Végéhez közeledik az OFF-Biennále, a másfél hónapos képzőművészeti fesztivál, ami Budapest minden lehetséges kiállítóterét bevette az utóbbi hetekben a lakásgalériáktól kezdve az ipari területeket át a belvárosi közterekig. Az összes programot a szervezők szerint is képtelenség volt befogadni, a különböző kiállítási formákat pedig elsorolni is nehéz lenne. Az OFF-Biennále május végén zár, úgyhogy ha valaki eddig kihagyta a lehetőséget, ajánlunk neki még programokat, amiket még zárásig megtekinthet.

Az OFF-Biennále egy művészek, alkotócsoportok, kurátorok, művészetszervezők, galériások és műgyűjtők kezdeményezésére, önkéntes együttműködésben megvalósuló, alulról szerveződő eseménysorozat. Legfontosabb alapelve, hogy az OFF és az azon résztvevő programok nem kértek semmilyen állami támogatást, és nem vettek, vesznek igénybe államilag fenntartott helyszíneket, a finanszírozást ezzel szemben alapítványi és magánforrások biztosítják. 

Pont 75 éve annak, hogy Winston Churchill elrendelte a Franciaországban harcoló brit alakulatok hazamenekítését. 45 ezernél több túlélőre senki nem számított, de az óriási nemzeti összefogásnak köszönhetően 338 ezer katona evickélt haza bombazápor közepette, fogai között a part homokjával. A britek egészen Dunkerque-ig vonakodva álltak hozzá a háborúhoz, de ez a győzelemmel felérő vereség eltökéltté tette őket: nem kötnek békét Hitlerrel.

A görög gazdaság romokban hever: hat év visszaesés után tavaly növekedett először valamennyit a gazdaság, de ez egyelőre aligha hozza vissza az országból kivándorolt görögök tízezreit, de jó ideig még az országban maradtak nagy részének sem lesz munkája. A visszaesés az ország egyébként elhanyagolható nagyságú iparát is tönkretette. Jannisz Berakisz Athénból az ország északkeleti részét érintve ment a déli Peloponnészoszi régióba, majd vissza, hogy lefotózza az egykor virágzó görög ipar maradványait.

Gyezsurnaja. Lefordíthatatlan szó, ami nélkül a Szovjetunió, de a posztszovjet Oroszország is elképzelhetetlen. A gyezsurnaja – így, nőnemben, mert a dolgokra vigyázás, múzeumi teremőrködés a szállodai, kollégiumi folyosókon emberekre figyelés úgy látszik, női szakma – kihalófélben lévő létforma. Nem mintha a megfigyelés tűnne el, csak hát arra ott vannak a világon mindenütt diszkréten és kevésbé diszkréten felszerelt kamerák, hogy aztán a kis szobában összegyűjtött monitorokat valaki – jellemzően férfi, tehát a gyezsurnij – figyelje.

2008-ban kezdte el felkutatni Lou Bopp fényképész a Mississippi deltájának utolsó blueszenészeit, akik még a hőskorban fogtak először gitárt. Bopp azoknak a zenészeknek a történetét szerette volna hallani, akik ugyan nem vitték olyan sokra, mint Muddy Waters vagy a most elhunyt B.B. King, de ugyanúgy részesei voltak a műfajnak, ami aztán annyiféleképpen hatott a rockzenére. A fotós 70-80 zenészről készített képet az évek alatt, az alanyok majdnem fele viszont meg sem érte a cikk megjelenését. A legtöbb veterán blueszenészben három nagyon fontos közös nevezőt lehet találni: egyikük sem tudott soha sem megmaradni egy helyen, életük nagy részét földeken töltötték és egyikük sem lett piszkosan gazdag. Maximum piszkos.

Latinovits Zoltántól, Presser Gáboron át, Gobbi Hildáig számos kiváló művész portréját készítette el. Ezer meg ezer esemény mellett ott volt az 1962-es Világ Ifjúsági Találkozón Helsinkiben, a budapesti repülőtéren, amikor Hargitay Miklós, az 1955-ös Mr. Universe hosszú idő után először ölelte át édesanyját (a kor amerikai szexszimbólumával, Jayne Mansfielddel együtt), vagy épp amikor Orbán Viktor dedikált a 2001-es könyvhéten a Vörösmarty téren.

2017. február 14-án, életének 82. évében elhunyt Szalay Zoltán. Munkásságát bemutató nagyképes portrénk 2015-ben készült róla.

Szalay 1935-ben született Budapesten, majd a romániai Giurgiuban, Bécsben és a magyar fővárosban is élt. Apja a magyar hajózás egyik képviselője volt – hol itt, hol ott –, így ő gyakran utazgatott a Dunán, a kapitányok gondjaira bízva. “Kalandos élet volt, szerettem. A kaland később sem hiányzott az életemből, de nem mindig szerettem” – meséli a fotós.

Előbb betanított optikai csiszoló volt, majd személyigazolvány-képeket készített, aztán tíz évet töltött – 1954 és 1964 között – a Főfotó riportosztályán. Innen a magyar Stern magazinként is emlegetett Tükör című hetilaphoz került, amelynek legfiatalabb munkatársa lett.

Az induló lap próbaszámában kapok öt oldalt az Ingázók riportomra. Nagy siker mindazok számára, akik látják a próbaszámot. Felülről jött ajánlásra kiveszik a lapból, nem jelenhet meg. Asztalfiók. Az élet megy tovább, a következő időszakban számos riportom jut erre a sorsra. Barátok, naponta a Hungária kávéházban, a házibulikon, mindenütt a szakmáról, a képről, a sajtóról beszélünk. Ez az életünk.

 

Ezután öt éven át a Magyar Hírlap, majd 1990-től ‘92-ig az induló Kurír, ‘93-tól pedig – két évig – a Blikk fotórovatának vezetője lett. Közben tanított is, és az ő nevéhez fűződik a Magyar Sajtófotó Kiállítás, amit aztán harminc éven át, egészen 2012-ig rendezett.

1995-ben megkapta a Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, öt évvel később Táncsics Mihály-díjjal és Pulitzer-emlékdíjjal tüntették ki, majd 2008-bana Magyar Érdemrend tisztikeresztjével jutalmazták

Göncz Árpád az Ilyenek voltunk című Szalay-album köszöntőjébén így ír: “Jó, ha tudjuk: ezeknek a képeknek nem csupán a nézői vagyunk, nem csak a tárgyai vagyuk, hanem az alkotói is. Mint az életünknek, ami megfoszthatatlanul a mienk.” A fotóriporter 2015 májusában ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, aminek apropóján képeiből és a hozzájuk kapcsolódó történetekből válogattunk.

A nők már háromezer évvel ezelőtt is szinte minden kultúrában aktívan részt vettek a csatákban – sokszor persze férfinak álcázva – számos ősi mítosz, legenda, rajz és szobor tanúsítja ezt. A modern időkben viszont a nők katonai részvételét számos vita övezi, kezdve attól, hogy alkalmas-e a női test a katonasággal járó megpróbáltatások elviselésére, odáig, hogy mennyiben veszélyezteti a férfiak lelkiállapotát, ha sebesült nőket látnak a harctéren. Miközben a nyugati országokban a katonai vezetés inkább óvja a nőket az éles harcoktól, sok közel-keleti országban a politikusok egyenesen dicsekszenek azzal, mennyi nő szolgál a hadseregükben, ezzel akarván bizonyítani, hogy haladó szelleműek. Ez persze a legtöbb esetben csak propaganda, és a legtöbb éppen azért menekül a hadsereg soraiba, hogy kitörjön a társadalmi elnyomásból, másokat pedig a szükség visz rá, hiszen egy porrá lőtt, polgárháborús városban mindenkinek meg kell védenie magát és a szeretteit valahogy.

Egy elrontott beruházás eredményei: üresen álló villák, dísztavak és golfpályák. Az alkalmazottak fenntartják a rendet, de játszanak is a kísértetvárossal. A magyar fotós, Schmied Andi örökítette meg Jing Jin City városát.

Ahová csak nézek, rám néznek – ez a címe a fogyasztói kultúráról szóló fotósorozatnak. A mindennapokban ugyanis lépten-nyomon szembejönnek olyan hirdetések, amelyeken a szereplők ránk szegezik a tekintetüket, Damian Chrobak ezeket gyűjtötte össze. Nagykép.

Negyven éve zárult le a vietnami háború Saigon elfoglalásával. Akkor már az USA két éve kivonult a harcokból, de diplomatáinak, tanácsadóinak és szövetségeseinek ezreit még ki kellett menekítenie a lélekben összeomlott Dél-Vietnám fővárosából. Utolsóként az újságírók távoztak, akik még megörökítették a kommunizmus előtti napokat.

Végkimerülésig birkóznak, miközben olyanná válnak, mint egy élő agyagszobor. Röviden így lehet összefoglalni az indiai tradicionális birkózás, a kushti lényegét. Ennél azonban jóval összetettebb ez a sportág, amelynek gyakorlói nagyon szigorú napirendet és etikát követnek. Mumbaiban és Kolhapurban pillanthattunk bele két iskola életébe.

Dömölky János 33 éven keresztül volt a Magyar Televízió rendezője. Számos irodalmi alkotásból készített a magyar filmművészetet meghatározó mesterműveket, eredeti hangvételű filmes adaptációkat.

1940. április 25-én született meg New Yorkban a maffiafilmek királya, Al Pacino, aki már 29 évesen megnyerte a színházi világ Oscarját, a Tony-díjat. Ez, valamint jellegzetes arca segítette a hollywoodi karrierhez, amikor Francis Ford Coppola fiatal és feltörekvő, olasz-amerikai színészeket toborzott A keresztapába. Pacino karrierje egyszerre indult Robert De Niróéval, ám a Keresztapa sikere után ő már nemcsak maffiafőnökként, hanem elszánt zsaruként is be tudott vonulni a filmtörténelembe. Serpico, A sebhelyesarcú, Szemtől szemben, Donnie Brasco, Álmatlanság, egy Oscar, két Emmy, öt Aranyglóbusz, 36 filmes díj – egy színészlegenda elképesztő életútja. Nagykép.

Még 1923-­ban született meg az űrtávcső ötlete: egy német tudós, Hermann Oberth gondolt arra először, hogy a Föld légkörén kívülre helyezett távcső a felszínen működő eszközöknél jóval szebb képeket készíthetne a világűr látványosságairól. A földi teleszkópok hatékonyságát ugyanis nagyon befolyásolja, mennyire nyugodt a környék légköre, mennyire kavarta fel a port a szél, az olyan egyértelmű dolgokat nem is említve, mint hogy a felhők vagy a napsütés is komolyan akadályozzák a munkát.

Chochol Károly több mint hatvan éve fotózza Budapest mindennapjait. Ez önmagában is figyelemre méltó, de ennek az egyszerű kijelentésnek talán ad még némi mélységet, hogy a Magyar Fotóművészek Szövetségének alapítói közé sorolják, fotótörténeti munkájának köszönhetjük, hogy megmenekült az enyészettől Balogh Rudolf munkássága; több mint ötven fotós könyv szerzője és társszerzője, képeit pedig megszámlálhatatlan hazai és külföldi kiállításon mutatták be és díjazták már. A fotóinak fontos szerepe volt abban, hogy a vesztes háború és az '56-os forradalom után Nyugaton is megismerhessék a hazai viszonyokat.

Negyven éve, 1975. április 17-én foglalta el a Vörös Khmer Kambodzsa fővárosát, Phnom Penh-t. Az ezután következő négyéves rémuralma alatt a Pol Pot vezette rezsim a történelem egyik legborzasztóbb népirtását hajtotta végre: legalább kétmillió embert öltek meg az ország nyolcmilliós lakosságából. A halálbüntetéshez elég volt indoknak, ha valakinek egyetemi végzettsége van, szemüveget hord vagy idegen nyelvet beszél. Ha valaki gyanús volt, minden különösebb indok nélkül megkínozták, börtönbe vetették. A leghírhedtebb börtönt, az S-21-et 15 ezer rab járta meg – közülük összesen hét élt túl addig, hogy a korábbi szövetséges Vietnammal konfliktusba keveredő ország elveszítse a háborút, és a vörös khmerek megbukjanak. (Az összeállításban forrásként nagyban támaszkodtunk Michael Paterniti GQ magazinban megjelent, Never Forget című kambodzsai riportjára)

Az agrárvállalkozók önelégülten mosolyognak, ha végeláthatatlan búzatáblákat, egymásba érő üvegházvárosokat vagy nyílegyenesre húzott csatornákat látnak. Hiába burjánzik esetleg ezeken a területeken a növényzet, a természetvédők alighanem a szívükhöz kapnak a monokultúrák ökológiai sivársága láttán. Az iparszerűvé vált mezőgazdaság teljesen átformálta a tájat, egy jópofa land art alkotásnak is felfoghatók a szabályos vonalakkal tűzdelt táblák, de inkább szomorúság fogja el az embert, ha arra gondol, hogy mit tettek a természettel. A német Henrik Spohler a fél világot beutazta, hogy az isteni teremtésre utaló The Third Day (A harmadik nap)  című sorozatában bemutassa a leigázott, az emberi táplálásra beállított és valójától megfosztott természetet.

Az 1965-ben született Henrik Spohler a németországi Essenben diplomázott fotográfusként. 1992 óta dolgozik szabadúszóként, és valósítja meg saját terveit. Munkáival több díjat is elnyert már. Hamburgban él, de  2009 óta  Berlinben oktat professzorként. 

Ed Sijmons és felesége, Louise 1975 nyarán járt Magyarországon. A fiatal holland házaspár máig szívesen utazgat, a hetvenes években azonban főleg Prága, Berlin, Olaszország, Svájc és Lengyelország volt a legkedveltebb úti céljuk. Magyarországon idejük nagy részét Budapesten töltötték, de jártak Szentendrén és Egerben is. A magyarországi élményeikről negyven évvel később az Indexnek meséltek. A Fortepan képeiből válogattunk.

A magyar származású Oscar-díjas operatőr 1956-ban hagyta el az országot, Amerikában lett belőle nagy formátumú operatőr. Az új hollywoodi rendezők legnagyobbjaival dolgozott együtt: Robert Altman, John Boorman, Michael Cimino, Steven Spielberg filmjeit fényképezte. Több mint 65 filmben dolgozott, operatőri munkásságát olyan filmekből ismerjük, mint a Szarvasvadász, a Harmadik típusú találkozások vagy a Fekete Dália; a jellegzetes fény-árnyék hatásokat szokták emlegetni a munkája során. Fotós munkássága azonban kevéssé ismert, ezt pótolja most a Ludwig Múzeum tárlata a Tavaszi Fesztivál keretében. A Fényképezte: Zsigmond Vilmos pénteken nyílik, de itt az Indexen exkluzív válogatást mutatunk be a 150 kiállított fotóból. Nagykép.

Christophe Calais fotós több mint 20 éve kezdte követni egy kisfiú életét. Egy ruandai hutu kisfiúét, akit egy tömegsírból mentett ki egy francia legionárius. Miután megtalálta az apját, Angelo évekig Zaire-ban (ma: Kongói Demokratikus Köztársaság) élt menekültként. Véletlenek sora kellett hozzá, hogy Calais ott lehetett, amikor végül hazatértek, és Ruandába vissza-visszatérve végigkísérhette a fiú kamasz-, majd fiatal felnőttkorát egy emlékezés és felejtés közt őrlődő társadalomban. Az Egy ruandai sors egyedülálló fotósorozat: azt mutatja meg, hogy illeszkedik vissza saját országába egy hutu család a brutális 1994-es népirtás után.

Az a kínai nagy fal, amire a legtöbb európai asszociál, csupán az építmény egy rövidebb, turistáknak szépen restaurált szakasza, ami az utóbbi évtizedekben rohamtempóban fejlődő és mára igen gazdag keleti országrészben a Sárga-tengerbe fut (egyébként sem volt soha egy összefüggő fal, erődítményláncok sokasága annál inkább). A fal nyugati vége, a sziklás, sivatagos Gansu tartomány egészen más képet fest. Itt, a modern gyárvárosoktól több ezer kilométerre a hivatalos szegénységi küszöb alatt, 6,4 jüanból (nagyjából 250 forint) vagy kevesebből él az emberek zöme, nemhogy turizmus, de még aszfaltozott út se nagyon van. Itt épült a fal egyik legrégebbi szakasza a Han dinasztia idején, i.e. 220-tól i.sz. 280-ig két szakaszban, a későbbi Selyem út mentén. A fal mai lepukkantsága hűen tükrözi a mély-vidéki Kínában uralkodó állapotokat az elhanyagolt infrastruktúrától a mélyszegénységen át a vergődő mezőgazdaságig. Fan Si-szan (Fan Shi San) kínai fotós biciklivel járta be a nagy fal még létező szakaszait, ahol van, hogy mezei reklámtáblának vagy mászókának használják az egykor a portyázó mongolok ellen emelt védelmi vonalat.

A 20. század eleji Németországban jelentek meg az első figyelemfelkeltő cikkek és tanulmányok a dohányzás káros hatásairól, majd a nácizmus idején – az 1919-ben leszokott Hitler személyes cigarettaundora miatt – kifejezetten sikeresen szorították vissza a dohányzást. Sőt, a második világháborús vereség után szinte vissza kellett szoktatni a németeket a cigarettára. Az angol és amerikai tudósok az 50-es évektől publikáltak a dohányzás káros hatásáról, Magyarországon a hatvanas években kezdődött a küzdelem, méghozzá a csúcson: az idült tüdő-, illetve légúti betegségek ellátására szakosodott Kékestetői Állami Gyógyintézet orvosai a hatvanas évek első felében elérték, hogy csak nemdohányzó betegeket fogadhassanak, a korabeli dolgozók pedig – akárcsak mai társaik – nem dohányozhattak az intézmény területén. A rendeletet később finomítani kellett. Hogy miért, arra a Fortepan dohányos válogatása ad választ. A huszadik század Magyarországán szinte mindenki, minden elképzelhető helyen csak dohányzott vagy elszenvedte mások dohányzását.

Az északi sarkkör – 66 fokra és 33 szögpercre az Egyenlítőtől – nyolc országot szel át. Egy brit fotós, Christian Barnett tizenháromszor utazott el a sarkkörre, hogy az összes olyan várost és eldugott települést bejárja Norvégiában, Svédországban, Finnországban, Oroszországban, Izlandon, Grönlandon, az USA-ban és Kanadában, amely a sarkkörön vagy attól maximum 50 kilométerre terül el. Barnett éveken át készítette a sarkköri népeket bemutató fotósorozatát, és összesen 23 településen járt. Képei sokszor meglepőek: jegesmedvéket, havat és kietlen tájakat várnánk, ehelyett azonban változatos, egyszerre rendkívül ősi és modern közösségeket látunk, különös hobbikkal és még különösebb mondavilággal.

A nők körülmetélését, azaz gyakorlatilag a női nemi szervek megcsonkítását az ENSZ és más nemzetközi szervezetek is az emberi jogok és a női egyenjogúság elleni súlyos sértésként ismeri el, ennek ellenére minden évben fiatal lányok milliói esnek át a rendkívül fájdalmas, megalázó és veszélyes szertartáson, amellyel egyes afrikai és közel-keleti népek hagyományai szerint a felnőtt életre és házasságra készítik fel őket. A csonkításba több százan azonnal belehalnak a vérveszteség és a sokk miatt, de a túlélők is még évtizedekig szenvednek a körülmetélés egészségügyi következményeitől. Meeri Koutaniemi finn fotós egy 14 éves kenyai maszáj lány körülmetélését fotózta végig, a képeiből kedden nyílt kiállítás a Faur Zsófi galériában.

Louis Mallo képei egyetlen egyszerű dologról szólnak: a komponálásról. Fotói egyszerre színesek és átlátszók; egyszerre takarják el és emelik ki egymást a kép elemeinek használt kerítések, fóliák, épületek és megannyi apró részlet, amikre a fotós minden képén kínosan odafigyel.

Schiffer Pál neve összeforrt a Fekete vonattat és a Cséplő Gyurival. Ő is a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett, de sajnos 2001-ben meghalt. Utolsó éveiben is folyamatosan dolgozott. A MAFILM Hiradó- és Dokumentumfilm osztályán kezdte, de a Balázs Béla Stúdió kísérleti dokumentumfilmes műhelye volt rá a legnagyobb hatással, itt készült a Fekete vonat is, majd az iskolateremtő dokumentum-játékfilmje, a Cséplő Gyuri is. Később a rendszerváltás hatása is foglalkoztatta, a Videoton gyár munkásainak az életét közelről követte. A Magyar Történelmi Filmalapítvány kurátora és a Hunnia Filmstúdió producere lett. Nagyapja Szakasits Árpád volt, unokaöccse pedig Schiffer András. „Egy anglomán eleganciával öltözködő, ízig-vérig szociáldemokrata, városi értelmiségi, bőrkesztyűs jobb kezében mikrofonnal, szabad kezével kamerámnak intve, bekopogott egy putri ajtaján. Így kezdődött. Így kezdődött az a jelentős életmű, mely a hatalom által nem szívesen taglalt 'cigánykérdés' ingoványos talajára merészkedik. Az előítélettől fertőzött közgondolkodás ma sem szívesen néz szembe ezzel a gonddal. Pedig Schiffer Pál időben szólt” – írta róla halálakor operatőre, Andor Tamás. A Fortepan jóvoltából a filmforgatáson készült képeiből válogattunk.

Közel kétszázezer nőnek van fegyverviselési engedélye Texasban, ez a szám a négy évvel ezelőtti adat háromszorosa. Shelley Calton amerikai fotós különleges fényképsorozatban mutatja be, kik is ezek a nők, és a képeket nézve csak az közös bennük, hogy fegyverrel védenék meg magukat, ha arra kerülne sor.

Josef Hoflehner  Ausztria legmenőbb fotósa, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a képein bármi osztrák dolog fellelhető lenne. Elég sokat utazik, jelent meg fotókönyve Izlandról, Kínáról és Jemenről is. Eleinte fekete-fehér képeket csinált, aztán a monokrómra váltott, újabban már színes fotókat is készít. Az egyik leghíresebb projektje egészen elképesztő helyen készült: egy reptérhez közeli strandon a fürdőzőkhöz közel landoló repülőgépeket fotózott. A tájkép az igazi műfaja, így az alant látható American Landscapes, azaz Amerikai tájak című munkáin se keressünk embereket. A puszták, a prérik, a tengerpartok jelentik az ő világát, és mivel az Egyesült Államokban járunk, itt bármilyen látvány szerves része az autó, a parkoló, a benzinkút, az autómosó és az útszéli büfé.

Nem sok fénykép maradt fenn a Kommün korábban dicsőségesnek mondott 133 napjából, már csak ezért is nagy kincs a Fortepanra fölkerült 1919-es minigyűjtemény. Plakátok, polgárok, proletárok néznek ránk a helyenként kishibás képekről, és persze hetyke vörös katonák. Nagyon fiatalok, akár a 96 évvel ezelőtti egész diktatúra, amiben Kun Béla 33 évesen lehetett “az öreg”.

Itt valami félreértésnek kell lenni - mondta Sinkó Ervin hőse 1919. március 21-én az Optimistákban; egy kommunista is így reagált a Tanácsköztársaság megszületésére, amit épp ésszel alig lehetett felfogni. Hogy néhány radikális újságíró, baloldali zsidó intellektuel és Moszkvából hazatért ifjú kommunista megszerezte Pesten a hatalmat, azt Lenin sem nagyon akarta elhinni: abban is kételkedett, hogy tényleg - a börtönből aznap kiengedett - Kun Bélával beszél telefonon.