Ámbár

Hiába, hogy a Szíriuszról jöttünk, hiába vagyunk oly fenségesen különbek az összes többi nemzetnél, a magyar is tántoríthatatlanul kukkol, pontosan olyan tömegben mégpedig, amilyet csak a nemzet legnagyobb (legkisebb?) fiai álmodnak szószékük elé, kampányzárás idején.

Danyiil Harmsz

Kétmillió ember. Danyiil Harmszot, a nagy orosz költőt egyszer versfaragásra késztette a puszta vízió, hogy millióan ugyanazt csinálják. (Mennek, konkrétan.) Másokat, kevesebb lírai, ám több stratégiai adottsággal bíró hírességeket ugyanez az ötlet háborúk kirobbantására sarkallt. Kétmillió egyszerre megszólítható ember olyan tényező, amit senki nem hagyhat figyelmen kívül. Kétmillió ember: az kísértés, hogy tetsszünk nekik.

Legalábbis hogyha az embernek foglalkozásából adódóan jól jöhet, ha kétmillióan figyelik. A színésznek-rendezőnek pedig nem árt, hiszen a piacról él ő is. Így került a Big Brother színpadára és házába Koltai Róbert, mint meglepetés a lakóknak, suzuki-aranyszínű szalaggal átkötve, zörgős papírban. Gyere csak, Róbert, most egy kicsit elővesszük a spájzból a téged tartalmazó üvegcsét, kihúzzuk a dugót, sztár lehetsz megint, összesen tizenkét percet kapsz az ország legnézettebb műsorából. Mikor láttak utoljára ennyien? Na ugye. Ez összesen két anekdotát jelent, és te nézheted meg, hogy le vannak-e zárva a bőröndök. Utána aztán visszakerül a dugasz, s a palack a polcra, ennyi volt, oszd be. Ja, és lehet, hogy leadjuk a filmedet is, de azt másik osztály intézi, nem ígérhetünk semmit.

Hakni, persze, és ebben nincs semmi új: Havas Henrik vagy Pataki Attila is megfordult már a BB színpadán. Koltai személye azonban veszedelmes trendet rajzol ki, ha - bevallott, játékos elhamarkodással - görbét fektetünk az itt megjelentek koordinátáira. Havast és Patakit már elégszer láttuk, ahogy belülről a képernyőre tapadnak, szívókorongjaikkal kétségbeesetten kapaszkodnak az üvegbe, majd lassan lecsúsznak rajta, szabadon hagyva eközben érzékeny véknyukat az effajta élcelődéseknek. Koltai kicsit magasabb trambulinról zuhant ebbe a másik nyilvánosságba, számára - még - méltatlan szituáció, hogy hümmögve végighallgassa Évi tolmácsolásában, ki hol aludt a házban, mielőtt átköltözött volna a másik ágyra, lesütött szemmel félbeszakítsa mondandóját, amikor Claudia akcióba küldi. S jutalom-mobiltelefonnal a zsebében ballagjon haza, meg azzal a különös érzéssel, hogy most megmutatta kétmillió embernek, milyen mélységesen szégyenletes helyzetbe kényszerül, aki ezzel a kétmillió fejű lénnyel beszélni akar.

Ölthet-e a kultúra fröccsöntött álarcot, ha így beférkőzhet a diszkókba?

Nem kell emiatt elásni nagy nevettetőnket, az illetékes elvtársat, illetve ha el kéne, akkor nem emiatt. Jelenése csupán a tömegvonzást illusztrálja, és figyelmeztet arra, hogy kétmillió szempár figyelméért szinte bárki lemegy plüsskutyába, ha teheti, ha talál egy szenescsúszdát, amelyen végigszánkázva a Big Brother stúdiójába érkezhet, még ha szükségképpen seggre is esik. Ne legyen kétségünk: kizárólag a tévétársaságokon múlik az, hogy politikusok nem osztják a lakkmosolyt a reality show műfajában, hogy nem láttuk még Orbán Viktort, ahogy a vállán cipeli be slank kis plexi-munkállomását - mindenkinek a maga keresztje -, hogy rövid szónoklatban követelje a közönségszavazatok újraszámolását, vagy Medgyessy Pétert, amint soron kívül mindenkinek megígéri a tizenötmilliót.

realitynaplo.index.hu Volkssturm - Big Brother-megnyitó Realitynapló 1. - Lehet matyizni Realitynapló 2. - És provokátorok Realitynapló 3. - Tulajdonképpeniségek Születési agónia - Való Világ-megnyitó Realitynapló 4. - A valóság odaát van Realitynapló 5. - Mindörökké valóság Realitynapló 6. - A Nagy testvért figyeljétek? Realitynapló 7. - Szerencseherék Realitynapló 8. - Jogi esetek Realitynapló 9. - Valóságshow-elmélet haladóknak Realitynapló 10. - Fele királyságok Realitynapló 11. - Vissza a valóságba

A show rendezőinek elve egyébként világos: ők a műsor úgynevezett fényét emelnék ezekkel a népszerű művészekkel. Úgy valahogy, mintha a Pólus Center reputációját azzal próbálnák javítani, hogy ritka, védett madarakat betonoznak a padlójába. A milliófejű sárkány megeszi szívesen a színészt, a költőt, az írót, mint az olivát a pizzán, csak ne beszéljen három percnél hosszabban. S a népszerű művész nem beszél, röviden bemutatkozik, laza és tegeződik, jó fej ez az Esterházy is, a milliófejű diszkréten, csukott szájjal böfög, visszakérődzi a művészet ízét: képben van.

És még csak az az elégtétel sem adatik meg, hogy leírhassuk égre emelt arccal, mennyire rossz ez így. Egy érdekes képlet tulajdonképpen az a forró kása, amelyet kerülgetünk, illetve egy régi művészetelméleti probléma: szükséges-e az alkotás értékelhetőségéhez a befogadó; művészeti értéket képvisel-e az íróasztalfiókban felejtett, majd a könyvskorpiók csemegéjeként megsemmisülő nagyeposz? És amennyiben szükséges, akkor növeli-e az alkotás értékét, ha minél több emberhez jut el az üzenete? Az irodalom, amelyet senki sem olvas, halott mindaddig, amíg újra föl nem fedezik, de vajon élőbb-e attól, hogy milliók forgatják? Ölthet-e a kultúra fröccsöntött álarcot, ha így beférkőzhet a kocsmákba és a diszkókba, és legalább egy félmondatot elejthet ott? Hányan olvassák Faludy saját köteteit, és hányan azt a néhány versszakot, amely aktfotói mellé került?