséget is ő követte el. Csak 29 éves volt, amikor bemutatták a filmet, amit annyira szerettek a franciák, hogy egy évig nem is került le a mozik műsoráról. A film Jacques Mayol élete alapján íródott (a sportbúvár, akinek meggyőződése volt, hogy az ember legalább annyira vízi, mint amennyire szárazföldi lény, részt is vett a forgatókönyv megírásában), de benne vannak a rendező gyerekkori élményei is. Luc Besson szülei ugyanis búvároktatók, ő maga pedig sokáig tengerbiológusnak készült.

Adott két sportbúvár, Enzo (Jean Reno) és Jacques (Jean-Marc Barr), a szabadtüdős merülés bajnokai. Barátok és vetélytársak egyben, pedig különbözőbbek nem is lehetnének. Enzót a siker és a pénz vonzza, egyszerűen legjobb akar lenni valamiben, míg Jacques a tenger rabja. Hiába talál rá a szerelem, a nagy kékség csábítóbb marad számára. Csak félig ember, félig inkább delfin, akikhez egészen különleges kapcsolat fűzi. A filmnek rögtön három verziója is van, egy átlagos hosszúságú, egy hosszabb és egy közel három órás változat. A nagy kékség az a különleges eset, amikor a hosszabb verzió nem fárasztóbb, hanem még jobb. (Összbevétel: 3,5 millió dollár)

1988-ban még Tim Burton sem volt az a görcsfák és töklámpások között rekedt, Johnny Deppen kívül senki mással nem dolgozó, önismétlő rendező, aki ma. Épp ellenkezőleg: a Beetlejuice volt a legelső olyan nagyköltségvetésű mozifilmje, amit az addigi kisfilmjei (Aladdin-tévéepizód, Vincent, Frankenweenie) stílusában, horrorklasszikusokra kikacsintós, gótikus meseként forgathatott le egy nagy stúdiónak. A Disney-animátorként csak unatkozó rendezőzseni a Beetlejuice-ban végre felvonultathtatta az azóta már klisévé koptatott védjegyeit, például a rozoga házban lakó, különc tinit (Winona Ryder, a festett arcú, idióta főhőst (Michael Keaton) és a mi világunkkal párhuzamosan létező szörnybirodalom rémeit. Érdekesség, hogy a címszereplőt eredetileg a táncos-komukus Sammy Davis Jr. lett volna, de David Geffen zenepápa nyomására Burton végül Michael keatont szerződtette le. (Összbevétel: 73,7 millió dollár)

A filmesek a legjobb filmeket mindig arról csinálják, hogy mennyire szeretik is ők a filmeket. Nincs ez másképp Giuseppe Tornatoréval (Maléna, Az óceánjáró zongorista legendája) sem, aki egyik első filmjét rögtön ennek a témának szentelte. A kis Salvatore apja meghal a háborúban, a fiú minden idejét a helyi moziban, a Cinema Paradisóban tölti. Nem csak a filmek nyűgözik le, itt talál barátra a középkorú gépész, Alfredo személyében és itt történnek meg vele a gyerek- és kamaszkor legfontosabb eseményei.

Tornatore már 1988-ban temette ezzel a filmmel az igazi mozit, pedig hol volt még akkor a Vas- és Acélemberes, Magányos lovassal és Tűzgyűrűvel súlyosbított 2013-as nyár. (Összbevétel: 12 millió dollár)

A 2010-ben elhunyt Leslie Nielsennek nem volt ám mindig ősz haja: 1956-ban még barna frizurás Flash Gordon-klónként, lézerpisztollyal az oldalán mentette meg a lenge ruhás űrcsajokat a korszak egyik legjobb sci-fijében, a Forbidden Planetben. A vicces zsarufilmek fénykorában, 1982-ben elinduló Nagyon különleges ügyosztály sorozatban, majd a tévésikert követő moziverzióban viszont már a jól ismert fizimiskájával nyomozott két büntető poén között. Leslie Nielsen Frank Drebin hadnagya a fergeteges Csupasz pisztolyban (és a két folytatásában) nemcsak körberöhögte az összes hollywoodi nyomozót Piszkos Harrytől a Beverly Hills-i zsarun át a Halálos fegyver-széria Riggs-Murtaugh párosáig, de legalább akkora ikonikus alakja lett a filmtörténetnek, mint ők. (Összbevétel: 78,7 millió dollár)

Stallone, Schwarzenegger és a többi izomhegy alkonyát pont az a Bruce Willis hozta el 1988-ban, aki később betársult melléjük a Planet Hollywood étteremláncba. Az első Die Hard (ami eredetileg pont Schwarzenegger Kommandójának folytatása lett volna) gyönyörűen bemutatta, hogy nem kell kétméteres gólemként helikopterágyúkat emelgetni ahhoz, hogy valakiből hiteles akciósztár legyen, mert a nézőknek jobban bejön, ha a főhős véres atlétatrikóban szenved meg a filmvégi sikerért. Az első Die Hard nemcsak felvonultatta, de körbe is röhögte az előző évtizedek legnagyobb akciófilmes kliséit, ideértve a Bond-mozik filmvégi nagy leszámolását és a kedélyes beszélgetést a főgonosszal (lásd a Dr. Nót vagy Az aranypisztolyos férfit). A mindig mogorva, láncdohányos és alkoholista zsaru, John McLane pedig dollármilliárdokat termelő hollywoodi ikonná nőtte ki magát, akinek egy rakás folytatásban elronttották a gonoszok a karácsonyát. (Összbevétel: 140,7 millió dollár)

A legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb férfi főszereplő Oscarját is az Esőember kapta 1989-ben, vagyis a kivételes 1988-as filmtermésből a filmakadémia tagjai ezt látták a legjobbnak. Pedig olyan filmek voltak még versenyben, mint Az alkalmi turista, a Veszedelmes viszonyok, a Lángoló Missisippi és a Dolgozó lány.

A főszereplő, Charlie Babbit (Tom Cruise) a lelketlen, nyolcvanas évekbeli yuppie prototípusa, aki éppen élete nagy üzlete előtt áll. Csak egy kis pénz kéne hozzá, így aztán nem is érheti jobb hír, minthogy gazdag apja, akivel tizenöt éve nem állt szóba, meghalt. Csakhogy a papa a díjnyertes rózsabokron és az autón, ami miatt megromlott a viszonyuk, mást nem hagyott Charlie-ra. Az örökös a bátyja, Raymond (Dustin Hoffman), aki autista és egy intézetben él. És akinek a létezéséről Charlie-t elfelejtették tájékoztatni.

Mi sem természetesebb, minthogy Charlie elrabolja a bátyját. Az Esőember az ő utazásuk története keresztül Amerikán, értintve egy pszicháter rendelőjét, egy Las Vegas-i kaszinót és egy rémült családot is. (Raymondnak mindenáron látnia kell a kedvenc vetélkedőjét.) Nyálas és szájbarágós, de nem lehet nem szeretni. Ma már furcsa, de 25 évvel ezelőtt ennek a filmnek még úgynevezett társadalmi haszna is volt. Az autizmus közel sem volt ennyire ismert betegség, mint ma, az Esőember sikere után került be a köztudatba, sok autistát ezt követően diagnosztizáltak. (Összbevétel: 354,8 dollár)

1988-ban Tom Cruise-nak sikerült a bravúr: egyszerre játszott egy Oscar-díjas és egy Arany Málna-díjas filmben. Utóbbi a Koktél, ami a legrosszabb film és a legrosszabb forgatókönyv díját is elnyerte. Ez a közönséget legkevésbé sem érdekelte: a Koktél közel 200 millió dollár termelt költséges akciójelenetek és (akkor még) igazán nagy sztárok nélkül. Brian Flanigan (Tom Cruise) mixerként dolgozik, hogy fedezze egyetemi költségeit. Megismerkedik Doug Coughlinnal (Bryan Brown), a szakma nagy öregjével, aki saját koktélbárról álmodik. Jamaicába mennek dolgozni, mert ott többet kaszálhatnak és Brian barátunk persze szerelmes lesz. A film tanulsága az egyszerűnél is egyszerűbb: a pénz nem boldogít, a szerelem annál inkább.

Nem is a vaskos mondanivaló miatt van helye a Koktélnak 1988 legemlékezetesebb filmjei között. Maradandó hatása egyrészt a bárokban, másrészt Tom Cruise karrierjén látható. A film után szinte elvárás lett, hogy a mixerek ne csak italokkal, hanem teljesen értelmetlen üvegdobálással is szórakoztassák a közönséget. Tom Cruise poszterét pedig évekig nem lehetett levakarni a lányszobák faláról. Annyira népszerű lett, hogy szívós munkával, a szcientológa és a Katie Holmes-féle álszerelem segítségével is csak a kétezres évek közepére sikerült letaszítania magát az első számú hollywoodi szívtipró trónjáról. (Összbevétel: 171,5 millió dollár)

Martin Scorsese filmje ellen már a forgatásakor tiltakoztak. Amerikában csak rendőri biztosítás mellett mutathatták be, sok európai országban csak cenzúrázták, Párizs egyik mozijában pedig még bombát is robbantottak, hogy megakadályozzák a vetítést. Az évekkel későbbi magyarországi premier ellen a Hit Gyülekezete tüntetéssel tiltakozott, 1997-ben pedig a film tévés vetítése ellen Paskai László bíboros, esztergom-budapesti érsek emelt szót. Lukács László, a Magyar Katolikus Püspöki Kar Kommunikációs Irodájának igazgatója úgy vélte, Jézusra nem terjedhet ki az alkotói szabadság. De tiltakozott a vetítés ellen a Magyarországi Református Egyház zsinata és a Magyarok Világszövetsége is. A csatorna végül meghátrált és levette a műsorról a filmet.

Pedig Scorsese semmi mást nem tett, mint Nikosz Kazantzakisz, a film alapjául szolgáló regény szerzője: esendőnek, tépelődőnek ábrázolta Krisztust. Bár a sok botrány miatt ez elsikkadt, de mindezt egy remekműben tette, olyan színészekkel, mint Willem Dafoe, Harvey Keitel vagy David Bowie. (Összbevétel: 8,3 millió dollár)

1988-ban a Disney és Steven Spielberg cége, az Amblin Entertainmant hozta össze közösen az év második legtöbbet kaszáló blockbusterét, a Roger nyúl a pácbant. A siker természetesen nem volt véletlen. Spielberg legjobb tanítványa, Robert Zemeckis a mögötte álló Disney-producerekkel és az Industrial Light&Magic trükcsapatával karöltve zseniálisan házasította össze a 40-es évek bűntől fuldokló noirjait az animáció aranykorával, azaz a szakadékon átfutó és ejtőernyő nélkül is életben maradó rajzfilmfigurákkal. A történet az amerikai keményöklű krimik fergeteges paródiája: a mogorva és alkoholista magánnyomozó (Bob Hoskins) annak ellenére vállalja a bögyös rajzfilmdíva, Jessica Rabbit megfigyelését, hogy a testvérét pont a hús-vér emberekkel együtt élő firkák ölték meg.

Az őrült vidámparki hullámvasutazásra hasonlító nyomozás során a goromba főhős természetesen összehaverkodik a gyilkossággal vádolt, szerencsétlen rajfilmszínésszel, Roger nyúllal, és megmenti őt a zsarnoki Doom bíró (Christopher Lloyd) kivégzőosztagától is. Bob Hoskins egyébként a mai napig is elmeséli az interjújiban, hogy a trükkfelvételek alatt mindig rászóltak: zárt ujjakkal fojtogassa a Rogert helyettetesítő animatronic figurát, mert ha utólag több millió dollárértm képkockánként kell berajzolni az ujjai közé a rajzfilmnyúl nyakát, akkor a plusz költségeket rajta verik le. (Összbevétel: 329 millió dollár)

Ahogy az lenni szokott, Choderlos de Laclos levélregényét rövid időn belül kétszer is megfilmesítették. Bár Milos Forman 1989-es Valmontja sem lett rossz film, kultikussá Stepen Frears verziója vált. Glenn Close, John Malkovich és Michelle Pfeiffer meghálálták a kivételes lehetőséget, hogy izgalmas, összetett figurákat játszhattak. Az unatkozó, gazdag Merteuil márkiné (Glenn Close) fogad a hírhedt nőcsábász Valmonttal (John Malkovich), hogy a férfi nem tudja elcsábítani az ernyességéról ismert Madame de Tourvelt (Michelle Pfeiffer). A következményekkel egyikük sem számol, így végül választaniuk kell a boldogság, vagy a büszkeség, a hírnevük között és persze, hogy az utóbbi mellett döntenek.

Aki látta a film zárójelenetét, ahol Merteuil márkiné rájön, hogy mindent elvesztett, amiért addig élt, egészen biztos égbekiáltó igazságtalanságnak tartja, hogy Glenn Close, bár jelölték érte, nem kapta meg a legjobb női főszereplőnek járó Oscart. (Arról nem is beszélve, hogy azóta sem nyerte el a díjat.) Hab a tortán, hogy még a mellékszerepekben is olyan színészeket láthatunk, mint UmaThurman vagy Keanu Reeves. (Összbevétel: 34,6 millió dollár)