Miért lett világhírű az angol zene? Miatta

Szép hölgyek és jó urak, itt az új év, új korszakba lép a Múltcore, a Stenk zenetörténeti sorozata is, mely ráadásul pont az újjászületésről szól – belevágunk ugyanis a reneszánszba! Igaz, kóstolgattuk már eddig is: belehallgattunk egy csalfa nők veszélyeire figyelmeztető dalba, megszólaltattunk egy fenékre írt zeneművet és belekukkantottunk a világ leggusztustalanabb kottájába is. Ám úgy igazából csak most kezdünk neki a kornak, amely nekem egy igazi meglepetéssel kezdődött.

Vannak olyan korszakok ugyanis, amelyeket látszólag művészettörténészek terveztek maguknak, annyira szépen klappol bennük minden. A barokk zene, a barokk építészet és barokk festészet olyan, mint három mosolygós, pufi tesó, le se tagadhatnák, hogy rokonok. Ehhez képest a reneszánszban mondjuk a képzőművészet és a zene szinte köszönőviszonyban sincsenek. Az előbbiről mindenkinek a napfényes Itália jelenik meg a szemei előtt, vidám, színes kavalkád, humanista bölcsekkel, antikból kölcsönzött épületformákkal és az egész meg van fejelve a perspektíva felfedezésével.

Nos a zenében erről szó sincs. Forradalmi fellángolásról a legkevésbé sem beszélhetünk, a középkorból szép simán, szinte észrevétlenül csusszanunk át. Nem igazán születnek új műfajok, az antik hagyományokat sem fedezik fel újra (csak évszázadokkal később kerül elő az egyetlen görög zene egy oszlopon, amiből egy barom levág egy darabot, hogy a felesége virágai ne billegjenek rajta). Ráadásul az egész nem a forró mediterráneumban, hanem a hűvös északon, Flandriában virágzott ki, ahonnan az olaszok sokáig csak importálták a jó zenéket és zenészeket.

És hogy Flandriába honnan érkezett? Hát a jó öreg Angliából!

A nagy zeneszerzők közt évszázadokon keresztül kevés angol névvel találkozunk. Így aztán nem csoda, hogy John Dunstable nevéről elsőre mondjuk az angolszász elektronikus tánczenei színtér egyik A38-on fellépő kiválóságára tippelnék, míg 

Pedig ők ketten a kora reneszánsz legmenőbb zeneszerzői az 1400-a évek első feléből.

Merthogy a zenében 1400-tól számítjuk a reneszánszt (igaz, egyesek szerint már az ars subtilior művészei is azt játszottak a XIV. század második felében, mások szerint csak egyszerűen túl sokat szívtak). Részint azért 1400-tól, mert az szép kerek szám, másrészt mert kb. akkor született Guillaume Dufay, a kor egyik legfontosabb szerzője. Mondjuk ez utóbbi kicsit furcsa, hiszen a beatkorszakot sem 1940-től számoljuk, pedig akkor született John Lennon, na de ez legyen a legnagyobb baj.

Apropó John Lennon! Ahogy Tomás nagyon szellemesen megállapította egy kommentben, John Dunstable nagysága abban rejlik, hogy exportcikké tette az angol zenét, ami utána legközelebb gyakorlatilag csak a Beatlesnek sikerült a XX. században! Az export nem azt jelenti, hogy onnantól angolul énekelt fél Európa (megjegyzem, eleinte a Beatles is a helyiek nyelvén próbálta eladni a számait), hanem, hogy teljesen megváltoztatta a kontinens zenéjét. Utána minden szerző kicsit az ő stílusát használta. 

Ez a stílus (az „angol modor”) akkoriban persze általános volt Angliában, csakhogy Dunstable eljutott Franciaországba, Burgundiába, s alighanem Olaszországba is. Ez a mi nagy szerencsénk, mert otthon maradt kortársainak (például a már emlegetett Powernek) a legtöbb műve száz évvel később elpusztult, amikor VIII. Henrik leszámolt a katolikus kolostorokkal. Szomorú, pedig Henrik maga is zeneszerző volt,ráadásul nem is olyan rossz.

Na de mi lehetett John Dunstable titka, amitől hasra esett tőle az akkori nyugat? Tényleg rajongtak érte, volt olyan kortársa, aki szerint

ő találta fel a zenét!

Ha el akarjuk kerülni az olyan elméleti dolgokat, hogy terc meg hármashangzat (és ugye el akarjuk), s csak a fülünkre hagyatkozunk, akkor azt mondhatjuk, hogy gyönyörű, lekerekített, már-már gömbölyű zene az övé, simogató dallamossággal. Sehol sincs az ars subtilitor elszállós kacifántossága, az ars antiqua középkori karcossága, vagy az ars nova szertelensége. 

Ezt a végtelenül kifinomult modellt fogja felhasználni később az összes nagy reneszánsz zeneszerző, hogy kialakítsa saját stílusát. 

Hogy tetszik-e? Hááát.

Legutóbb a minnesängerek kapcsán emlékeztettem magam az eredeti célkitűzésre: nem számít a kulturális jelentőség, meg a sznobfaktor, csak az, hogy őszintén mennyire tetszik egy zene. Nos Dunstable, meg az egész angol iskola nekem kicsit olyan, mint a XX. század eleji blueszenészek. Szívesen elhallgatgatom őket és tisztába vagyok a jelentőségükkel, hogy a következő évszázad zenéje gyakorlatilag rájuk épül, de magamtól nem őket választom, ha hallgatok valamit, ráadásul egyáltalán nem tudják lekötni a figyelmemet.

Az a helyzet, hogy a gyönyörű legömbölyítésben és simára csiszolásban sikerült legyalulni minden slágert, díszítést és kapaszkodót a zenéről. Nagyon szép, de nekem megfoghatatlan. Olyan mint a nő, akinek az arcán minden szabályos: gyönyörű, de nem ő lesz az, akibe messziről beleszeretek.

Pedig Dunstable tudományos alapon írta a zenéket. Nem túlzásból mondom. A sírkövén is mint híres matematikusról és a csillagok titkának ismerőjéről emlékeznek meg róla, mert hogy a matek akkoriban négy tudományágat fogalt magába: számtan, mértan, csillagászat és igen, a zene. Az alkotáskor még sokkal fontosabb volt az égi szabályoknak megfelelni, mint a mai értelemben vett hallgatóságnak.

Azért tegyük gyorsan hozzá, százszor szívesebben hallgatok Dunstabelt, mint minnesängereket. Nyugis lebegéshez tökéletes háttérzene, akárcsak a gregoriánok.

Ha meg szeretnétek vele ismerkedni, akkor több remek előadótól is vannak elérhető albumok.

És persze ne feledjétek, én is csak most ismerkedem vele. Lehet, hogy a következő koncerten az első sorban tombolok majd egy 1425-ös John Dunstable turnépólóban.

Addig is kövessétek sorozatunkat a Facebookon, mert a jövő héten is valami nagyon izgalmassal folytatjuk zenetörténeti utazásunkat. Ne maradjatok le arról se!