Ötven év alatt a régi Óbuda annyira megváltozott, hogy több helyen komoly gondban voltunk, amikor a Fortepanon összegyűjtött fényképek helyszínét próbáltuk beazonosítani. A hatvanas-hetvenes években nem csak házakat és udvarokat romboltak le, egész utcák is a lakótelep-építés áldozatául estek. A sokszor dohos, néhány nemzedékre elegendő szenvedést megélő házakkal együtt az erős szomszédsági kapcsolatok, a csak itt élő szokásrend, randihelyek, helyi közösségek is eltűntek, feloldódtak a panel szürkés árnyalataiban. Bejártuk és újrafényképeztük az egykori fotóhelyszíneket: óbudai nagykép.

A holland fotós, Hans Eijkelboom fogta magát, és hosszú éveken keresztül fotózta az utca emberét. És nem azért, hogy divatos streetfashion blogokon kielemezze a viseletüket, hanem hogy felfedezze bennük a hasonlóságot. Több, egymástól teljesen távol eső városban lőtte folyamatosan a sétálóutcákat, így jött össze az az elképesztő mennyiségű fotóból álló gyűjtemény, ami most könyv formában is megjelent. Húsz év anyagából állt össze ez a lesújtó tabló, amit a könyv címe egyszerűen foglal össze: a 21. század emberei. Több kontinensen is dolgozott a projekten, Amszterdamban, New Yorkban, Párizsban és Sanghajban is, mégis mindenhol megtalálta a párhuzamokat, legyen szó rózsaszín felsőkről, kockás ingekről vagy pufidzsekikről, az emberek között nincs is olyan nagy különbség, ha övtáskákról vagy zenekaros pólókról van szó. A könyv minden oldalán 12 variációt láthatunk egy-egy divattémára.

A testi fogyatékkal élőket gondolatban egy harmadik, semleges nemhez sorolják, akiknek nem lehetnek szexuális vágyaik. Pedig ez nem igaz. Nagykép.

Így összegzi fiatalkori élményeit az egykori dél-koreai jakuza, aki az elkerülhetetlennek tűnő halál elől Japánba menekült. Jang Szüngu (Yang Seung-woo) felhagyva a gengszterélettel nyelvet és fotózást tanult, majd hazautazott és újra felkereste társait, hogy képein keresztül mutathassa be a jakuzák nőkben, alkoholban és vaskos pénzkötegekben gazdag világát.

Nem bolondok. Nem várják, hogy megszólaljon. De odaültetik az ebédlőasztalhoz, átölelik éjszakára, megfésülik a haját, ajándékokat vesznek neki, és ha megsérül, szervizbe küldik. A viszonyuk jóval több, mint puszta szex. A dán Benita Marcussen olyan férfiakat fotózott, akik életnagyságú babákkal élnek együtt.

Ötven évvel ezelőtt, 1964. november 21-én adták át Magyarország egyik, ha nem a legszebb hídját, a budapesti Erzsébet hidat. Ezen a napon hatalmas tömeg hömpölygött a hídon, a korabeli szakértők úgy tartották, hogy a több ezer ember jelenléte volt az igazi terheléspróba, még akkor is, ha hetekkel korábban nyolcvan busszal és negyven villamossal mérték: mit bír a híd. A helyén álló Erzsébet lánchidat a visszavonuló német csapatok 1945-ben robbantották fel, torzója tizenöt évig határozta meg a pesti oldal háború utáni arcát. A régi lánchidat már nem lehetett újjáépíteni, egy Petőfi hídhoz hasonló jellegtelen gerendahíddal nem akarták csúfítani a panorámát, így esett a választás az akkor korszerűnek számító kábelhídra. A híd képéhez hozzátartozik az elmúlt ötven év történelme: a szocialista delegációk vonulásai éppen úgy, mint a féllegális 1988-as tüntetés Bős-Nagymaros ellen, az 1990-es taxisblokád vagy a 2006-os barikádépítés az október 23-i nagygyűlések után. Felhasznált irodalom: dr. Gáll Imre: A budapesti Duna-hidak, Zsámboki Gábor: Acélszerkezetű közúti hidak építése hazánkban 1945-1969 között. A képeket javarészt a Fortepanon válogattuk.

A felfedezőknek sosem volt könnyű dolguk, klasszikus értelemben vett felfedezőnek lenni pedig a XXI. században szinte lehetetlen feladat. Nekem a szüleim például mindig azt mondták, amikor közöltem velük, hogy márpedig én fel fogok fedezni legalább egy szigetet (a hatodik kontinens felfedezéséről már korán letettem), hogy a technológiai fejlettség miatt ma már nincs olyan zuga a világnak, amit ne ismernénk. Léo Delafontaine francia fotósnak azonban sikerült bebizonyítania ha nem is teljesen az ellenkezőjét ennek, de legalábbis azt, hogy nagyon sok olyan aprócska ország, mikronemzet létezik valahol a képzelet és a valóság határán, amelyről a legtöbbször csak az állampolgárai és hozzá hasonló kitartó felfedezők tudnak.

Egy mexikói tinédzserlány a ködlepte hegyek közül küldözget whatsapp-üzeneteket az okostelefonján, noha egy régi törzsi nyelvet beszél. Nagyanyja az előtt a barlang előtt álldogál, ahol világra hozták, nagyapja pedig saját maga építette fel a házat, amelyben élnek. A 29 éves mexikói filmes és fotós, a magyar gyökerekkel is rendelkező Shandor Barcs természetes közegében, a mexikói hegyekben örökítette meg a mixtek törzséhez tartozó családot.

A Városligetben volt már minden, pénzért mutogatott szakállas nőtől motorversenyeken át szocialista népünnepélyekig, most Múzeumi Negyed lesz. Az egykori mocsaras terület és szőlőskertek helyén fokozatosan jött létre a legnagyobb pesti pihenő- és szórakozóterület; a plebsz és az elit együtt és mégis külön tette magáévá a Ligetet, mindig az aktuális politikai széljárásnak megfelelően. Kikapcsolódás, állami reprezentáció és a sör-virsli elmúlt száz éve: a Fortepan városligeti fényképeiből válogattunk.

A németek tudnak emlékezni, és ezt megmutatták a berlini fal leomlásának 25. évfordulóján is. Nyolcezer világító fehér lufiból újra megépítették a berlini falat, aztán az egészet felengedték az égbe. A vasárnap esti esemény azonban jóval több volt egyszerű lufieregetésnél: a ballonokat egyenként örökbe lehetett fogadni, mindenki ráírhatta a saját üzenetét. Ezzel a gesztussal igazi örömünnepet csináltak egy kötelező évfordulóból, turisták tízezreit csődítették a városba, és újra az utcára vitték azt a tömeget, amely ledöntötte a határt kelet és nyugat között.

Az egy nap alatt felhúzott fal drótkerítésből ormótlan fallá magasodva vágott mély sebet a német társadalomba, és választotta el egymástól a tökéletes vasfüggönyként a két világot. 29 éven át állt a hidegháború szimbólumaként, de 25 éve, 1989. november 9-én ugyanolyan gyorsan dőlt meg, mint ahogy felépült.

Kereken egy évszázada tanítanak fotósokat a Kisképzőn, azaz teljes nevén a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában. A szakot Pécsi József, a XX. század egyik meghatározó fotóművésze alapította. Az elmúlt száz évben arra törekedtek a képzésen, hogy ne csak a mesterséget oktassák, hanem az önkifejezés lehetőségeit is bemutassák. Az évfordulóra nyílt kiállításon száz diákfotót állítottak ki tíz évtizedből, az 1910-es évektől egészen napjainkig, a Fészekben végig lehet tekinteni a magyar fotósképzés száz évét a fakó, kora századi alkotásoktól, a hatvanas évek budapesti életképein át a jelenkori portrékig. A kiállításon több ma is aktív, nagynevű fotós korai munkája látható, ezekből válogattunk mi is. A kiállítás ideje alatt az archív fotóanyagokból vetítéseket is szerveznek.

A Joop Swart Masterclasst 1994 óta minden évben megszervezi a nemzetközi pályázatairól ismert World Press Photo alapítvány. A fiatal fotósoknak szóló workshop azzal a céllal jött létre, hogy felkarolja a legígéretesebb feltörekvő tehetségeket, és hozzásegítse őket, hogy szakma legjobbjaitól – és egymástól – tanuljanak.

A berliniek gyűlölték a falat, ami egy éjszaka alatt épült fel a tökéletes vasfüggöny szimbólumaként. Családok, barátok szakadtak szét, a fal pedig évtizedekig az életük részévé vált. A berlini fal utolsó éveiben már egyre több repedés mutatkozott, és végül a magyar határnyitásnak is köszönhetően olyan események indultak el, amik már elkerülhetetlenné tették a fal leomlását.

468 állomás, 1355 kilométernyi sín, évi 1,7 milliárd utas, napi 24 órás működés - ez a New York-i metró, a világ legismertebb föld alatti tömegközlekedési rendszere. Annyi filmben és tévésorozatban szerepeltek a jellegzetes kocsik és megállót, hogy az is azonnal felismeri őket, aki sosem járt Amerikában. A nagy 1888-as hóvihar után kezdték el komolyan fontolgatni, hogy a föld alá kéne vinni a tömegközlekedést a már akkor is zsúfolt városban, amikor még csak Londonban, Glasgow-ban, és Budapesten működött metró az egész világon. Végül 1904-ben indult el az első járat, így még Amerikában is megelőzte Chicago és Boston. Ma a metró olyan New Yorknak, mintha egy élő szervezet idegrendszere vagy érhálózata lenne: ha leáll (legutóbb 2012-ben a Sandy hurrikán miatt történt ilyen), az egész város megbénul. Képeink azt mutatják be, hogyan jutott el eddig a metró 110 év alatt.

Tihanyi Anna fotós elsősorban kísérletezni szeret, legismertebbek a Roy Lichtenstein pop artjait megelevenítő munkái, de a nyuszifejes képei is sok helyre eljutottak. A fiatal fotós már korábban is bezsákolt több rangos elismerést: 2011-ben Celeste díjra jelölték, New Yorkban dolgozott egy ösztöndíjprogram keretében, majd az E.On jóvoltából Berlinben is dolgozhatott, most bemutatott munkái éppen ott készültek. Ezúttal újabb jelentős kitüntetéssel lett gazdagabb: a rangos American Photographic Artists / Lucie Alapítvány díjazza, az 5000 dollár értékű elismerést november 2-án adják majd át a New York-i Carnegie Hallban. Az alapítvány olyan feltörekvő fotósokat támogat anyagilag, akik valahogyan újraértelmezik a fényképezést.

Az unalomig ismerjük már az 1956-os forradalom képeit a mindenre elszánt pesti srácokról, akiknek nyakában súlyos géppuska lóg, a Margit hídon vagy a Bem rakparton az ismeretlenbe menetelő bátor tüntetőkről, a szétlőtt pesti bérházakról, a Molotov-koktéloktól kigyulladt tankokról, az elfektetett és valósággal meglincselt monumentális Sztálin-szoborról, a barikádul használt Ikarus 30-asról vagy Nagy Imréről, amint éppen szózatot intéz a néphez. Ebben a válogatásban ilyen felvételek nem lesznek, mégsem nélkülözik a drámaiságot. A béke utolsó évét mutatjuk be a Fortepan archívumából. Nem olyan béke ez, ami után nosztalgiával gondolunk. A nácizmustól való megszabadulás eufóriája már a múlté, a Sztálin nélküli sztálinizmus korszaka ez, amikor egyre több emberben tudatosul: a dolgok nem mehetnek úgy, mint eddig, de hogy mi következzen ezután, azt még a világon senki, de senki nem tudja.

Megérkeztek a világ egyik legrangosabb természetfotós díjának idei győztesei. Az angol Természettudományi Múzeum ötvenedik alkalommal meghirdetett nemzetközi pályázatára idén 42 ezer fotót küldtek be, egy kategóriában pedig magyar győztest hirdetett a zsűri.

James Rawlings projektje, amiben az emberi konfliktusok környezetre gyakorolt hatását mutatja be, első hallásra nem tűnik különlegesnek. Azonban Rawlings speciális környezeteket mutat be, a Control (Irányítás) című munkájában például egy olyan kísértetvárost láthatunk, amit csak azért építettek fel, hogy a brit rendőrök a tömegkezelés és -oszlatás helyes módját gyakorolhassák.

András és Gyöngyi születésük óta kerekes székesek, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy teljes életet éljenek: dolgoznak, sportolnak, és van egy hatéves, egészséges kislányuk, Noémi. Most pedig arra készülnek, hogy kiköltözzenek András szüleinek a házából, és teljesen önállósodjanak. A Rehab Critical Massre készülve felkerestük őket, hogy elmeséljék, milyen spártai kiképzést kaptak a Pető Intézetben, milyen érzés, ha elfelejtik levenni őket a vonatról, és milyen reakciókat kapnak, amikor egy családként sétálnak az utcán.

A Godot Galériában közösen állít ki a Tumblr két hazai sztárja, Kovács Orsi és Mondik Noémi. Az a címe, hogy Itt élni nem rossz és itt élni nem jó, és október 17-én pénteken este nyitják meg, egészen november 15-ig meg lehet majd nézni a képeket a Bartók Béla úton. Vagy itt ebben a cikkben.

A nyilas uralom hónapjaiban az elszabadult különítményesek, a terror szagától megrészegült alakok, bámészkodók, befelé sírók és életüket kockáztató hősök között volt egy amatőr fotós is, aki gépével az utcákat járva örökítette meg a végnapjait élő Budapestet. Lissák Tivadar a nyilas plakátokat is lefényképezte, 70 év után ezek a felvételek emlékeztetnek a XX. századi magyar történelem talán legsötétebb hónapjaira a Fortepan jóvoltából.

Kolmanskop városában egykoron annyi gyémánt volt, hogy akár a hold fényénél is degeszre tömhettük volna a zsebeinket. Nem csoda, hogy pár év alatt teljesen kifosztották a bányászvárost, ma már homok fedi a fényűző kaszinókat, úszómedencéket és villamossíneket. Romain Veillon képei a hatvan éve üresen álló városról.

Több mint öt hete nem jelent meg nyilvánosan Kim Dzsongun észak-koreai vezető. A világ most azt várta, vajon részt vesz-e pénteken az észak-koreai állam alapításának 69. évfordulóján rendezett ünnepségeken. Azzal, hogy nem jelent meg, újabb találgatásokra adott okot, előkerülhetnek azok a teóriák, miszerint súlyos beteg, vagy lehet, hogy félreállították a hatalomból. Annyi biztos, hogy több felvételen is sántikált, egyes hírek szerint bokaműtétje volt, szeptember 3-a előtt pedig rengeteget szerepelt. Eltűnése óta pedig a második számú koreai vezető kezdett tárgyalásokba Dél-Koreával. Az észak-koreai propagandagépezet által kiadott képeken át raktuk össze, mit csinált idén a váratlan eltűnéséig Kim Dzsongun.

Hongkongon kívül máshol is utcára vonultak már tiltakozók Kínában, de a helyi szintre korlátozódó tüntetések mindig elültek egy idő után. Az elöregedő társadalom, az egygyermek-szabály, a felborult nemi egyensúly mellett gazdasági problémák és korrupciós ügyek is átszövik a 65. évfordulóját múlt héten ünneplő Kínai Népköztársaságot.

A díjat 2004-ben Lucien Hervé magyar származású fotóművész és felesége, Judith alapította fiatalon elhunyt fényképész fiuk, Rodolf Hervé emlékére. A pályázatra idén is 25 és 43 év közötti hivatásos fotósok alkotásait várták. A díjra az emberi tevékenység által átalakított természet kérdését vizsgáló fotósorozatokkal lehet pályázni, a téma megnevezése La Nature repensée – Újragondolt/újraalkotott természet volt. A rangos francia fotós elismerésnek majdnem minden alkalommal volt magyar díjazottja. 2014 győztese Péter Ildikó lett, a fiatal fotós már többször szerepelt a Nagykép oldalán, itt és itt. Ideiglenes című pályázata nyolc részből áll: Használaton kívül, Hulladék, Kertmozik, Cinkotai strandfürdő, Újpesti uszoda, Erzsébeti fürdő, Tájak, Fa és kanapé. Péter Ildikó képei olyan helyszíneket vesznek számba, ahol az ember valamikor újragondolta a természetet, de amint látszik, ez az újraalkotás egy kicsit sem lett sikeres. A francia pályázó, Anne-Lise Seusse a zsűri különdíjában részesült. Munkájában a Párizs környéki Courcouronnes parkot és az ott található mászófalszobrot fényképezte. A “Dame du Lac” (A tó asszonya) címet viselő 30 méter magas, színes betonból készült szobor a magyar származású Székely Péter alkotása, a park látogatóinak kedvence.

„Ez igazából egy kisváros, csak nagynak tűnik. Nagyon könnyedén járható, a tömegközlekedés meg jóval olcsóbb, mint az autózás, és többnyire az időjárás is olyan, hogy csak ritkán kényszerít a négy fal közé” – meséli San Franciscóról Troy Holden, aki fekete-fehér pillanatképein örökíti meg az amerikai város legemberibb arcát. Holden amatőr fényképészként tekint magára, és saját bevallása szerint soha nem is szeretne profi fotós lenni.

Első pillantásra nehéz megmondani, pontosan mit is ábrázolnak Sopronyi Gyula képei. Pedig jobban megnézve nagyon is egyszerűen megfejthetőek: hidakról fotózott bele az uszályok belsejébe.

A magyar kutyákat szereti, a muszlimokat és a mai melegeket kevésbé. Az európai Marilyn Monroe balettáncosból lett filmsztár és szexszimbólum, 40 éve az állatvédelemnek él: 80 éves Brigitte Bardot. Nagykép.

Ma már hivatkozási alap a magyar fiú, aki pár éve másokkal együtt elindította az animált gifek forradalmát. Hipnotikus művészet Szakály Dávidtól.